Lilac Zangriff

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Lilac Zangriff

Témanyitás  Lilac Zangriff on Pént. Nov. 18, 2016 2:23 pm

Karakteradatok
Név: Lilac Zangriff
Életkor: 22
Faj: faunusz
Nem: férfi
Foglalkozás: Tanuló, utazó
Kaszt: Polgár


Tulajdonságok
Megjelenés:
Lilac első ránézésre azt a hősi képet mutatja, amit állít is magáról. Jól megedzett testű, karcsú, jóképű, állát mindig felszegi, és karban tartja a felszerelését. A származása révén sötétebb bőrszíne miatt is feltűnést kelt, nem mindig jó értelemben. Nem mondható különösen magasnak, 180 centijével átlagosnak mondható. Nevének megfelelően lilás színű, hátrafésült haja van, mely arca két oldalán kissé göndörödve nyúlik előre, pár tincs pedig az arcára lóg. Az elektrosztatikus aurája miatt különösebb olajok vagy beállítás nélkül is mindig felborzolódva, tüskésen állnak a hajszálai. Hosszúszálú szemöldöke szintén hasonló formában díszíti mindig eltökélt tekintetét, külön kiemelve a tündöklő kék szemeit.
Faunuszként természetesen jól látható állati külső jegyei vannak, melyeket büszkén hordoz. Hosszú, bolyhos fülei a hajszínének megfelelő lilás színt viselik, csak a hegyük vált át hófehérbe, míg a fülgödörből a hallást is segítő finomszálú szőrzet sötétebb árnyalatú. Lilac arcán található három-három szőrme csík, de ugyanilyen mintázatok találhatóak a hátán, karján és a combján is. Lilac számára viszont személyes tragédia, hogy nem nőtt hosszú mintás állati farkincája, helyette egy rövid pamacsa van csupán, amit gondosan elrejt ruhái alá.
Ruházata nem különleges, de mindenképp figyelemfelkeltő. Saját ruházata egy ujjatlan, passzos felsőből, buggyos szárú nadrágból és egy felkarig érő leszorító anyagból áll, ehhez jönnek hozzá az akadémián megszerzett felszerelései. Az orgyilkos robotról lerángatott sál két hosszú szalagköpenyben végződik, melyek az akadémia uniformisaira jellemző aranykeretet viselik, végükön pedig gyűrű díszek lógnak. Lilac egy gyakorlócsizmára erősítette fel a robotokról leszedett egyensúly korigáló pántokat, amiknek nincs számára hatása, de jól néz ki. És hát ugye neki csak ez számít. Végezetül a Glóriához (Horizon Focus) tartozó páncélkesztyűt hordja, mely egyrészt a szerkezet irányításához szükséges, másérszt erős anyaga miatt jó védekezésre, de a pofonok osztására is alkalmas. Másik kezén közönséges gyakorlókesztyűt és alkar védőt visel.
Mellkasán két bőrpánt keresztezi egymást, melyeken mágneses illesztékek találhatóak, Lilac ezekbe helyezi a Glóriát, amikor épp nem használja.


Személyiség:
Lilac tipikus önjelölt hős, de közben eléggé szeleburdi is. Nagyon optimistán igyekszik szemlélni a világot és a környezetét, folyton lesi a lehetőséget, hogy hogyan tudna bizonyítani, vagy lenyűgözni másokat. Sajnos mikor az észt osztották, rossz sorba állt, így helyette ostobasággal határos bátorság és forrófejűség jutott neki.
Faunusz létére meglepően, néha zavaróan jókedvű és lelkes, az őt érő sértésekre és diszkriminációkra többnyire fennhéjázó, dacos módon válaszol, lehetőleg terelve a témát. Ez igaz a faját érő bármilyen információra is, a faunuszokról szóló negatív vélemények és történetek látszólag totálisan hidegen hagyják.
Lilac szeret a maga útján járni, de időről-időre szomjazza a társaságot, ezért nagyon könnyen barátkozik. Aki viszonozza barátságát, annak a csillagokat is képes lehozni az égből, nagyon hűséges és megbízható ebből a szempontból. Komolyabb érzelmeket nehezen tud úgy kimutatni, hogy ne legyen kellemetlen szituáció a vége, pedig nagyon igényelné, hogy szeressék, és hogy ő is szerethessen. Rajong a nagy hősökért és történeteikért, ámulattal tekint a szakképzett vadászokra, tanítóját pedig nagy tiszteletben tartja.
Az alárc alatt azonban sokszor megbújnak Lilac számára kellemetlen érzések is. A múltjával kapcsolatban, a faját érő gyűlölet miatt, vagy a balesete okán sokszor szorongásra és depresszióra hajlamos, de ilyenkor teljesen elzárkózik a világ elől, hogy soha senki ne láthassa őt ennyire gyengének. Ez a tulajdonsága az oka annak is, hogy állandóan kompenzálni akar valamivel.

Erősségek (ha van):
>Nagyon jól edzett, mozgékony
>Hűséges és barátságos
>Faunuszokra jellemző éles hallás, látás és szaglás
>Hős-szindróma

Gyengeségek (ha van):
>Hős-szindróma
>Naív, sokszor bután viselkedik
>Nehezen tudja kontrollálni az aurájának erejét


Készségek
Aura és adottság:
Lilac aurája különleges, ami egyben áldás és átok számára. Óriási mennyiségű elektromos töltet járja át az ezüstös és kék színben játszó aurát, ami erejének teljében vakító elektromos kisülésekben, szikrákban és villámokban jelenik meg. Lilac számára nem veszélyesek a gyilkos villámok, de sajnos minden másban kárt tehetnek, ha nem tanulja meg kontrollálni az erejét. Adottsága még kialakulóban van, de a megfelelő körülmények között Lilac megidézheti az auráját, hogy segítse őt a harcban, például ütéseit elektromos energiával erősíti fel, vagy egyszerűen csak megrázza ellenfelét, esetleg energiával tölt fel egy tárgyat. Az ilyen kísérletei kezdetben katasztrófálisak, támadásainak finomítása még sok-sok gyakorlásába fog kerülni...


Fegyver
Név: Horizon Focus - Glória
Első forma:
A Glória egy gyűrű alakú, ötvözött fémből készített, modern technológiával ellátott tárgy, melynek funckióját Lilac még nem tudja felfedni. Arra viszont tökéletesen alkalmas, hogy távolsági fegyverként vágja hozzá ellenfeleihez, ugyanis amíg Lilac viseli a hozzá tartozó kesztyűt, addig a Glória mindig visszatér hozzá. Közelharc esetén Lilac szintén a kesztyűt, és saját fizikai erejét hívja segítségül, a kettő együtt pedig hatékony ökölharcossá teszi őt.
Fegyverképesség:
Tényleges képessége még nem elérhető, erős ötvözetének hála távolsági fegyverként hajigálható, és mindig visszatér Lilac kezébe, amíg rajta van a kesztyű. Maga a kesztyű nem különleges, de jól bírja a gyűrődést.


Pontok elosztása:
Közelharci jártasság: 7
Távharci jártasság: 5
Intelligencia: 3
Szakértelem: 0
Auraismeret: +1 speciális pont

Történet:


Braun mester továbbra is a kezeit mellkasa előtt összekulcsolva nézett le rám, ballonkabátjába bele-bele kapott a szél. A nap magasan járt, fénybe borítva a Beacon Akadémia gyakorlóterét, de ahogy felnéztem tanítómra, valahogy a mögötte perszelő nap fénye elveszett, és a sokat megélt férfi árnyéka fogta körbe a kis homokbuckát, amin törökülésben ültem.
Braun a beszéde közben néha pár centit oldalra döntötte a fejét, hogy a napsugarak elvakítsanak, így hiába próbáltam kőkemény arccal figyelni, végül grimaszos hunyorgás lett belőle. Úgy sejtettem, hogy tanítóm ezt határozottan mulatságosnak tartotta.
-Tehát, világos volt amit mondtam? Érted már, hogyan légy az Aurád ura, és ne fordítva?
Csillogó szemekkel néztem föl Braum mesteremre, immár sokadszorra ámított el a végtelen tudása, amivel engem is megajándékozott.
-Nem!- vágtam rá kötelesség tudóan.
-Ahogy sejtettem… - sóhajtott Braun - akkor jobb lesz, ha inkább a gyakorlatban tanulod meg a leckét!
Egy csettintésére a homokkal beszórt gyakorlótér egy távoli pontján a föld megmozdult, majd felemelkedett. Egy doboz szerű kis építmény bukkant fel a földből, melynek rácsos ajtaja volt. Ahogy a kis börtön fejmagasság fölé emelkedett, egy kattanó hanggal állt meg, majd a rácsok visszacsúsztak a földbe, felfedve a mögöttük megbúvó teremtményt.
Egy robot ugrott ki a homokra, de ilyet még sohasem láttam korábban. Kisebb termetű lehetett nálam, vastag törzse, de vékony végtagjai voltak. Robot létére egy nagy fekete, aranyszegélyes sálat viselt hosszú szalagköpennyel, doboz alakú fejét szintén fekete csuklya árnyékolta le, csak a vörösen izzó optikák látszottak alóla. További vékony ruhadarabok rejtették el a robot mivoltát, de megviselt állapotuk miatt több helyen felfedték a fémes felületet, a csavarokat és gázrugókat. A robot zavarodottnak tűnt, de ahogy felénk kapta fejét és optikai érzékelői kitágultak, két vékony penge ugrott elő mindkét karjából.
-Ez egy kezdeti fejlesztésű orgyilkos robot, még a háborúból! - magyarázta Braun mester, mit sem törődve a robot fenyegető magatartásával - Beépülő egységeknek tervezték őket, de pár szakadt ruha nem fog senkit átverni! Igaz, te kis édes?
A robot megpörgette pengéit, kattogó és csikorgó hangot hallatott, majd lábaival rugózva támadó állást vett fel.
Én továbbra is a homokban ülve néztem a gépezetet, és le voltam nyűgözve! Nem sok robotot láttam eddig, csak pár Atlas rakodógépet, de ez a felöltöztetett kis görcs egyszerre volt vicces és félelmetes. Na meg a neve… orgyilkos robot… király!
-Tetszik a sálja!
-Valóban? Hát akkor vedd el tőle!
Felcsapott fülekkel meredtem tanítómra, aki továbbra is nyugodtan, lazán álldogált, nem is figyelve a robot mozgását.
-Meg kell küzdened vele! - mondta, ugyanolyan nyugodsággal, ami számomra azt sugallta, hogy ez a próba csak a rutin része, amolyan bemelegítés.
Így hát megropogtattam ujjaimat, egy gyors és laza mozdulattal felpattantam a földről, és hátranyúlva megragadtam a Glória szárát. A hátamon lévő pántokra erősített mágneses kapcsok kiengedtek, és újra éreztem a Glória meglepően nagy, de nyugtató súlyát. A páncélkesztyűmön felberregtek, és éles fénnyel felvillantak a kör alakú berendezések, jelezve hogy a Glória immár az én irányításom alatt áll. Önkéntelenül is szélesen vigyor ült ki az arcomra.
-Hát jó! Ez könnyű menet lesz! Gyerünk!


