Indigo Kiefer

Karakteradatok

Név: Indigo Kiefer
Életkor: 18
Faj: Ember
Nem: Férfi
Foglalkozás: Tanuló
Kaszt: Vadásztanonc – Shade Akadémia

Tulajdonságok

Megjelenés: Korával arányos testmagassággal, szálkás alkattal rendelkezik. Egészséges bőrszín jellemzi, noha a sivatagi körülmények között eltöltött időnek köszönhetően némi barnás árnyalat látható rajta. Kissé hosszúkás, formás arcú, finom vonású férfiú. Mandulavágású szemei tompa acélkékek. Tekintete szintúgy jóindulatról, ám szomorúságról is árulkodik. Vállig érő, rendezett, noha durvább tincsekben végződő drapp haja néhol szemébe lóg. Hátán egy harminc centiméter hosszúságú, grimm ejtette vágásnyom húzódik, ami némileg akadályozza a mozgásban.
Ruhatára alkalomfüggően változik, de színskálájában a kék nagy helyet kap. Értékrendjére nagy befolyással van, mely az általa kergetett álomképek, lehetőségek elérhetetlen távolságát juttatják a fiú eszébe. Kültéri gyakorlatok alkalmával éppen aktuális, de kényelmes ruházata mellett barna, csuklyával ellátott köpönyeget hord, ami a szélsőséges időjárási viszontagságoktól védi. Nadrágjához mindig övet hord, amire oldalkapcsos tarsolyt fűz – kettőbe hajtható fegyverét ebben tárolja.

Személyiség: Az új ötletek és lehetőségek felé nyitott Indigo inkább előre néz, semmint hátra. A külvilág számára vidám, szabadszellemű, bolondos személyiség. Cserfességével nem nehezen hízelgi be magát mások – különösen a nők – szívébe. Bár könnyen teremt kapcsolatokat, ezek jobbára felszínesek. A férfiú számára az „igaz barát” ismeretlen fogalom, így az örök mosolygó természete ellenére gyakran magányosnak érzi magát. Könnyű kapcsolattartás ellenére általában ő az, aki meghallgatja mások – főként jelentéktelen ismerősök – problémáját. Ehhez képest régi, kedves társait hajlamos elhanyagolni.
Segíteni vágyó személyiség, mindaddig, amíg nem kell komoly felelősséget vállalnia bizonyos tettéért vagy élőlényért. Ahhoz nem tartja elég erősnek magát, hogy megvédhessen valamit vagy valakit. Ebből kifolyólag a maszk mögé rejtett önbizalomhiánya okából, eme tényt illetően, meg van győződve saját álláspontjának igazáról. Kifejezetten szerény, a legtöbb benne rejlő pozitívumról még sejteni sem sejt. Hogyha meglepik vagy zavarba hozzák, szokatlan agresszióval próbálja érzéseit véka alá rejteni. Könnyen kivágja magát kifogásaival a stresszes helyzetből, ám ha sarokba szorítják, hagyja, hogy emóciói befolyásolják a józan ítélőképességét. Értéktelennek, nélkülözhetőnek érzi saját lényét, megkérdőjelezvén létének értelmét. Míg a harcra jellemző komoly, életbevágó szituációkban képes rendíthetetlenül a veszély szemébe nézni, a szociális élete felől nézve a fiú egy nagyon gyáva alak.


