Cerise Au'Berran

Nem tudtam, hogy mit tehettem volna. A térkép szerint már rég, sötétedés előtt Havenbe kellett volna érkeznem. Többször átnyálaztam minden lehetőséget, útvonalat, elrejtett járatokat.. de semmi. Már vagy két órája bolyongtam a vaksötét erdőben, csak néha láttam valamennyit az előttem elterülő ösvényből, amikor a felhők hagytak egy résnyi utat az erősen próbálkozó teliholdnak. Fától fáig próbáltam sasszézni, de ez nem egyszer hozott közelebbi kapcsolatba a talajjal. Fényes nappal, ha jól emlékszem, nem volt ennyi akadály a lábam előtt. Talán már rég letértem az útról és egy teljesen másik irányba indultam el, de ebben sem voltam biztos. Egy pillanatra megálltam, mély levegőt vettem, és elkezdtem gondolkozni. Mit tanított az ilyen helyzetekre a nagypapám? Semmi értelmes gondolat nem ötlött a fejembe. Teljesen eggyé váltam a sötéttel és már abban sem voltam biztos, hogy élek. Ekkor egy pillanatra megszakadt a felhőfüggöny, melynek köszönhetően megláttam, hogy az előttem lévő úton rengeteg fa volt, de út sehol. Látásom nem tartott sokáig, ugyanis hamar visszaköszöntött az éjszaka igazi arca. Egy nagyobb fát ölelgettem és próbáltam rájönni arra, mit is kezdhetnék magammal. A kezem ügyébe végül a fa kérgén található moharéteg került a nagy keresgélés eredményeképp.
- Ez az! – visítottam fel örömömben, de a kezemet hamar a szám elé kaptam, hiszen nem éppen a legbölcsebb dolog az erdőben, az éjszaka közepén hangokat kiadni. Akkor viszont túlságosan is büszke voltam magamra, hogy a hibám miatt leszidjam magam. A mohák! Ha jól emlékeztem, azt tanították nekem, hogy csak a fák északi oldalán nőnek, mert oda nem süt a nap és a moha viszont az ilyen fényt preferálja. A térképet kezdtem újramemorizálni és arra jutottam, hogy a jelenlegi helyzetemtől az akadémia is északra helyezkedett el, így elindultam óvatosan a következő fáig, megkeresve annak is az északi, mohás részét. Eljátszadoztam egy darabig így fáról-fára, de nem jutottam előrébb semmivel. Tíz perccel később is ugyanúgy az erdő közepén találtam magam, sőt… talán még beljebb, mint eddig. De mit ronthattam el? Újra elkezdtem gondolkozni.
- Hát persze.. – sóhajtottam fel csalódottan. Ilyen sűrű erdőben, amikor a fák ilyen közel nőttek egymáshoz, ez a szabály nem érvényes. A mohás segítség általában csak tisztáson, vagy olyan erdőben hasznos, ahol ritkábban található meg a növényzet. Ezt jól megcsináltam. Inkább leültem egy fa tövébe, elkerülve azt a lehetőséget, hogy még jobban eltévedjek a rengetegben. Még mindig nem tudtam, mi tévő legyek. Talán megvárhattam volna az erdőben a reggelt, vagy legalább a hajnalhasadást… de ez nem volt egy szerencsés ötlet. Bármelyik pillanatban megjelenhetett volna egy grimm, vagy egy veszélyes ember, és én tehetetlen lettem volna ellene. Mély levegőt vettem ismét, próbáltam tisztán gondolkozni ebben a reménytelen helyzetben. A véget nem érő sötét és a gyilkos csend nem jelentett jót számomra. Úgy tudtam, hogy ha az erdő közepén hirtelen megszűnik minden zaj, akkor ott baj lesz. Remegő lábakkal tápászkodtam fel, a mellettem lévő fába kapaszkodva. Óvatosan körbenéztem, de a még mindig pocsék fényviszonyok miatt ugyancsak nem láttam semmit. Ekkor a felhős égbolt ismét töredezni látszott, és a Hold fénye újra megvilágította a környezetemet. Szerencsémre. Úgy húsz méterre tőlem egy kisebb méretű grimm jelent meg, áldozat után kutatva. Nem tudtam kivenni a fajtáját, de ez most