Vacuo egy elhanyagolt, elfeledett szegletében születtem, de nem emlékszem az otthonomra, talán nem is volt. Kevés dolog jut eszembe azokból az időkből, de azok nagy része vagy ismétlődő képek, vagy gyermekkorom tényleg csak ezekből állt ki: menekülés, éhezés, nyomor és forró sivatag. Emlékszem, hogy édesanyám egy sálat készített nekem apám köpenyéből, miután ő meghalt. Szerettem azt a sálat. Emlékszem, hogy voltak testvéreim, talán három vagy négy, de nem emlékszem a nevükre. Csak a tekintetükre.
Hogy édesanyámmal végül mi lett, sajnos nem emlékszem. Csak az aggódó, könnyáztatta tekintetére emlékszem, és ennyi. Testvéreimet sem láttam azóta, mert megannyi más rongyos rabszolgával együtt hurcoltak el a sivatag biztonságot jelentő dűnéi közül egy zsúfolt kisvárosba.
Arra emlékszem, hogy megállás nélkül sírtam, és ezért a fogvatartónk folyamatosan kiabált velem, és egy sétapálcával ütlegelt. Persze a többiek is megkapták a magukét, de ők hamar megtanulták elrejteni érzéseiket. Nekem ez valahogy nem ment olyan könnyen, sőt, egyáltalán nem voltam rá képes.
Bár ködösek az emlékeim, a korhadt deszkákból összetákolt emelvényre tisztán emlékszem. Akasztásokra használták, de azon a napon rabszolga kereskedelemnek volt a kirakata. Felzavartak a többiekkel együtt, a fogvatartónk vígan és színpadiasan mutatta be sorban az eladásra kínált embereket és faunuszokat. Mikor én következtem, csak gúnyosan meglökött, és a következőket mondta:
-Ez itt egy vinnyogó semmirekellő, papírnehezéknek se jó! Őt bagóért adom!
A tömeg nevetett. Aztán elkezdődött az alkudozás, a kiabálás és verekedés, végül megállapodások születtek, és az emelvényen egyre kevesebben maradtunk. Az idősebb, jó erőben lévő fiúkat vitték először, majd következtek a még érintetlen, szép lányok. Emlékszem, hogy egy fiatal faunusz lányt egy kövér helyi kisgazdag vásárolt meg, és mondott valamit a tömegnek arról, hogy mire fogja használni. A tömeg gonosz nevetésben tört ki. Akkor még nem értettem, mire gondolt a kövér férfi.
Én maradtam legutolsónak, a tömeg addigra már szétoszlott, mindenki ment a dolgára. Már ment le a nap, és éheztem. A fogvatartóm dühösen taszigált le az emelvényről, és folyamatosan becsmérlő szavakkal illetett. Azt mondta, hogy ha két napon belül nem tud túltenni rajtam, kizavar a sivatagba, és addig enni sem ad.
Tűrtem minden szavát és lökését, mert a zsúfolt város jobban megijesztett, mint rossz természetű fogvatartóm. Amíg mellette voltam, legalább bízhattam abban hogy végül jobbra fordulnak a dolgok, így hát önszántamból követtem, taszigálnia sem kellett.
Az este érthetetlen módon fagyos volt a sivatagban, ami már fogvatartóm számára is kellemetlennek számított, így betértünk egy helyi lebújba felmelegedni. Rámparancsolt, hogy álljak a sarokba és ne merészeljek megmoccanni. Engedelmesekdtem.
A lebújban tömegnyomor uralkodott, mindenki kiabált, vagy énekelt. Sörhab, morzsák és kiütött fogak repkedtek mindenfelé, néha kirobbant egy-egy verekedés, de ugyanilyen váratlanul véget is értek. Sok asztalnál kártyáztak vagy kockáztak, igen nagy tétekben játszva.
Legalább két órát álltam egy sarokban, de életben tartott hogy a tőlem egy méterre ülő fickó úgy távozott, hogy a tányérján maradt egy darab kenyér, némi szalonnával. Észrevétlenül odalopóztam és lenyúltam, majd a sálam takarásában elnyamnyogtam a kis falatokat. Ironikusan életem egyik legboldogabb pillanata, és legjobb vacsorája volt.
Fogvatartóm nem sajnálta a rabszolgákon keresett pénzét, és félájultra itta magát, miközben a maradék vagyonát kártyajátékon verte el. Mikor nem maradt semmije, dühödten kiabálni kezdett ellenfelével, majd felém intett. Bizonytalanul indultam el felé, mire csak még jobban üvöltözött.
Ahogy odaértem az asztalhoz, megcsapott a tömény pia és izzadság szag, mely vér illatával keveredett. Az asztalnál megannyi sötét figura álldogált, a fogvatartóm előtt egy középkorú, sebhelyes arcú férfi ült, magabiztos tekintettel. Ezzel szemben a rabszolgakereskedő totál szétcsapva, kancsal szemekkel, dadogva kiabált.
-Oszt mékhoty nindzs zsemmim! Itt e a legény! Jó-jó-jó dolgos, jó bőrben vanis, és ennnnge*hikk*delmes! Azé nem attam e’ me ő a leggislegjobbjobb árum! Erre is nemet mondasz, te kutyafattya?!
A másik férfi nem volt meggyőzve, de elmosolyodott, és felszedte a kártyákat az asztallapról.
-Hát jó! Még egy győzelem belefér!
-Álmodozzá csak, takony…
Játszottak hát még egy kört, körülöttük a tagbaszakadt rosszéletűek fogadásokat kötöttek, kis tétekben. Ugyanis az eredmény szinte egyértelmű volt, a férfi nyert, alig három húzásból.
-Nos, erre számítani lehetett!
-Csaltál!!! Tengeri féreg, csaltál!!! - tajtékzott a fogvatartóm, és egy pisztolyt húzott elő az övéből.
Mielőtt célra emelhette volna, az asztal mellett álló egyik zsebmetsző egy üveggel fejbevágta a rabszolga kereskedőt, akinek felakadtak a szemei, majd gusztustalan hanggal megfejelte az asztallapot, végül a padlón elterülve elaludt. Míg valaki kizsebelte őt, addig a győztes férfi erősen megragadta a karomat, és magához húzott.
Arcán a sebhelyek pókhálóként terítették be amúgy jóképű ábrázatát, a sebek mentén nem nőtt vastag szemöldöke és fekete borostálya. Zöld szemeivel fürkészett, és közben mosolygott.
-Szóval olyan jó dolgos lennél? Kitűnő! A hajómon úgyis hiányzik egy tag, miután egy hullám lesodorta a hídról!
Egy szót sem értettem abból amit mond, de nem mertem válaszolni.
-Kivágták a nyelvedet? - kérdezte a férfi, de nem gúnyosan, inkább aggodalmasan.
Én kicsit értetlenül, de megráztam a fejemet.
-Akkor jó! Ez esetben halljam a nevedet!
Nem mertem megszólalni, csak lesütöttem a szemem. A férfi durván arcon vágott, de még mindig mosolygott.
-Tanuld meg, hogy a szemébe nézel annak, akivel beszélsz!
-Itt az eladási papírja a fiúnak, Főnök! - szólt egy elfogadhatónál kövérebb verőlegény, aki épp végzett az ájult rabszolgakereskedő kizsebelésével. - Lilac Zangriff a neve, szaros két petákért akarta eladni, azt írta róla hogy “hasznavehetetlen”!
A csalódott bűnözővel ellentétben a férfi nem tűnt meglepettnek.
-Zangriff? Ismertem egy Zangriffet, egy férfit, aki a családját akarta megmenteni… szerencsétlen flótás, azt hitte van esélye! De te, te erősebb leszel, igaz-e?
Össze voltam zavarodva, nem tudtam megszólalni továbbra sem.
-A nevem Orgin Wyn kapitány! Ha megtanulsz beszélni, Kapitánynak, vagy Uramnak hívhatsz! A Tündöklő Szigony fedélzetén fogsz dolgozni, és bejárjuk a világot!
Keveset értettem ezekből az információkból, de a kapitány szavai lelkesítőleg hatottak rám, és azt sugallták, hogy van esélyem a jobb életre. Már nem éreztem azt a félelmet, amit korábban.
-Felfogtad, amit mondtam? - kérdezte ezúttal szigorúbban a férfi, és elengedte a karomat.
-Igen! - szóltam halkan.


Az orgyilkos robot olyan sebességgel vetődött felém, hogy meglepetésemben felkiáltottam. De köszönhetően a szuper reflexeimnek, egy pillanat alatt a magasba szökkentem, elkerülve a borotvaéles pengéket. Még a levegőben megpördültem, és elhajítottam a Glóriát. Az vadul pörögve hasította végig a levegőt, és ha a robot nem emeli fel villámygyorsan a kezét, bezúzhatta volna a fejét, de a gyűrű lepattant a fémről, és a homokba zuhant.
Amint a csizmatalpaim homokot értek, feltartott kézzel, nyitott tenyérrel egy gondolattal magamhoz hívtam a gyűrűt. A kesztyűn lévő fényes berendezések felberregtek, mire a Glória visszaszökkent a kezembe. A robot nem várta meg, míg támadóhelyzetbe állok.
Közelkerült hozzám, és gyors mozdulatokkal próbálta a létfontosságú szerveimet célba venni pengéivel. Szerencsére én is gyors voltam, ráadásul a robot mozdulatai ismétlődtek, így hamar felvehettem vele a ritmust. Kitörni viszont nem tudtam a támadások sorozatából, a robot fáradhatatlanul küzdött.
-Komolyan egész nap táncikálni fogtok? Nekem még van pár megtartandó órám a mai napon, ugye tudod?
Braun mester nem mozdult el korábbi helyéről, csak zsebretett kézzel figyelte a párbajt. Győznöm kellett, mert ezt várta el tőlem a tanítóm. És én készen álltam megmutatni neki, mire is vagyok képes.
A Glóriát hívtam segítségül, és a robot minden csapását a strapabíró acél gyűrűvel hárítottam. Ahogy belejöttem a mozdulat sorba, minden csapását egy ellencsapással viszonoztam, és a robot a kis termete miatt látszólag kizökkent a lendületből. Ezt a pillanatot kihasználva váratlanul előretörtem, és a kesztyűs öklömmel olyan erővel sújtottam a csuklya mögött megbújó optikák közé, amennyivel csak tudtam. Szikrák csaptak fel, és a robot megingott, én pedig diadalittasan felkiáltottam.
De a robot sokkal szívósabb volt ennél. Az ütés miatt még lendületben voltam, mikor ő váratlanul oldalra szökkent, lábaival a homokot felrúgva váltott támadó pozíciót, és a két pengéjével egyszerre súlytott le rám.
Mázli volt, hogy meg tudtam pördülni, így a két penge a Glóriát érte, de az ütésekbe adott erő, és az én lendületem együtt ágyúgolyóként lőttek ki a falak felé. Nagy csattanás kíséretében találkoztam a hófehér fallal, és féltérdre rogytam. Egy pillanatra megszédültem, így megráztam a fejem, és gyorsan visszatereltem a figyelmemet az ellenfelemre. A robot újabb támadásra készült.
-Ne csak arra várj, hogy ő támadjon! - szólt Braun mesterem - Támadj is! Használd, amit tanultál!
Amit tanultam? Áh, igen… amit tanultam…