Erősségek (ha van):

+ Távolsági harcra specializálódott, melyhez jó időzítés és célzás társul
+ Csapatmunkához elengedhetetlen alkalmazkodóképesség
+ Könyörületesség, kellő empátia
+ Kritikus helyzetekben való személyeskedés háttérbe szorítása

Gyengeségek (ha van):

- Kishitűség, jókora önbizalomhiány
- Felelősségvállalás hiánya, kockáztatást igénylő helyzetekben való habozás
- A hátán lévő sebhely némileg akadályozza mozgásában (ennek oka, hogy hajításait non-domináns kezével kell kiviteleznie)
- Közelharc tekintetében igen kevés technikában jártas


Készségek

Aura és adottság:

Aura: Alapjáraton égkék auráját pillanatnyi érzelmi állapota teszi világosabbá vagy sötétebbé.
Adottság: Az aurája idegméreg (vagy drog) természetével bír. Amint az kontaktust létesít, a célpont idegrendszerébe jutva, képessé válik felgyorsítani vagy lelassítani azt. Saját aurájának a természete miatt a használó puszta érintéssel képes bevonni vele általa választott tárgyakat, így adottságát közvetítő eszköz segítségével is kamatoztathatja. Az idegméreg mellékhatásai gyorsítás esetében kifejezetten húzósak:
- Kétszeres gyorsítást követően a célpont tíz percig alig tud futni.
- Háromszoros gyorsítás után öt percig alig tud járni.
- Négyszeres gyorsítás esetén az illető pedig elalszik, azonban az adottság csiszolatlansága miatt a használó még nem képes a kivitelezésére.
Folytonos használata elszívja az alkalmazó auráját, mely jelentős gyengüléssel jár. Amennyiben az idegmérget magán alkalmazza, az mind testileg, mind szellemileg kimeríti. Ennek, valamint az utóbbiaknak köszönhetően a fiú egy küzdelem folyamán, első szinten kétszer használhatja. Továbbá minden egyes aurahasználatra tett pontot követően nő, a használó egyszerre hány emberen alkalmazhatja adottságát, s ez mennyire fárasztja le.


Fegyver

Név: Vajra
Első forma: A fegyver első alakja egy nagyjából fél méter hosszúságú, két részbe hajtható bumeráng. Alapszíne mélykék, melyet ezüstös barázdák, vízi liliomra emlékeztető mintázatok szegélyeznek. A fegyver maga nem lap vékonyságú, félig kerekített, ami elősegíti az élesebb ívek megtételét. A fogórészét leszámítva minden oldala kellőképpen ki van élezve.
Fegyverképesség: A bumeráng az első találatot követően egy referencia pontot kódol magába. Az eltárolt „koordinátát” megőrizve, a következő elhajítás alkalmával a dobófegyver azt a pontot fogja követni, ahol találatot ért. A referencia pont törlődik, amennyiben használója auráját használva befolyást gyakorol a fegyver követőrendszerére.


Pontelosztás

Közelharci jártasság: 3
Távharci jártasság: 5+8 (távolsági fegyver)
Intelligencia: 7

Aura ismeret: 1

Történet:

Elnyúló, fájdalmas sikoly hasított bele a teliholdas éjszakába. A kétségbeesett kiáltás felzavarta az akáciák, s majomkenyérfák ágain gubbasztó madarakat. A szavanna természetes lakói fejvesztve menekültek a sáskarajként terjedő bozóttűz elől, amit a felborított, olajszivárgásban felrobbant autók okoztak. A tovafutó lángnyelvek közül egy Ursa magasodott ki, iszonyatos morgásszerű hangokat produkálva. Vérvörös szemeit az előtte elterülő, élettelen áldozatok hadára vetette. Az ünnepélyes estélyből érkező vendéghad nem készült grimm támadásra, így egytől egyig mind kilehelték lelküket – egy túlélő kivételével. Az alig öt-hat éves Indigo féleszmélettel, hasalva terült el a száraz fűben, anyja teteme mellett. A hátán tátongó seb, melyet a termetes bestia ejtett, iszonyatos fájdalommal járt. Érezte, ahogyan meleg vére végigfolyik rajta, amitől gyomra bukfencet vetett. Fáradtan, iszonyú félelemmel pillantott fel támadójára. A fehér maszkos bestia állatias élvezettel nyalogatta a karmára tapadt vért. A kisfiú úgy hitte, a medveszerű szörnyeteg még nem szúrta ki a számos holttest közül, ám tévedett. A mély sárga tekintet egyenesen őrá szegeződött, amiképpen szomjasan levegőért kapkodott. A hátába sugárzó intenzív fájdalom fullasztotta. Saját halálfélelmének a szagát az Ursa tökéletesen érezte. A szóban forgó bestia azonban még várt az öléssel. Tisztára mosta hosszú, tompa élű karmait, mielőtt az éjszaka utolsó gyilkosságát elkövethette volna. Kegyetlenül váratta Indigót, aki végső kétségbeesésében mást sem tett, csak elkerülhetetlen halálát kívánta – ahhoz képest, hogy élete valójában még el sem kezdődött. Tekintete – mely az eszméletvesztés határán egyre jobban és jobban kezdett elhomályosodni – az önmosdatással végző bestiára összpontosult. A grimm, mintha ördögi vigyort eresztett volna el, úgy villantotta meg borotvaéles agyarait. A fiúcska érezte: a szörny valami földöntúli rosszakaratnak a megtestesítője lehetett. Máskülönben miért ártott volna neki vagy bárki másnak?
A sorsától elszörnyedve, mégis elfogadóan hunyta le mélykék szemeit. Vérét arra a másodpercre fagyosnak érezte, amikor a medveféle bestia már felette állva lendítésre szánta hatalmas mancsát. A fiú fejét rémülten húzta vállaihoz, egy ijedt, gyermeteg sikkantást hallatva készítette fel magát a végre. Visszaszámolt magában: három, kettő egy… Ám még mielőtt a nullát gondolhatta volna, a grimm fájdalmas bömbölést hallatott. Indigo óvatoskodóan nyitotta fel egyik szemét. Döbbenten látta, hogy a lény termetes mancsát jobb, vágás által megvakított szeméhez nyúl. Ha ez nem lett volna elég, a sebzett vadat azúrkék, égi nyilak zápora sorozta meg, ami hátrálásra késztette a szóban forgó grimmet. A kisfiú fejét fáradtan és gyengén fordította abba az irányba, ahonnan a sorozatlövés érkezett. Bár annak ellenére, hogy az energiából álló nyílvesszőket távolról is felismerte, meg kellett bizonyosodnia saját igazáról. Egy könnyed, örvendő mosoly ívelt át ajkain, amint látta, nem tévedett.
- Papa? – nyögte a gyermek, karját az általa említett egyenesen testtartású, szálkás alkatú férfi felé vágyakozón emelve. Vonásairól sejteni lehetett, hogy Indigo felmenője volt: bár jobbára kemény vonással bírtak, érezni lehetett a mögöttük lévő kedvességet. Tengerkék íriszei alapvetően elhatározottságról és ellentmondást nem tűrő erőről tanúskodtak, de együttérzés, jóindulat is lapult bennük. Válig érő, drapp haját megdobta, miközben ujjai az íj markolata és az égkék színű ideg köré zárultak. Visszafogott dühvel, mégis kegyetlenül záporozta meg a semmiből manifesztálódó nyilakkal a félig megvakított grimmet. A medvének esélye sem nyílt arra, hogy a férfi közelébe jutva válaszcsapással reagáljon a sorozásra. Minden egyes útjára engedett vesszőt követően az ursa csontpáncélzatáról annál több darab tört le. A kegyetlen, hideg ellenszenvvel végrehajtott kivégzés eredményét Indigo azonban már nem láthatta. A fájdalmas seb és a vérveszteség elnehezítette ébren maradását. Kinyújtott karját földre ejtve, arcát neki döntve, elvesztette eszméletét. Azt követően semmit sem érzett vagy hallott – legalábbis egy jó darabig nem.