lényegtelen volt. Minden szörny több eséllyel és lehetőséggel rendelkezett egy ilyen helyzetben, mint én. Remegő testtel próbáltam hátrafele lépdelni, és az ellenkező irányba indulni, ezzel is csökkentve annak az esélyét, hogy észrevehessen. A szerencse nem nekem kedvezett. Sikeresen eltörtem egy száraz faágat, - mely talán a mellettem lévő fáról eshetett le valamikor régebben - ezzel megtörve az erdő eddig nyugodt csendjét. A hideg végigfutott a testemen, és az eddigi félelmem teljes rettegéssé fokozódott. Nagyon-nagyon reméltem, hogy nem vette észre a lény, de ennek nagyon kicsi volt az esélye. Teljes erőmből futásnak eredtem és nem álltam meg egy pillanatra sem. Nem tudtam, hogy merre futok… de nem is érdekelt. Több alkalommal sikeresen neki futottam egy fának, vagy elbotlottam a saját lábamban, de minden esetnél azonnal felugrottam és futottam tovább. Mi lenne, ha csak eddig jutottam volna el a kalandjaim során? Vajon tényleg csak ennyire szánt az ég? Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy kárba veszik Haru és a nagyszüleim minden segítsége. Az ígéreteim semmissé lesznek, és végül egy grimm fog megölni a reménytelen sötétségben. Ha megkérdezték volna, a haláltól vagy a tehetetlenségtől félek jobban… nem biztos, hogy konkrét választ tudtam volna adni. Ahogyan megállás nélkül futottam és lepergett előttem az életem, egy újabb éles hang törte meg a rengeteg néma csendjét. Egy puska eldörrenése, valahol a környéken. Ezt a hangot egy fájdalmas őrjöngés követte, mely vélhetőleg az engem követő bestiától származott. Nem tudtam, hogy éppen egy vadász sietett az életem megmentésére, de a félelmem olyan nagy volt, hogy nem is tudtam kielégíteni a kíváncsiságomat. Továbbra is rohantam céltalanul a fák között, mígnem egy apró fényt nem véltem felfedezni a távolban. A sebességem hirtelen még gyorsabb lett, mint valami lénynek, aki az utolsó lehetőségét látta az életben maradáshoz. Egy tíz perccel később sikeresen kifutottam a fák lassan már őrjítően erős szorításából, és megjelent előttem az akadémia egyik hatalmas fala. Nem hittem a szememnek, hogy sikerült kikecmeregnem ebből a szituációból. Fáradtan estem össze a fal előtt pár méterrel. Gondolataim a puskadörrenés és a grimm üvöltése körül forogtak. Nagyon érdekelt, ki lehetett az az ember, aki megmentette a jelentéktelen életemet. Talán egy diák vagy egy tanár az akadémiáról. Talán egy közelben élő, független vadász. Nem tudhatom, és már nem is fogom megtudni. De mindenképpen meg akarom köszönni neki, hogy megmentette az életemet. Csak most jöttem rá igazán, hogy mennyire is sebezhető vagyok a való világban. Nem készített fel senki sem a harcokra, és a mágiámat sem lennék még képes önvédelmi szinten használni. Ha nem jött volna a vadász a megmentésemre… meghaltam volna. Ez pedig nagyon megrémít. Mit fogok tenni ha még egyszer eljön majd egy ilyen szituáció? Ez a gondolat pedig még jobban megrémít. Nem mindig lesz ott valaki, hogy megmentsen engem… és így akkor nem fogok messze jutni. Újra meg kellene fontolnom a Havenben maradást, de így csak egy elrejtőzött lány leszek, aki semmit sem tesz az emberiségért. Mi tévő legyek, Haru? Nem vagyok elég erős erre az útra… Már megint nem… A gondolataim marcangolása közben végül felálltam a földről, és megindultam az akadémia bejárata felé. Az utam egyre bizonytalanabb vizekre evezett, és nem tudtam, hogy a legvégén hol fogok kikötni. Vagy hogy egyáltalán… eljutok-e a végéig.