Meglepetésemre a bűnözők közt egyáltalán nem volt olyan mostoha az élet. Első dolguk az volt, hogy elküldtek mosakodni, aztán adtak egy nagy tál levest és kenyeret, valamint új ruhákat. A sálamat viszont megtartottam, attól nem voltam hajlandó megválni. A többi tengerész ki is nevetett érte, de engem nem érdekelt. Az új ruhám testhezálló, sebtében vart szövetnadrágból és mellényből állt, bőr szegélyekkel. Egy karavánt kísérve utaztunk át a sivatagon, és megengedték hogy felüljek egy szekérre, ami számomra felfoghatatlan élménynek számított. Csak néztem, ahogy a kerekek közt áthaladnak a forró homokszemek, melyek oly sokáig kínozták a meztelen talpamat. Aztán életemben először, megpillantottam a tengert. Könnyfakasztóan szép látvány volt, a végtelen sötétkék tenger, ameddig a szem ellát.
A kikötőváros pici volt és jelentéktelen, csak a törvényen kívüliek használták áru elosztásra és javításokra. A Tündöklő Szigony koránt sem volt olyan szép, mint képzeltem, de legalább méreteiben meggyőzőnek bizonyult. Ahogy leszálltam a kocsiról, elfelejthettem a kényelmet és nyugalmat, azonnal munkára fogtak az ellátmányok hajóra pakolásával. Sajnos nem voltam túl jó erőben, így az első pár láda elhordása után elkerülhetetlenek voltak a balesetek.
Egy láda a földön kötött ki, és hogy-hogy nem törékeny holmit tartottak bennük. A kövér másodtiszt (aki a rabszolga tartót zsebelte ki a kocsmában, és akit valamiért Tüncinek hívtak) úgy megvert, hogy két hét múlva is meglátszottak a kék zúzódások, de legalább engedett tovább dolgozni. Ezúttal valamivel könnyebb zsákokat kellett hordanom. Természetesen egy-két zsák kiszakadt út közben, rizs és liszt mutatta az utat, amerre jártam.
Újabb verés.
A nap végére már jól el lettem agyabugyálva, a fáradságtól majdnem össze estem, de meglepetésemre szép adag vacsorát kaptam. A tengerészek a hajó középső szintjén ültek össze, és a kihajózás előtti estét mulatták el a zsákmányolt itallal és étellel. A kapitány nem jelent meg a vacsorán, valószínűleg nem akart tudni arról, hogy mit művel a legénység. Ez az este az övék volt.
Én egy kis sámlit húztam a sarokba, hogy ott költsem el a vacsorámat, de a részeg matrózok megragadtak és az asztalukhoz húztak. Sértegettek, viccelődtek rajtam, vagy épp bíztattak és bátorítottak. Olyan gyorsan és logikátlanul váltogatták egymást a különböző hangulatú megjegyzéseik, hogy nem igazán tudtam, mit is gondolnak rólam. Aztán két matróz, akik addig egymást ölelgetve énekeltek, összeverekedett. A nagyanyáik nemi életét taglalva ütlegelték egymást, míg vér nem folyt, majd egy varázsütésre, újra az asztalnál ültek, énekelve, iszogatva.
Hát ilyen a matróz élet. Imádtam.
Leitattak engem is, késdobáló versenyt tartottak, egy fejemre helyezett alma volt a célpont. És már csak arra emlékszem, hogy üvöltve végighánytam a padlót, és reggel borzalmas fejfájással ébredtem.
Tünci hajított ki a függőágyamból, és még a csipát sem volt időm kikaparni a szememből, máris kezembe nyomta a felmosó vödröt.
Napokon át hajóztunk, és minden nap ugyanúgy telt el. Én a hatalmas hajót takarítottam, látszólag a kosz, mocsok, gomba és rothadás percenként termett újra a legrejtettebb zugokban. Közben a legénység fáradhatatlanul dolgozott, a perzselő nap sugaraira fittyet hányva egy szál nadrágban lógtak és ugráltak a kötelek és kötélhálók között, és soha nem voltak balesetek. Bár a hajó régi módszerekkel volt megépítve, a modern tudomány is helyet kapott a fedélzeten, így sok fura szerkezet segítette a legénység munkáját.
Sokszor ámélkodva figyeltem a társaimat, ilyenkor valaki mindig oldalba rúgott, hogy takarítsak tovább. Aztán este jött az ivás, és az étel.
Néha kikötöttünk egy-egy partmenti városnál, a kapitány pár matrózzal elhagyta a hajót, és üzletelgettek. Árut hoztak, árut vittek, nekem erre nem volt rálátásom. Mi a matrózokkal belógtunk a városokba, és mulattunk! Sajnos bordélyokba nem engedtek be, nekem kellett őrséget állnom. Rámragadt a matrózok lazasága, a zsivány beszéd, és a kemény munka tisztelete.
A kapitány ritkán jött elő, akkor is a kormányossal beszélt, vagy Tüncivel. Ha meglátott, sokat tudóan elmosolyodott, de nem méltatott több figyelemre. De én mindig belehúztam, ha megjelent, hogy lássa, milyen keményen dolgozok. Hálás voltam azért, hogy elhozott magával, és el tudtam képzelni az életemet itt a hajón!

Talán… hiba volt erre gondolnom.
Mert a hajón töltött harmadik évem egyik napján óriási viharba kerültünk. Horace, a kormányos meghalt egy leszakadó korlátdarab ütése miatt, a helyettese pedig elveszítette az irányítást a hajó felett. Sodródtunk a hullámokkal, a legénység alig tudott talpra állni a folyton ránk csapódó hullámok súlya alatt. A villámok másodpercenként borították kísérteties fénybe az elázott hidat, a mennydörgések pedig elviselhetetlenül hangosak voltak.
Addigra már megtanítottak jó kötélcsomókat kötni, így én is a hídon botladoztam, és a legénységre kötött biztosító kötelek csomóit kellett megerősítenem. Semmit sem láttam az állandóan rám zúdúló sós víztől, a hajó pedig úgy imbolygott, hogy minden erőmet elvette az egyensúyom megtartása. Ez maga volt a káosz.
Tünci szaladt mellém, hatalmas kezét rámtéve ellenőrizte, hogy egyben vagyok-e még.
-Kölyök, ha végeztél, eredj a kapitányért! Segítségre van szüksé-
Nem tudta befejezni, ugyanis egy villám belecsapott az egyik árbócba. A pusztító energia végigszaladt a fa törzsön, lerepítette a fém pántokat róla, és szétrobbantotta a fát. Ahogy leért mellénk, a vakítóan izzó villámok hozzáértek a kezemhez, és egész testemen átkúszva, fülsüketítő csattanással sültek ki körülöttem. Szinte biztos voltam benne abban a pillanatban, hogy meghalok.
De nem így történt.
Nem éreztem fájdalmat, inkább kellemes bizsergés fogott el. Ahogy lenéztem a kezeimre, kékes-fehér, ködszerű dolog lengett körbe, melyből itt-ott kis villámok csaptak elő.
Értetlenül meredtem az idegen jelenségre, a halálosan rémült másodtiszt kiabált valamit.
-Vedd vissza az Aurádat, kölyök!
Hirtelen a hajó megdőlt, és én a földre zuhantam. A testemből kis villámok csaptak ki, és belemartak a hajóba. Apró lángok  lobbantak a kötelek és ládák között, minden gyúlékony anyag megégett, és az eső sem állította meg a terjedését. Az olajlámpák is berobbantak, a puskapor volt a következő. A láncreakció megállíthatatlannak bizonyult.
Körülöttem a matrózok már nem is foglalkoztak tovább a hajó megmentésével, csak az életüket akarták menteni. Én rémülten próbáltam lesöpörni magamról a kékes-fehér furcsaságot, de az nem hagyta abba a kis elektromos fullánkok lövöldözését.
Majd a hajótestben a lángok megtalálták a lőporos hordókat. Ahogy a mennydörgés, úgy a robbanás hangja egyszerre súlytott le rám, amitől majdnem eszméletemet veszítettem. Fa forgácsok millióival kísérve repültem a magasba, egy pillanatra minden sárgás fénybe borult. A vízbe zuhantam, és ahogy elsüllyedtem, csak a háborgó vízvelszín által eltorzult fényeket láttam. Tompa durranások jelezték, hogy a vihar még tombol, a hajóról a vízbe hulló törmelékek lassan süllyedtek a mélybe.
Gyorsan a felszínre úsztam, és elkaptam egy nagyobb deszkadarabot, hogy fenntartson. Mögöttem a ripityára tört hajótest lassan megtelt vízzel, és a még lángoló vitorlákat elnyelték a hullámok.
Nem hallottam segélykiáltásokat, nem láttam túlélőket. A vihar tovább pusztított, a mennydörgés teljesen megtöltötte az elmémet.
Azt hiszem akkor feladtam az életet. Felfeküdtem a deszkára, és hagytam hogy a sós víz tovasodorjon a sötétség felé.
Álmomban visszatért a hajó, és a legénység. Különös hatalmam volt, megragadtam a tatvitorlát, és felrepültünk az égbe, a felhők fölé. Engem ünnepeltek.


Egy nagy ütésre ébredtem. Minden porcikám fájt, a gyomrom és az orrom tele volt sós vízzel, a ruhám cafatokban lógott rólam. Vakító fényességet láttam, a nap százágra sütött, sirályok hangja ütötte meg a fülemet, amit a tenger hullámainak lágy hangja kísért.
Egy magas, szélesvállú alakot pillantottam meg, aki fölém tornyosulva egy lándzsát szorongatva bámult.
-Hát élsz…
A mély, mennydörgést eszembe juttató hang szigorúnak hangzott.
Lassan felültem, fájdalmasan felszisszenve, ahogy oldalamba hasított a fájdalom. Körbenéztem.
Homokos tengerparton voltam, itt-ott törött deszkák, hordók és ládák maradványai hevertek. A parttól bentebb sűrű erdő látszott, az mögött pedig valami magas, és fényes.
A fölém tornyosuló alak már korosodott, tekintetében hosszú évek megpróbáltatásai tükröződtek. Kigyúrt, szélesvállú férfi volt, szálegyenes háttal állt, mint egy katona. Fehér tabardot viselt vörös szegéllyel, páncél övéről ugyanilyen szövet rejtette el a lábait, csak páncélcsiszmája látszott ki. Lándzsája arany színben tündökölt, melyre vörös szalagot tekertek.
-Mi vagy? Kalóz? Kereskedő?
Még nem tértem magamhoz eléggé a válasz adáshoz, továbbra is a partra vetett roncsokat néztem. Aztán fájdalmas mozdulatokkal végigtapogattam magam, és ekkor tört rám a borzalmas felismerés. A sálam eltűnt. Bizonyára elszakadt, leesett rólam, és a tengeré lett.
Ez volt az a gondolat, ami visszarántott a valóságba, eszembe juttatta a történteket, és különleges kegyetlenséggel mart a szívembe.
Nem törődve az idegennel, szabadjára engedtem az érzéseimet, és szánalmas, gyermeteg sírásban törtem ki.
Az idegen csak ott állt, és bámult. Mikor kicsit alábbhagyott a bömbölésem, csak annyit mondott:
-Ha végeztél, kövess!
Persze nem válaszoltam. Hallottam a lépteit, ahogy távolodik tőlem, de utána se néztem. Nem tudom, mennyi ideig ülhettem még a tengerparton, de a nap már átbillent a délponton, a sirályok pedig telezabálták magukat partra vetett étellel és rákokkal.
Végül valahogy meguntam az ücsörgést, és lábra pattantam. Ez fájdalommal járt, de a bánat kiadását követően furcsa eltökéltség adott erőt. Élek, és ez a lényeg. Nem értettem, mi történt a hajón, és azt sem tudtam, hogy hol vagyok, de szándékomban állt mindenre választ találni, így hát követtem a lándzsás alak lábnyomait a homokban, majd az általa kitaposott ösvényt a bozótosban.
Egy földútra érkeztem, mely látszólag az egész erdőn átkígyózott. Láttam már a kikötők mögött fákat, de most először jártam erdő mélyén, és lenyűgözött a látvány. A sok-sok zöld, a milliónyi levél, a köztük átszűrődő napfény játéka, a madárcsicsergés, a rágcsálók kíváncsi tekintete… és a bogarak.
Az ösvény egyre szélesedett, a fák ritkultak, végül egy tisztásra érkeztem, melyen túl váratlan látvány tárult elém. Egy hófehér toronyépület, több kisebb toronnyal az oldalán. Díszes ablakai voltak, csúcsos zöld teteje, kétszárnyú kapujához pedig hosszú lépcső vezetett. Fehér színű, vörös szegélyes lobogók lógtak az ablakok alatt.
A torony előtt kikövezett tér volt látható, egy szökőkúttal, és pár paddal. A sövény gondosan meg volt nyírva körülötte, a távolban pedig további kisebb épületek sorakoztak.
A torony előtt pár köpenyes, vagy épp páncélos alak sétált, és ott volt köztük a lándzsás férfi is.
Bizonytalanul, de odabattyogtam hozzájuk.
Négy férfi és egy nő volt ott, mind engem néztek, türelmesen, kifejezéstelen arccal. Mind ugyanazt az uniformist viselték, és mindegyiküknél volt valamilyen fegyver. A lándzsás alak szigorú tekintettel figyelte lépteimet.
Ahogy közeledtem, a testem rájött, hogy voltaképp mennyire fáradt, és gyenge. Megfáztam, több helyen összezúztam magam, és a civilizáció látványára az adrenalin is lassan távozott belőlem. Mire a köves térhez értem volna, a világ elsötétült, és én a pihe-puha fűágyra zuhantam.


Az ébredésem ismételten nem volt kellemes. Egy sötét szobában ébredtem, melyben voltak bútorok, polcok, asztal, ágy, de mégis a földön feküdtem. Egy fiatal fiú vizet öntött egy vödörből az arcomra, amitől azonnal felriadtam, és zavartan bámultam körbe.
-Ez Onyx mester szobája, és szeretné most már visszakapni! Kellj fel!
Engedelmeskedtem, egy részt mert a fiúnak meglepően szigorú hangja volt, másérszt mert a padló kényelmetlennek bizonyult. Még mindig a rommá ázott rongyok voltak rajtam, a sál hiánya ismét fájdalmasan hasított belém.
A fiú kikísért a szobából, egy hosszú, fáklyákkal megvilágított folyosóra érkeztünk. A falak elég sterilek voltak, fehér és szürke színek váltották egymást, csak pár festmény szakította meg az egyhangúságot. A padló viszont vörös kövekkel volt kirakva.
A fiú egy szó nélkül elment, viszont megjelent a lándzsás férfi a partról. Ezúttal nem volt nála a fegyvere.
Most tudtam jobban megnézni magamnak a fickót. Szürke, egyenesszálú haja hosszan nyúlt a tarkójára, elől pár szál hajolt a homlokára. Sűrű körszakálla már-már megőszült, csak itt-ott volt pár szürkésebb szál benne. Kemény, kiugró arccsontjai voltak és horgas orra, vastag szemöldöke alatt mélyen ülő, barna szemét résnyire húzta.
-Kipihented magad?
-Fogjuk rá! - szóltam, kicsit kelletlenül, de hozva a hajón tanult lazaságot. - Bár a padló elég kényelmetlen volt…
Sajnos a férfi nem volt elragadtatva a stílusomtól, így megköszörültem a torkomat, és kissé türelmetlenül vártam, hogy ő beszéljen.
-Hagyhattunk volna meghalni!
A kissé hideg és lényegretörő megállapítás, vegyítve a szigorú, mély hanggal megborzongatott.
-Szerencsére nem így lett, és ezért nagyon hálás vagyok! - próbáltam a lehető legtiszteletteljesebben szólni, de látszólag nem jártam sikerrel.
-Jöjj velem! Most!
Nem volt kedvem vitatkozni.
Folyosó labirintusokon át haladtunk, mindegyik ugyanolyan monoton fehér-szürke volt, vörös padlóval. Viszont a rengeteg festmény a falakon lenyűgözött. Mindegyiken valami nagy csata, vagy egy harcos volt látható. Sajnos a férfi által diktált tempó miatt nem csodálhattam meg őket jobban, pedig érdekelt a festmények mögött megbúvó történet.
Végül egy nagyobb terembe érkeztünk, melyben megannyi polc sorakozott, mindegyiken könyvek százai sorakoztak. Előttük különböző állványokon vagy vitrinekben ámítóan szép fegyverek pihentek, mindegyik előtt aranyszínű táblák regéltek eredetükről. Egy igazi kincses kamra volt.
A terem közepén egy elkülönített, magányos emelvényt láttam, melyen egy páncélkesztyű pihent, ahogy felfelé nyúlva egy gyűrű szerű, fura tárgyat markol. Nem tudtam beazonosítani, hogy mi ez, és mi célt szolgál, de a teremben elfoglalt különleges helye a fontosságáról árulkodott.
A terem túlsó végében újabb szobába érkeztünk, itt páncélok és különböző finom munkált ruházatok sorakoztak fából készült állványokon, vagy fogasokon.
A férfi levett egy pár ruhát az egyik akasztóról, és felém dobta.
-Ezeket vedd fel! A toronyban csak ezeket hordhatod! Minden második nap kimosod őket, és vigyázol rájuk! Nem kapsz másikat!
Nem volt helye ellentmondásnak. Elkaptam a ruhákat (valami karperec szerűséget persze elejtettem), és körbetekintettem, hogy hol öltözhetek át.
Kérdő tekintetemre a férfi arca meg se rezzent, csak szigorúan bámult rám. Hát...jó…
Kelletlenül, de ott ahol álltam levetettem rongyos ruháimat, és gyorsan felkaptam az újakat. A köntösszerű alsórész és a rájövő tabard sehogy sem akart rámjönni, a hülye karperecekről már nem is beszélve. És mégrosszabb, hogy a passzos nadrág hátulján semmi nem takarta el a bolyhos farkincámat, pedig azt gondosan rejtegettem ezidáig. Szerencsére az övre csatolandó köpönyeget, mely ágyéktól lógott volna a térdemig, hátra tudtam csatolni, így a gond megoldódott, és mozogni is kényelmesebb volt ezáltal. A ruhák amúgy meglepően kényelmesnek bizonyultak, furcsa volt a hajós hónapok után ilyen finom anyagot magamra ölteni.
Ahogy végeztem, végigmértem magam, és rá kellett jönnöm, hogy egész jól áll a hacuka. Örömömben a férfi felé fordultam, és színpadiasan kitártam karjaimat.
-Tádááá!
-Fantasztikus…
A férfi előszedett egy vastag könyvet, és felém hajította. Készen álltam elkapni, de meglepően nehéz volt, így minden levegőt kipasszírozott belőlem, ahogy a mellkasomnak csapódott.
-Olvasd el! Figyelmesen!
Azzal mint aki jól végezte dolgát, elindult kifelé. Kiment a terembe, és céltudatosan haladt a kijárat felé. Feltételeztem, hogy ott kell elolvasnom ahol épp állok, még ha ez nevetségesen is hangzott. Nem volt hová mennem, de elég egyértelműnek hangzott az utasítás.
-Várjon! Még a nevét sem tudom! Hol vagyok? - kiáltottam utána.
-Idővel mindent megtudsz! - szólt, hátra sem fordulva.
Kilépett az ajtón, ami hangos kattanással csukódott be, és én magamra maradtam egy teremnyi kinccsel, és egy több száz oldalas, vaskos könyvvel.


Lustaságom révén először körbejártam a termet, végig taperoltam a könyveket, megcsodáltam minden fegyvert és festményt. Egyértelmű volt, hogy ez a terem nem csak értékes cuccokat tartogat, de fantasztikus történeteket is. Másmilyeneket, mint amiket a matrózok meséltek a hideg éjszakákon, és egy-két óra leforgása alatt magával ragadott a lelkesedés, hogy megismerjem őket.
Felcsaptam a könyvet a közepénél, és beleolvastam. Kicsit akadozva ment az olvasás, de azért elboldogultam. Egy történet közepébe sikerült belenyitnom, amely a Grimmek elleni harcról szólt. Elkapott a lelkesedés, és az izgalom. Grimmek. Csak hallottam róluk, a rémálomba illő mesék sokakat kísértettek, míg nekem alaposan megmozgatták a fantáziámat.
Így hát erőt vettem magamon, és elkezdtem a köynvet a legelejéről.
Az első fejezet előtt volt egy oldal, melyen nem volt semmi több, csak két sor, sőlt betűkkel, kézzel írva:

“Harcolj, küzdj az árral! Légy a villám, hangod a mennydörgés! Utazz a vihar hátán a dicsőség felé!”

Ahogy elolvastam, furcsa bizsergést éreztem, és libabőrös lettem. Ez aztán egy jó kezdés!
Órákon át olvastam, nem tudtam letenni. A hajón eltöltött hónapok megtanítottak arra, hogyan koncentráljak egy feladatra akár órákon keresztül, így az idő számomra megszűnt létezni. Mindent megtudtam, amire szükségem volt, ahogy azt a vendéglátóm mondta.
A Horizon Sanctuary nevű rend otthonában voltam, Vale nyugati részének egyik félreeső pontján. A rejtett torony, és a birodalmaktól független rend több évszázada létezik, és a Grimmek elleni háborúnak szentelte minden erőforrását. Eredete a feledés ködébe vész, de megannyi ereklye és tudás maradt hátra a tagjaitól.
Mert Horizon Sanctuaryt nem kódexek vagy törvények tartják fent, hanem a hősök hagyatékai. A rend legnagyobb harcosai hősies tetteikkel határozták meg a működésük alapjait, a harcstílusukat, a politikai álláspontjukat. Nem szolgálnak senkit, nem ismernek el nagyobb hatalmat, mert az egyetlen cél a Grimmek legyőzése.
A háborúban sem vettek részt, rejtve maradtak, és csak a csaták áldozatainak segítsére bújtak elő, vagy a megsebzett földeket védték meg az éhes Grimmektől. Hősök, büszke harcosok, gyógyítók, őrzők…
Lenyűgözött és elámított minden, amit olvastam. És minden történet után körbetekintettem a teremben, hogy megpillantom-e a könyvben említett ereklyéket. Meg is találtam párat. Ezerius pallosát, a Kék Csillag jogarát, a Grimmnyűvők páncélját, a Hajadonok Csókjának tekercsét… kézzel fogható bizonyítékai izgalmas és fantasztikus történeteknek. Ott voltak, és én minden oldallal közelebb kerültem hozzájuk.
Olvastam a nagy hősök Aurájáról és képességeikről. Logos Haruknak zöld lángok képében jelent meg az aurája, mellyel Grimmeket égetett porrá. Ainis gyógyítónak lágy fény volt az aurája, és aki közel került hozzá, az bármilyen betegségből kigyógyult. És így tovább.
Rájöttem, hogy azon az estén az én aurám jelent meg. Nem értettem, mitől volt olyan vad és kontrollálhatatlan, de izgalommal nézegettem a kezemet, hátha újra meg tudnám idézni. Aztán eszembe jutott, hogy mit műveltem legutóbb, és hát a teremben megannyi könyv pihent, nem kívántam őket megsemmisíteni...
Mikor beesteledett, és kevés volt a holdfény az olvasáshoz, találtam egy különös fáklyát, de nem volt semmim, amivel tüzet gyújthattam volna. Eleve a gyújtható mag mélyen feküdt egy rácsos, díszes mélyedésben, a szárán pedig rovásírás sorakozott. Valahogy meg kellett gyújtanom. Keresgéltem, de nem jártam sikerrel. Végül eldöntöttem, hogy megpróbálom mégis az Aurás dolgot. Választottam egy olyan pontot a teremben, ahol se fa, se gyúlékony anyag nem volt, és nekiláttam… a… nem is tudom minek… semmi sem működött, akárhogy koncentráltam, akárhogy meditáltam, nem éreztem semmit. Csalódottságomat elnyomva agyaltam, hogyan próbálkozhatnék mégis, de nem jutott eszembe semmi.
Akkor este egy halálos villámcsapás hozta elő belőlem ezt az Aurát, és a könyvben is megannyi mese volt arról, hogy hogyan óvta meg a hőst az őt körbevevő erő. Így hát megpróbáltam máshogy. Hagytam, hogy a csalódottság, és a rossz emlékek hatalmukba kerítsenek. Felidéztem azokat a dolgokat, amiket inkább elfelejtettem volna. Kerestem köztük valamit, de nem tudtam, hogy micsodát.
Aztán egy óra próbálkozás után könnyes szemekkel rájöttem. Azt a dühöt, dacot és erőt kerestem, mely segít legyőzni mindent, ami valaha bántott engem.
És ekkor felfénylett a testem körül a kékes-fehér Aura, apró kis villámokat szórva itt-ott. Az örömmámortól felnevettem, de rögtön meg is ijedtem, mert nem tudtam hogy irányítsam. Megragadtam a fákylát, hátha begyullad majd az olajos égőanyag. A villámok elkerülték a belsejét, mégis a fáklya egyszercsak belobbant, és fénybe borított. Izgatott voltam, de próbáltam lenyugodni, hogy az Aurám is eltűnjön. Küszködve kerestem a módját, de végül magától elenyészett. Nem törődtem a miértekkel, csak visszamentem olvasni.
Másnap reggel egy csöppet sem voltam álmos, az utolsó pár oldalnál jártam, mikor a férfi megérkezett.
Ahogy belépett, megtorpant. A mellettem heverő, kiégett fáklyára szegezte tekintetét.
-Te meggyújtottad Ineas mester Végzet Fákyláját?
Hangjában nem volt harag, inkább egy csipetnyi döbbenet.
-Ja hogy ez… ó-ó…
A férfi közelebb jött, és hajós éveim alatt már hozzászoktam a pofonokhoz, így most is kissé összerándulva vártam a megtorlást.
De a harcos csak felvette a földről az ereklyét, és a kezében forgatva tanulmányozta. Végül, mint aki nem jutott különösebb következtetésre, visszavitte a helyére, egy emelvényen kialakított tartósínbe.
-Nem láttam a sötétben, hogy ez nem egy egyszerű fáklya…
Meg amúgysem tudtam volna, de ezt már nem említettem meg.
A férfi visszafordult hozzám, és szigorú hangon szólalt meg.
-Mutasd az Aurádat!
Nagyon nyeltem.
-Eléggé fáradt vagyok, lehet nem fog most-
-Mutasd! Az! Aurádat!
Eddig is nagy csend uralkodott a teremben, de most tényleg egy hangya léptei is visszhangot vertek volna.
Nem volt mit tenni, becsuktam a szemem, erőt gyűjtöttem, és megpróbáltam felidézni az előző estét. Zavaró volt, hogy a toronymagas fickó ott áll és bámul, és vadul pörgött bennem az adrenalin, hogy most gyakorlatilag levizsgáztat… a könyvben olvasott hősökre gondoltam, a tetteikre. Nem segített az sem.
-GYERÜNK!
A férfi akkorát kiáltott, mintha a föld robbant volna szét alattam. Annyira megijedtem, hogy felkiáltottam, megugrottam, de mindeközben a számomra még idegen erő is kitört belőlem. Mint egy villám csapás, akkorát durrant körülöttem a levegő, fényes nyalábok csaptak ki a testemből, megperszelve mellettünk a falat és szekrényeket.
Kezemet a számra tapasztva, kigúvadt szemekkel néztem a feketére perzselt falat, és akaratom minden erejével azon voltam, hogy visszaszorítsam az Aurámat.
A férfi nem tűnt mérgesnek. Sőt.
-A nevem Onyx Rawick, Horizon Sancuary egyik őrzője! És mától a tanárod!
Mivel megtorlásra számítottam, ezért ezek a szavak váratlanul értek, és még nem igazán tudtam, mit érezzek. Tanár? Mármint hogy… Sancuary tanítványa vagyok?!
-K… kérdezhetek? - szólaltam meg halkan.
-Nem!
Azzal Onyx hátat fordított, és kiviharzott a teremből.
Én még álltam ott pár percig, és a hallottakat emésztgettem. Szóval Horizon Sancuarynek, a Grimmek elleni harc titokzatos hőseinek egyik tagja tanítványává fogadott? Erre a gondolatra olyan széles mosolyra húzódott a szám, mint még soha.
Aztán újra megpillantottam a megperszelt falat, és gyorsan kerítettem egy vizes vödröt és szivacsot, hogy rendbe hozzam, amennyire lehet.


A hozzászólást Lilac Zangriff összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 20, 2016 8:35 am-kor.

avatar

Lilac Zangriff

Hozzászólások : 3
Regisztrált : 2016. Nov. 08.
Tartózkodás : Vale

Karakterlap
Hovatartozás: Beacon Akadémia
Valuta: 1000 lien
Pontok:

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Lilac Zangriff

Témanyitás  Lilac Zangriff on Pént. Nov. 18, 2016 2:34 pm

14 éves voltam, ami Sancuary tanításai szerint éppen ideális életkor. Bár az igen kis létszámot ritkán bővítik, olyankor sok eltévelyedett fiatalt hoznak ide, és kemény edzéseknek vetik alá mindannyiukat. Aki nem bírja, az hamar kiesik, végül talán egy jelölt sem kerül a rend tagjai közé. Aki elbukott, annak felajánlják, hogy a rend birtokán dolgozzon felnőtt koráig, vagy elkísérik a legközelebbi város kapujáig.
Én bekerültem a tanoncok közé, elszállásoltak a torony melletti épületben, és megtartották az első órákat. A szállás sokkal kényelmesebb volt, mint a hajó volt annak idején, saját szobát kaptam saját ággyal, asztallal, és ruhákkal. A újonc társaim sorai hozzám hasonló árvákból, magára hagyott gyermekekből, kitaszítottakból álltak, akik csak sodródtak az árral, bízva abban, hogy jobbra fordul a soruk. Velük ellentétben én kitörő lelkesedéssel bújtam az Onyx mestertől kapott könyvet, újra elolvasva a rend hőseinek történetét. Kiderült, hogy a több száz oldalas könyv csak egy gyorstalpaló, és temérdek felfedetlen titok vár még megismerésre.
Első voltam mindig a sorakozónál, én tartottam a legnagyobb rendben a szálláshelyemet, minden kérdésre tudtam a választ, és jól bírtam az iramot. Cserébe viszont szörnyen roszul mentek a harci gyakorlatok. A fegyveremet rendszerint elhagytam, távolsági fegyverekkel nem boldogultam, a fejlettebb technológiájú fegyverek rendre tönkrementek a kezeim között.
És persze ott volt a szeszélyes Aurám. Mikor az Aurákkal kapcsolatos gyakorlatokat végeztük, nos… történt pár izgalmas eset… azóta minden órán távol kell ülnöm a többi tanonctól, és a gyúlékony anyagoktól.
Sajnos ha megpróbáltam magamtól előhívni az Aurámat, nem jártam sikerrel. Ha stresszhelyzetbe kerültem, akkor viszont kontrollálhatatlanul áradt belőlem ez az erő, bajt bajra halmozva. Egyik kudarc sem vágott földhöz, de idegesített hogy nem jutok előrébb.
A tanárok a rend tagjaiból kerültek ki, és bár Onyx mester vezette a gyakorlatok nagy részét, néha a többiek is becsatlakoztak. Silvan mester egy távolsági fegyverekre specializálódott harcos volt, vörös Aurával, ő tanított minket a Por történetére és tulajdonságaira. Rendszerint hülyének nézett mindenkit, a lexikális tudását pedig olyan monoton hangon szavalta el, hogy szinte minden óráján bealudtam.
Vivid mester, a gyönyörűszép harcosnő volt a tanoncok kedvence, elsősorban leplezetlen bájai miatt, másodsorban pedig nagyon izgalmas és tartalmas órákat tartott. A kardvívás volt a specialitása, nagyon jól magyarázott, és a gyakorlatai is könnyen követhetőek voltak. Bár nehézkesen jöttem bele a különböző kardok használatába, de Vivid mester elismeréséért mindenre készen álltam. Kicsit csalódás volt, hogy nem dícsért meg egyszer sem, de ez inkább inspirált, hogy keményebben dolgozzak.
Volt még Cyanus és Robust mesterek, akik foglalkoztak velünk, elsősegélyt és világismeretet tanítottak, de megvallom nem figyeltem rájuk túlzottan.
Onyx edzései viszont kemények voltak, akár órákon át mozgatott minket pihenő nélkül. Szigorú volt, és nem tűrte meg a gyengeséget, viszont nem tagadta meg a dícséretet sem azoktól, akikkel elégedett volt egy-egy nap végén.  
A tanoncokkal amúgy jól megvoltam, kicsit nehéz kezdéssel. A legtöbben félénkek vagy gorombák voltak, magukba fordultak, próbálták megtalálni a helyüket. Nem beszélgettek, nem osztoztak a gondolataikban, és még a versengés is felütötte a fejét sok gyakorlaton. Én viszont a matrózként töltött éveim során megtanultam, hogy a hatékonysághoz elengedhetetlen a jó hangulat, a szoros kapcsolatok! Így hát rendszeresen leszólítottam egy-egy tanoncot, ha nem beszéltek hát beszéltem helyettük. Volt aki durván elhajtott, volt aki csak türelmesen megvárta amíg megunom a saját mondandómat és elmegyek. De hónapok múlva már válaszolgattak is. Feloldódtak, megnyíltak. A vacsoráinkat is együtt költöttük el, a szabadidőben egy-két tanoncot rá tudtam venni hogy találkozzanak.
A második évben volt egy tanonc, akivel különösen jó viszonyt ápoltam. Peachy Omwicknek hívták, velem egykorú lány volt, a szülei elől menekült, és végül a rendnél kötött ki. Bájos volt és szép, a szeplői külön tetszettek nekem. Először félénk volt, hallgatag, és sokat bukdácsolt az órákon, de mikor jobban összebarátkoztunk, ő is felvidult. Barátságunk elmélyült, sokszor találkoztunk kettesben, a csillagokat néztük, vagy én meséltem neki a történetekről amiket olvastam. Úgy tűnt, hogy figyel rám. Megtörtént életem első csókja, és talán lehetett volna több is, de a dolgok mégsem úgy alakultak, ahogy szerettem volna.
Sajnos Vivid mester tudott a kapcsolatunkról, és figyelmeztetett bennünket, hogy a tanulmányaink mellett ez semmiképp sem megengedett viselkedés. És mivel ő kedves volt velünk, hálát adtunk azért, hogy nem Onyx csípett el minket. És ha ez nem lenne elég, Peachy a következő évzáró gyakorlatokon megbukott, nem mentek neki a próbák, és mennie kellett. Még elbúcsúzni sem tudtunk. Még sok-sok éjen át körülötte forogtak a gondolataim.
Sokan kiestek az első két évben, majd újabb két év elteltével már csak hárman voltunk tanoncok. Ott volt Sifi, a kissé beképzelt atlasi srác, Téo, és végül Loko, aki nem tudni honnan jött, még csecsemőként rakták az erdő szélére. Igazi álom csapat.

Mindhárman alaposan megedződtünk, Onyx mester és a többi rend tag nagyon jó érzékkel rendelkezett az emberekben rejlő potenciál feltérképezésében. És mivel én nehezen boldogultam a fegyverekkel, ezért az ökölharc maradt nekem. Gyorsan mozogtam, gyorsabban mint a társaim, akik persze kijelentették, hogy csak a faunusz mivoltom miatt vagyok képes erre. Szerintem meg ők voltak a lusták! És legnagyobb örömömre Onyx mester is ezen a véleményen volt! Szerinte nincs olyan fizikai határ, amit ne lehetne áttörni akármely teremtménynek, csak a megfelelő eltökéltség és szorgalom szükséges.
Onyx mellesleg sokat foglalkozott velem szabad perceiben. Nem ezért, mert különösebb edzéstervvel készült volna, hanem mert ellentétben a többi tanonccal, engem különösen érdekeltek a rend hőseinek történetei. Inspiráltak és motiváltak ezek a történetek, és ezernyi kérdésem volt. Röviden, tömören válaszolgatott, több kérdést generálva, mint amennyit megválaszolt, de ezzel folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet és lelkesedésemet.
Pár év múlva persze megunta a mester a külön iskoláztatásomat, helyette inkább beengedett a rend tagjainak fenntartott könyvtárba, és szabadidőmet ott töltöttem olvasással. Gyakorlatilag a már megismert történetek részleteit találtam meg, temérdek leírással a hősök életéről, és fegyvereikről. Elképesztő mennyiségű információ állt rendelkezésemre, és bár nem volt olyan jó agyam, hogy minden megjegyezzek, a sorok közt olvasva viszont fantasztikus élményekben volt részem. Át tudtam élni a leírtakat, éreztem a rég halott hősök erejét, és rájöttem egy nagyon fontos dologra.
Ezek a harcosok nem születtek hősöknek. Sokuknak hasonlóan mostoha gyermekkora volt, mint nekem, sőt, legtöbbjüknek sokkal rosszabb állapotok jutottak. És nem azért lettek hősök, mert megtanulták legyőzni ellenségeiket. Hanem azért, mert megtanultak szembenézni önmagukkal, és a belső démonaikkal. Ez a gondolat számomra szédítő volt, de roppantul inspiráló.
A számtalan történet közül a Kardtestvérek leírása volt rám a legnagyobb hatással. Tíz harcos, a rend fénykorából, akik mindannyian kardforgatók voltak, és legendákba illő csatákat vívtak a Grimmekkel. Sajnos történetüket ha ismerte is a világ, már elfeledhették, mert a Kardtestvérek a rend számára is elveszettnek lettek nyilvánítva. Ha egyikük meghalt, páncéljuk és fegyverük nyomtalanul eltűnt, testvéreik pedig ismeretlen helyen helyezték testüket végső nyugovóra. A háború vége felé egy sem maradt közülök. A rend nagyon fontosnak tartotta az ereklyéket és hagyatékokat, de a Kardtestvérekről csak a történeteik maradtak hátra… és egy különös tárgy.
A könyvtár egy félreeső részében található emelvényen egy páncélkesztyű pihent, mely öklét a magasba emelve szorongatott egy gyűrű alakú tárgyat. A gyűrű modern megjelenése és a kesztyűn található, szintén modern berendezések azt sugallták, hogy a háború alatt vagy után készülhettek. Nem láttam rajtuk írást, mintázatot, vagy bármi árulkodó jelet, ami felfedheti az eredetét. Nem emlékeztem rá, hogy olvastam volna erről a kesztyűről és a tárgyról.
Onyx mester jelent meg mögöttem, annyira halkan lépdelt, hogy már csak az utolsó pillanatban vettem észre jelenlétét, össze is rezzentem kissé. Ő nem reagált, csak a kesztyűt nézte.
-Ez a Horizon Focus, és a készítőjének kesztyűje!
Csöndben tudomásul vettem, és elraktároztam a nevet, hogy emlékezzek rá, ha egy történetben találkoznék vele.
-Ez itt az egyetlen emlék a Kardtestvérekről! - hangja lágyabb volt, mint korábban bármikor. -A háború után akik megmaradtak, visszavonultak a harcoktól, átadták a jövőt a vadászoknak! Hátralevő éveiket elszigetelten, meditációval és Aurájuk tökéletesre formálásával töltötték! Megvénültek, de erősek maradtak a végső percekig! Sajnos végül őket is elérte a halál, egymást hantolták el egy titkos, szent helyen! Csak egy ember tudja, hol nyugszanak a Kardtestvérek!
Hatalmába kerített a mester szavainak hangulata, így szinte suttogva kérdeztem meg.
-És ki ennek a tudója?
-Én!
Ha eddig nem csodáltam volna eléggé Onyx mestert, most bepótoltam minden elmaradásomat. Hús-vér tanítom egy általam különösen kedvelt történet részévé vált, és hirtelen szédítő érzés fogott el, hogy én egy ilyen embertől tanulhatok. Bűntudat fogott el, hogy ezidáig ez nem jutott eszembe.
-De… honnan tudja, mester?
-Valakinek el kellett temetnie az utolsó Kardtestvért is…
Mondta Onyx, és azonnal megordult, csendes léptekkel hagyva el a könyvtárat.


Az orgyilkos robot ide-oda szökellt, minden adandó alkalommal gyilkos döfésekkel és vágásokkal próbálkozott, de vagy gyorsan kitértem, vagy pengéik lepattantak a Glóriáról. A gyűrű fémes felülete meg sem karcolódott.
Egy pillanatra a robot lelassított, újabb támadáshoz készülve új pozíciót vett fel, és én ezt a másodpercet használtam ki. Előretörtem, rúgásokkal és ütésekkel próbáltam a robotot kilökni az egyensúlyából. Ő is gyors volt, de én gyorsabb. A páncélkesztyűs öklöm néha fémtestet ért, ilyenkor hangos csattanás volt hallható, de a robot nem ingott meg. Kereste a lehetőséget, hogy visszatámadjon, de én nem hagytam neki.
Tudtam, hogy nem fáraszthatom ki, de a tervem készen állt. Nem volt túl stílusos, de reméltem hogy bejön.
A csapásaim sorozatát megszakítottam egy pörgéssel, és a GLóriával súlytottam le ellenfelemre. Az felkészült a nagy erejű csapásra, és mindkét karját keresztezve tompított az ütésen. Ezt kihasználva rögtön visszarántottam a Glóriát, és egy szökkenéssel átszaltóztam a robot feje felett. Még repülés közben, ahogy fejjel lefele láttam a világot, megragadtam a robot sáljának egyik szalagját. Rácsavartam az alkaromra, és földre érkezésemkor a maradék lendületemet kihasználva teljes erőmből megrántottam a ruhaanyagot.
A robot lába kicsúszott, és hangos csattanással elterült a földön.
Én diadalittasan megpördültem, és egy csapással akartam befejezni a csatát. Az öklöm egyenesen a robot optikái közé csapódott, szikrák csaptak fel. De sajnos ez nem volt elegendő.
A robot váratlanul előrecsapott, az egyik pengéje lecsúszott a páncélkesztyűmről, míg a másik belehasított a karomba. Fájdalmas szisszenéssel ugrottam hátra, de elfelejetettem hogy a köpeny még a karomra van csavarva.
A robot felszökkent, magával rántva engem is.
Nagy nehezen kiszabadultam, és gyorsan odébb gurultam egy gyilkos csapás elől. Kezdtem fáradni.
-Fogod még ma használni az Aurádat is, vagy addig táncikáltok, amíg el nem vágja a torkodat?
Vérzett a karom, és marhára csípett a homokkal mocskos seb. Valóban nem húzhattam volna sokáig egy ilyen ellenféllel szemben, ha csak az ökölharcban bízok. De ha az aurámra gondoltam, mindig elszorult a gyomrom.
-Felejtsd el amit tudsz az erődről! Arra koncentrálj, hogy most mit akarsz kezdeni vele!
A robot lelassított, mintha illedelmesen kivárná a felkészülésemet. Valójában viszont az előbbi zuhanásától megrepett egy rugó az oldalában, ettől kicsit megroggyant a teste, és próbált új pozíciót felvenni.
Nem sok időm maradt.
-Csak emlékezz arra, amit tanultál! Lassú, egyenletes légzés! Tisztítsd meg az elméd, csitítsd le a gondolataidat! Érzékeiddel csak az ellenfeledet, és saját szívverésed kövesd! Keresd a szingularitást…
-A mit?!
-Baszdki… - csapott homlokára Braun mester - Menny oda, és rázd agyon azt a roncsot!!
-Áháááá!
Eltökélten fordultam vissza ellenfelemhez, és hagytam, hogy átjárjon az adrenalin. “Most le fogom győzni ezt a robotot, és elveszem a sálját!“
Ez a gondolat, a fájdalom a karomban, az izgalom, és Braun mester jelenléte végül begyújtotta a szikrát bennem, és éreztem a jól ismert bizsergést a tagjaimban.


Már betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, és a tanóráinkat felváltotta az éles gyakorlat. Sűrűbben hagytuk el a rend birtokát, a vadont jártuk egy mesterrel, és vadásztunk. Kezdetben vadállatokra, de később, sokkal később grimmekbe is belefutottunk. Emlékszem, hogy soha nem féltem annyira, mint akkor. Borzalmas teremtmények voltak a szememben, nem értettem, hogy miért létezik ilyen… szörnyű dolog…
Ellátogattunk a közeli falvakba és kisvárosokba is, évek óta először láttam civilizációt. Nem üthettük el az időt az emberek között, a környéket jártuk, és veszély után szimatoltunk. Kicsit csalódtam, hogy nem ütköztünk grimmekbe, de azért hálás is voltam érte…
Aztán egy este minden félelmem egyszerre robbant be az életembe. Lokoval együtt jártuk a birtokhatárt az erdőben, naplementekor volt ez a rutin őrjárat. Mindegyikünk egy-egy kardot tartott magánál, és egy pisztolyt. Még nem a saját fegyvereink voltak, azt csak a kiképzésünk végén érdemelhettük ki.
Szótlanul jártuk az erdőt, én már épp meguntam volna a sétafikálást, mikor Loko halálra vált arccal intett, hogy lapuljunk le. Olyan alacsonyra ereszkedtem, amennyire tudtam, de még épp körbetekinthettem a kisebb bokrok ágai közt. Nagyon éles látásom volt, és jó hallásom, de semmi gyanúsat nem vettem észre.
Aztán Loko egy szó nélkül az állával északnak bökött, én pedig a távolban a fák takarásában megpillantottam két vörösen izzó szempárt. Egy Grimm! Kétség nem fért hozzá. Félelem fogott el, de készen álltam a harcra. Egy grimmel el tudtunk bánni ketten, és egyetlen szó nélkül bólintottam társamnak, hogy a következő másodpercekben a jól betanult bekerítő stratégiát használva üssünk rajta a gonosz teremtményen.
De menetközben mégis megtorpantunk. A szempár mellett még két újabb jelent meg. Majd még egy. És még egy. Egyre több és több.
Az erdő sötétjében több tucat grimm jelent meg, és egyre közeledtek. Már kivehető volt az állatszerű formájuk, és a csontszín maszkjaik. Megtestesült terror, csak ez jutott eszembe.
Rácsaptam Loko vállára, jelezve hogy vonuljunk vissza. A jól ismert ösvényeket használva rohantunk a torony irányába, de hallottam a mögöttünk vágtázó grimmeket. Hörögtek, üvöltöttek, karmos lábaik alatt faágak reccsentek. Egy ekkora támadást semmiképp nem élhettünk volna túl, csak a mesterek segíthettek…
Kiértünk az ösvényről a mezőre, mely a toronyhoz vezetett, de azon nyomban megdermedtünk.
A torony súlyos károkat szenvedett, ablakaiból füst tört elő, hátul a szállásaink lángokban álltak, és a kikövezett téren csata zaja hallatszott. Rengeteg különféle grimmet láttunk, akik vadul romboltak és pusztítottak, a rend tagjai pedig minden erejükkel küzdöttek. Váratlanul érhette őket a támadás, sokukon páncél sem volt. És akkor megláttam a testeket. Szétmarcangolt, vagy súlyosan megsebzett tagok, mozdulatlanul heverve a lépcsőn, vagy a téren.
Loko teljesen pánikba esett, szinte dadogott.
-Ez nem lehet.. Hogy történhetett…
-Koncentrálj! Segítenünk kell a mestereknek!
Mögöttünk az erdőből előtörtek a grimmek, nem törődve velünk. A torony felé tartottak, és semmi nem állíthatta meg őket. Én előrántottam a kardomat és a pisztolyt, bár még mindig nem estek kézre annyira, hogy bízzak bennük. Egy grimm meglökött oldalról, talán ekkor vette észre hogy ott állunk, mert visszafordult, és ránk morgott.
A pisztolyt ferántva leadtam pár lövést, az egyik golyó lepattant a lény maszkjáról. Az dühödten felhördült, és felénk ugrott.
Tudtam mit kell tennem, de nem tudtam hogy Loko is ugyanarra gondol-e. Mindenesetre berogyasztottam a térdemet, hátrarántottam a kardomat, és teljes erőből egy nagy ívű csapást mértem a ránk vetődő szörnyetegre. Szerencsére Loko is tudta a dolgát, és ugyanezt a mozdulatot követte, csak ellentétes irányba. A lénynek mindegy volt, melyikünkre fog érkezni, mindkét irányból nagy erejű csapással kellett szembenéznie. Loko kardja érte a grimm testét, az enyém lecsúszott a karmairól. A lény vinnyogva csapódott a földbe, majd bebukfencezett az erdőbe.
Nekem nem is kellett ennél több, a torony felé vettem az irányt, tartva a sebességet a mellettem loholó grimmekkel. Hallottam hogy Loko is elindul, de egy grimm futás közben megmarta, és elesett. Hátranéztem, és láttam hogy fekve is küzd egy kisebb testű grimm ellen, de ordításából ítélve vesztésre állt.
Meg akartam fordulni segíteni, de a torony előtti káosz már szinte magával rántott. A grimmek fékezés nélkül támadtak, ahogy alérték a teret már be is vetődtek. Vivid mester az elemek hatalmát használó fattyúkarddal osztotta a halált a grimmek között, aranyszínű aurája szinte elvakította ellenfeleit. Odarohantam a közelébe, és ott vettem fel a harcot a szörnyekkel. Ügyetlenül küzdöttem, tompította az elmémet a rémület, de kitartottam. Több karcolást, vágást és harapást is kaptam, a tanonc bőrpáncélom egyes darabjai szakadtan hullottak a földre. Közben mögöttünk a torony ablakain lángok csaptak ki.
Esélyünk sem volt. A rend tagjai keményen küzdöttek, de kevesen voltak, a grimmek pedig özönlöttek.
Aztán mikor már én is feladtam volna a reményt, egy ismerős hang szólt mögöttem.
-Csatarendbe!
Onyx mester volt az, harci páncélzatban. A kezén ott volt a Horizon Focus kesztyűje, benne a gyűrű alakú tárgy. Észrevettem, hogy a nagy vastag karján az amúgy kicsi kesztyű lemezei kitágultak, és úgy záródtak rá a harcos alkarjára.
A rend tagjai hátrahúzódtak, Onyx mesterrel egy vonalba próbáltak sorakozni. Csak én voltam tanonc közöttük. Siralmasan kevesen maradtunk, a teret előttünk pedig belepték a grimmek, akik fenyegetően sziszegtek és ordítoztak.
Onyx karján felberregtek a kesztyű kör alakú berendezései, és erős kék fényt árasztottak. A gyűrű szerű tárgy is megmozdult, réseiből fény áradt, majd a közepében is különös erők gyűlekeztek. Azt hittem csak hallucinálok. De ekkor Onyx a magasba dobta a gyűrűt, mely pontosan a feje fölött pár méterrel megdermedt, és belsejében erős kék fény lobbant. Mennydörgésre hasonlító tompa durranással tárgyak csapódtak ki a gyűrűből, mintha puskából lőtték volna ki őket. Nagyon hangos csattanással értek földet, ekkor láttam meg előttem a legszebb kardot életemben. Égszínkéken ragyogó, vastag penge, arany keresztvas mely szárnyakat mintáz, és vörös selyemmel be tekert hosszú markolat. Tíz kard zuhant mellénk, mindegyik máshogy nézett ki, élükkel a földbefúródva szinte szemmagasságig értek.
-Mostantól Kardtestvérek vagytok! Harcoljatok a végsőkig!
A rend tagjai habozás nélkül megragadtak egy-egy kardot, kitépték őket a kőből, és hangos csatakiáltással rontottak rá a grimmekre.
Én is megragadtam egy kardot, de az nem akart kijönni a földből első rántásra. Nem volt nehéz, nem ragadt be, egyszerűen csak nem volt hajlandó engedelmeskedni az akaratomnak. Ráfogtam két kézzel is, és felkészültem egy sokkal erősebb rántásra, mikor Onyx hangja megállított.
-Lilac! - szólt Onyx, a körülményekhez képest nyugodt hangon - Te eredj a könyvtárba, és hozd el a Horizon Kódexet! Siess!
A Kódex! A rend lejegyzett tanai. A csatára pillantottam a téren, és vágytam rá, hogy a része lehessek, de a kódexben leírtak jelentették a rend hagyatékát, meg kellett menteni.
Így hát ott hagytam a kardot, és a torony kapuja felé vettem az irányt. Elfutva Onyx mester mellett mintha láttam volna, ahogy aggódó szemekkel rámnéz. De nem szólt semmit, és én is csak a kapun túli káoszra koncentráltam.
Odabent por és füst szállt mindenfelé, egyik kezemmel el kellett takarnom az arcomat. Itt-ott élettelen testek feküdtek, de a füst miatt nem tudtam őket beazonosítani. Oda akartam szaladni mindannyiukhoz segíteni, de most tényleg nem tehettem, így kényszerítettem magamat hogy tovább haladjak.
Felmentem a lépcsőkön, a könyvtár szintjére, de megdöbbenve láttam, hogy az egész folyosó lángokban áll. A szőnyegek, a festmények, a függönyök, mind vadul égtek, fekete füstöt és hamu esőt köpve rám, ahogy átvágtam közöttük. Alig kaptam levegőt, és a hőség is gyötört, de kitartottam.
Elértem a könyvtárat, és összeszorult a szívem, ahogy láttam azt a termérdek tudást elveszni a tűz mohó pofájában. De a kódex, elkülönítve a többi könyvtől egy emelvényen még épnek tűnt, nem véletlen rakták távol minden gyúlékony anyagtól. A márvány emelvényről lekapva máris futottam kifelé a teremből, mert éreztem hogy nem bírom sokáig ezt a tömény füstöt és hőséget. Ráadásul a torony szinte földöntúlian morgott és recsegett, valószínűleg a fa és vas tartószerkezetek kezdték feladni a küzdelmet.
Átrohantam ugyanazon az útvonalon, amin bejöttem, de a kijárat előtti fogadócsarnokban megtorpantam. Egy Grimm állt előttem. Félelem fogott el, de sokkal jobban megrémített az ok, hogy miért jött be utánam a szörnyeteg. Talán… odakint már vége a csatának?
A szörnyeteg meglátott, szarvaskoponya formájú fehér maszkja mögül nagyra tátotta fekete pofáját, és felüvöltött. Elbizonytalanodtam, hogy merre is menekülhetnék, a habozásom miatt pedig csúnyán megfizettem. A szörnyeteg nagyot dobbantott, és felém vetődött. Én gyorsabb voltam és könnyedén kitértem az útjából, de a nagy testű lény ahogy nekirontott a falnak, beindított egy visszafordíthatatlan folyamatot. A már így is meggyengült torony kínkeserves hangot hallatott, majd iszonyatos robajjal elkezdtek a falak összerogyni, és a torony összedőlt. Próbáltam elmenekülni, olyan gyorsan ugráltam át a leszakadó deszka és kő darabokat, ahogy csak tudtam. Féltem, hogy itt halok meg.
Mielőtt kiérhettem volna, a felső szintekből egy nagyobb darab zuhant egyenesen rám. Az alá szorult törmelék feltartotta a nagy részét, így nem préselt össze azonnal, de rengeteg kődarab, márvány szilánk, olvadt vas és szálka záporozta meg a testemet. Végül valami fejbe vágott, és elájultam.


Nem hittem volna, hogy valaha is fel fogok ébredni. Eszembe jutott a tengerpart, évekkel ezelőtt, mikor ugyan ilyen állapotban tértem magamhoz. Akkor is elveszítettem egy korábbi életemet, de ott tornyosult felettem a másik, hogy oldalba bökjön, és megmutassa a jövőmet. Most nem láttam senkit, csak a kormos deszkákat, és repedezett köveket. Felettem állt meg egy nagyobb falrész, az alászorult törmelék megtartotta és megóvott engem. Minden tagom épnek tűnt, habár pokoli fájdalmat éreztem bennük. Kimásztam a fényre, és megpillantottam a torony maradványait.
Mindenütt törmelék, romok, kupacokban álló szétégett anyagdarabok. Füst szállingózott fel itt-ott, és mindent beterített a por. A pusztítás totálisnak bizonyult.
Eszembe jutott a kódex. Kétségbeesetten kutattam a romok közt, nem törődve a sajgó fájdalommal. Végül megtaláltam a könyvet, de nem nyúltam érte, csak reményvesztve térdre rogytam előtte. A kódex, a rend hagyatéka, a tudásának és múltjának gyűjteménye darabokra szakadva pihent, szétégve, mocskosan.
Éreztem, hogy most a szomorúság és keserűség kellene, hogy hatalmába kerítsen, de nem éreztem semmi ilyesmit. Csak ürességet. Megint kifordult az életem magából, megint káoszba fulladt amit eddig ismertem, és magamra maradtam annak füstölgő romjain. De életben voltam, és mint azelőtt, most is csak ez számított.
Hallottam valamit. Füleimet hegyezve kerestem a forrását, és végül eljutottam az egykori tér maradványaihoz, amit szintén ellepett a törmelék.
Onyx mester volt az, még élt!
-Mester! Mester, itt vagyok!
Odarohantam hozzá, és szinte rávetettem magam a törmelék kupacra, ami alól jött a hang. Erőlködve görgettem le a kődarabokat, leemeltem és félredobtam a megégett deszkákat. Onyx felsőteste bukkant fel, de rémes állapotban. Megszáradt, mocskos vér terítette be a szétzúzott páncélját, arcán csúnya seb húzódott, egyik szeme bedagadt, és bőrén sok helyen égési sérülések látszódtak. Nem volt túl jó bőrben, és mikor megszólalt, az csak megerősítette bennem ezt a tényt.
-Lilac… a kódex… - hangja gyenge volt, elcsukló.
-Sajnálom mester… odalett… az én hibám!
-Nem… - Onyx felköhögött, de szörnyű hangja volt, és egész teste beleremegett. Jól láthatóan kínkeserves fájdalmai voltak. - Nem, Lilac… te mindent megtettél! Kockáztattad…. Az életed… ahogy azt elvártam tőled…
Onyx jobb karjával megpróbálta kiszabadítani a bal karját a törmelék alól, közben eltorzult az arca a kíntól. Próbáltam segíteni neki, de mire odanyúltam, már kihúzta a karját a börtönéből. Szétroncsolódtak az ujjai, valószínűleg sok csontja tört, viszont a Horizon kesztyű tökéletes állapotban maradt.
-Lilac… te vagy… az utolsó… a rendnek vége, de te… te vagy az örökségünk…
Kikapcsolta a rögzítő pántokat a kesztyűn, és lehúzta sérült karjáról, de közben fájdalmasab felnyögött, és a kesztyű alól felbukkanó szétroncsolt kar látványa nekem is sok volt. Nem tudtam odanézni, inkább tekintetemet Onyx résnyire nyitott ép szemére szegeztem.
-Mint… mint mestered… - folytatta, de hangja egyre gyengébb volt - van egy utolsó leckém a számodra… egy utolsó...  feladat…
Beszéd közben lenyúlt jobb karjával az oldalához, és a porból előhúzta a Horizon Focust, szintén sértetlenül. Nem volt nyoma az előző esti képességének, csak egy acél gyűrűnek tűnt, semmi másnak.
-Lilac… a rendünk soha nem volt… több… mint egy eszme! Mindannyian… egy egész életünkre kiterjedő törvényt követtünk… és ennek szenteltük… a rend működését!
Felidéztem magamban a nekünk tanított sorokat, melyeket szinte minden nap elmondtak a mesterek.
-Harcolj! - szóltam. - Harcolj, küzdj az árral! Légy a villám, hangod a mennydörgés! Utazz a vihar hátán a dicsőség felé!
Mindig lelkesedéssel szavaltam el ezeket a mondatokat, mindig jó érzéssel és erővel töltöttek el. Most, ahogy újra elszavaltam a rendet meghatározó sorokat, úgy éreztem hogy annyi év után először megértettem a jelentésüket. Könnyek gyűltek a szememben.
Onyx váratlanul megragadt a vállamat a még ép karjával, és mintha erőt merített volna, úgy nézett a szemembe.
-Légy te, aki tovább viszi… ezt az eszmét! Élj úgy, hogy méltó örököse légy… a rendnek! Légy te… Lilac… a vihar!
Majd éreztem, hogy a szorítása elgyengül, és lassan lecsúszik a keze a vállamról. Ahogy a mesterem karja a földre hullt, és még ép szeme lassan lecsukódott, szinte éreztem az aurájának ismerős rezgését, mely a lelkével együtt lassan elenyészett, és eltűnt.
Magamra maradtam. Mesterem teste mellett térdelve emésztettem a történteket és a hallottakat, belemerülve minden érzésbe ami akkor rám tört. Hagytam, hogy hatalmába kerítsenek az érzések, mert tudtam, hogy amint innen felállok, más lesz számomra a világ.
Miután nyugodtabbnak éreztem az elmémet és szívemet, felszedtem a földről a páncélkesztyűt. Onyx nagy és izmos karján tökéletes volt, így nem értettem, hogy az én jóval vékonyabb karom hogy fogja megtartani. De mikor belecsúsztattam a kézfejemet, és átdugtam az ujjaimat a nyílásain, a kesztyű lemezei maguktól rázáródtak a karomra, tökéletesen illeszkedve a formájára. Ezt követően a kesztyűn lévő kör alakú berendezések felberregtek, kék fényt árasztottak, és a Horizon Focus felröppent a földről a markomba. Meglepett a folyamat gyorsasága, de egyben lelkesített is.
A torony romjai közt állva Onyx mester szavai visszhangoztak a fejemben. Nyugatra fordítottam a tekintetemet, a végtelen tenger felé, amin sötét felhők gyűlekeztek, és itt-ott egy pillanatra villanásokat láttam.
Közeleg a vihar.


A robot előreszökkent, és én is így tettem. A másodperc tört része alatt ott termettünk egymás előtt, körülöttem mégis lassúnak éreztem a világot. Láttam a robot fém testének minden karcolását, a sál gyűrődéseinek fodrozódását, és a pengéjén megcsillanó napfényt. A borotvaéles fegyver centikre húzott el a fejem mellett, és a másik is épp lendületben volt egy újabb csapásra.
Újra valós idejében érzékeltem a világot, kitértem a második csapás elől is, és a harmadikat a kesztyűm segítségével hárítottam. Az Aurám kékes-ezüstös fénnyel felizzott, de még szükségem volt pár másodpercre. Újabb csapásokat hárítottam, vagy villámgyorsan kitértem előlük. A robot fáradhatatlanul kereste a nyitott pontjaimat, de ha talált is, túl lassú volt, és elvétette.
Aztán mintha egyetlen támadással akarta volna befejezni a csatát, a robot minden erejét egyetlen szúrásba rakta. Természetesen kitértem az útjából, és a penge a homokbafúródott. Ez volt az én pillanatom!
Megragadtam a sálját, és lerántottam a fejéről, majd a másik kezemmel a hátára tettem a kezemet. Éreztem a szerkezet berregését, és a robot is érzékelte az érintésemet, meg akart fordulni. De elkésett.
Az Aurámban felcsaptak a villámok, átjárták a testemet, keresztül cikáztak a karomon, és a robotba áramlottak. A gépezet görcsösen összerándult, szinte fájdalmas ordításra hasonlító vinnyogást hallatott, a belső berendezései pedig sisteregve adták fel a szolgálatot. Szikrák csapódtak ki a robot testének réseiből, az optikája hangos pukkanással robbant ki a helyéből. Annyi energiát adtam át amennyit tudtam, majd hátraugrottam.
A robot még egy utolsót rándult, majd elernyedtek a karjai. Füst szállt fel a szerkezetből, a fém felület feketére perszelődött.
Az Aurám nem akart eltűnni a parancsomra, még egy percig csattogtak körülöttem az elektromos kisülések, miközben én pánikolva próbáltam lerázni magamról az energiákat. Biztos röhejesnek tűntem.
Braun mester viszont tapsolt, és mosolygott.
-Na látod, megy ez! -mondta bátorítóan -Mint az ágyba hugyozás!
A kezemben tartott sálra néztem, és nagyon tetszett nekem. Kissé koszos volt, de már alig vártam, hogy felvehessem.
-De engedj meg egy gyors kérdést… miért haboztál annyit? Simán kezdhetted volna a harcot egy ilyen mozdulattal!
Gondolkodtam valami frappáns válaszon, de aztán eszembe jutottak a közelmúlt eseményei.
-Naná, simán legyőztem volna egy pillanat alatt! - kezdtem, széles mosollyal, kihúzva magam a mester előtt -De kell a gyakorlás, a kondi!
-Ühüm… - Braun átlátott rajtam, mint mindig. -Nem inkább a balesetre gondoltál?
Eddig is ott motosztkált a fejemben az emlék, de most felszínre tört, és a diadalittas jókedvem lassan elenyészett. Nem szóltam, mert nem tudtam.
-Figyelj! -mondta nyugodtan, lassan a tanítóm -Előfordul, hogy elcseszünk dolgokat az életben! Ez elkerülhetetlen! Nem akkor vagyunk erősek, ha nem tudunk hibázni! Hanem akkor, ha tudjuk hogyan győzzük le a hibáink adta nehézségeket és próbákat!
Én is hasonló mód vélekedtem, bár sok problémára nem éreztem magam felkészültnek.
-Igen, tudom mester, de attól még nem teszem jóvá! Az Akadémián már nem fognak elfogadni, lőttek a vadászkarrieremnek!
Lehuppantam a homokba, kezeimmel pótcselekvésként a sálat gyűrkésztem. Jobban fájt kimondani az igazságot, mint azt gondoltam.
-Ja úgy érted, én nem tudlak megfelelően kiképezni?
-Nem, dehogyis, úgy értem… nem így értettem… bocsánat mester!
-Ne aggódj, csak ugratlak! Persze, hogy nem fogsz ezek után az Akadémián tanulni! És hidd el, ennél kevesebbért is rúgtak már ki diákot innen!
A mester zsebre tett kézzel sétálgatott, tekintete a robot füstölgő roncsaira tévedt.
-De szerintem a sors akarta így! Máskülönben nem lennék a magántanárod!
Rámmosolygott, és a nyugodt, magabiztos szavak teljesen elsöpörték belőlem a bánatot. Fellelkesülten pattantam fel a földről, és kihúztam magam a tanítóm előtt.
-És én készen állok tovább tanulni!
-Hehe… lassan a testel! Nekem ma még dolgoznom is kell! -mondta, majd sarkon fordult, és elsétált.
-De hát… mi lesz a gyakorlással?
A mester csak csettintett egyet, ahogy haladt kifelé a gyakorlóterületről, mire a falak mellett kettő ketrec emelkedett ki a földből, mindegyikben egy-egy újabb robot.
-Csak ügyesen! -mondta Braun fennhangon, ahogy befordult a kijáratnál, és becsukta maga mögött a kaput.
Megfogtam a sálát, megforgattam hogy megtaláljam az elejét, majd felhúztam magamra. A két szalag közrefogta a hátamon pihenő Glóriát, a fekete, puha anyag pedig állapota ellenére kényelmes és melengető volt. Egy újabb kincs, mellyel ismét többnek éreztem magam.
Ahogy a ketrecek rácsai szabadjára engedték a foglyaikat, és a fejem mellett hátranyúlva rámarkoltam a Horizon Focusra, mire azt elengedték a mágnespántok. Támadó állásba helyezkedtem, ahogy két új ellenfelem kilépett a homokra. Ezúttal nem haboztam, ahogy a robotok felmértek engem és támadást terveztek, nekem már ott keringett a testem körül az Aurám, és apró villámokat szórt.
Elvigyorodtam.
Közeleg a vihar.

*Megjegyzés: az előtörténet kétségbeejtő hosszára való tekintettel egy-egy infót ki kellett vágnom (pl Akadémiára kerülés), ezeket napló formájában fogom kifejteni*

avatar

Lilac Zangriff

Hozzászólások : 3
Regisztrált : 2016. Nov. 08.
Tartózkodás : Vale

Karakterlap
Hovatartozás: Beacon Akadémia
Valuta: 1000 lien
Pontok:

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Lilac Zangriff

Témanyitás  Gwyneira Lavi on Kedd. Nov. 22, 2016 6:28 pm

Nem gondoltam volna, hogy eljutok ide, hogy őszinte legyek Very Happy
Tényleg hosszúra sikeredett ez az előtörténet, ami nem is gond - szeretek olvasni, esetleg neked lehetett probléma, hogy megvárattalak az értékeléssel, mivel csak minden hirtelen támadt szabad percembe tudtam belepréselni, hogy olvashassak.
Viszont szép, kerek történetet tártál elém! Bizony, megérthető, hogy Lilac már nem is éli bele annyira magát a szerepeibe, hisz így könnyebben elengedhető, ha baj történik, baj pedig történt épp elég. Szépen ugráltál jelen és múlt között, kihasználva ezzel azt a módszert, hogy a kis fejezetek végén egy-egy mondat igen hatásvadász volt, nehogy abbahagyjam az olvasást Wink
Érdekel, hogy Lilac felépíti-e majd a saját rendjét - elvégre, sose árt, ha van egy közösség, ami a rendszeren kívül esik, és különleges eszmerendszerével felfrissíti ezt a világot.
Az adottságodat Gray-samával már megbeszéltétek, úgyhogy nem érzem szükségét, hogy én is beleszóljak Smile
Szerkezetileg nagyon jó történet, itt-ott viszont kizökkentett néhány helyesírási hiba. Nem volt sok, csak a hosszú szövegekben mindig feltűnő, hisz így nem lehet olyan folyékonyan olvasni. Pl Menj helyett menny, egyrészt helyett egy részt szerepelt a szövegben. Nem vészesek, de kis odafigyeléssel ezek is kiszűrhetők.
A fegyverednek hála még kapsz 4-4 pontot közel- és távharcra. Ó igen, ez azt jelenti ám, hogy elfogadlak Wink Csinálj adatlapot, és játssz!

___________
I should try this

avatar

Gwyneira Lavi

Hozzászólások : 35
Regisztrált : 2016. Sep. 14.

Felhasználó profiljának megtekintése http://remnant.hungarianforum.com

Vissza az elejére Go down

Re: Lilac Zangriff

Témanyitás  Sponsored content



Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.