- Hogy van a fiam? – kérdezte a fiú számára oly ismerős hang, amiről még álmában is tudta, hogy az apjához tartozott. Halkan beszélt, némi megtörtségről árulkodva, ami azonban a gyermek számára szokatlan volt.
- Az állapota stabil, bár sok vért vesztett. – felelte egy ismeretlen hang, tárgyilagosan. – Pontosan nem tudjuk megmondani, mikor tér magához.
- Már majdnem egy hete itt fekszik eszméletlenül és még most sem tudják!? – emelte meg hangját kétségbeesésében az apa. A nem rávalló keserűség úgy józanította ki Indigot az ébredés okozta félálomból, mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna nyakába. Szemét lassan nyitogatta, bár a körülötte kialakult szituáció okán nem mert hallhatóan felnyögni. Hason fekve találta magát, fejét párnáján jobbra fordítva. A pizsama alatt érezte, hogy az erősebb kötéstől nemigen tudott volna nagyobb mozdulatokat megtenni. Pillantását próbálta mind apja, mind az orvos elől leplezni.
- Sajnálom, uram, minden tőlünk telhetőt megtettük. – közölte a szóban forgó doktor, némi együttérzéssel. – A fia szervezete erős, de ennél biztosabbat nem tudunk mondani. – nyelt egyet. – A sebet valószínűleg élete végéig hordozni fogja.
A gyermek látta apján, hogy néma tátogását követően ordítani készül a doktorral. Jól érzékelhetően meresztette rá pillantását, tudatván vele remekül időzített ébredését. Egy lágy bazsallyal köszöntötte, mire egy megnyugodott sóhajtás érkezett válaszul. Az apa odalépett fiához, erőről árulkodó kezét gyöngéden végigfuttatta a szóban forgó gyermek hajában. Indivar csendben, könnyeit leplezve hüppögött. Indigo egy jó darabig hagyta apját, hadd nyugodhasson meg. Miután ezt sikerült elérnie, a fiú elméjében aggodalmas gondolatok költöztek.
- Papa? – szólította meg Indivart, aki felfigyelt rá. Indigo szemeiből könnyek buggyantak elő. – A mama… a mama… – hebegte-habogta, de a sírás határán nem tud ennél értelmesebbet szólni.
- Nem a te hibád. – nyugtatta meg tüstént az apa, csókot lehelve gyermeke homlokára. – Ne aggódj, az a szörny már nem bánthat. Csak pihenj. – Azzal egy újabb simítást követően ellépett az ágytól mindaddig, míg az orvos megvizsgálhatta, illetve kikérdezhette fiút panaszairól.

A régi emlékek felidézéstől, szomorúságtól elködösült szemmel nézett le anyja sírjára, majd felsóhajtott.
- Nem telik el egy nap, hogy ne gondolnék rá. – közölte apjával színtelen hangon.
- T’om, fiam. Nekem se könnyű nem őrá gondolni. – értett vele együtt Indivar, kezét fia vállára téve. – És hogyha előbb odaértem volna, akkor talán… élne. A hátad meg… – nyelt egyet, majd gondterhesen sóhajtott.
- Ilyet többet ne mondj! – emelte meg hangját a tízéves fiúcska, szülőjétől két-három lépést eltávolodva. – Hogy juthat ilyesmi eszedbe? – sziszegte hirtelen haraggal, ám apja mustrálását zavarodottan állván. – Ez senkinek sem a hibája. Csak a szörnyeké. – A háta felé sandított. – Ott nem voltak meg az eszközök, hogy rendbe hozzanak. Ezt te magad mondtad.
A férfi azonban nem válaszolt. Megpróbált önostorozásával visszavágni, de nem sikerült. Egy pillanatra olyan volt, mintha régi önmagát látná Indigoban. A fiatal fiú komoran, mégis ellentmondást nem tűrően meredt apjára, aki még ha eleinte próbált is, már nem akart apellálni. Szótlanul fordult vissza felesége sírjához, tekintetét egykedvűen lesütötte. Indigo vonásai lágyultak, miután látta, apja – végre – megbékélt a tudattal. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait, majd Indivarhoz hasonlóan meredt a kőre, melyre édesanyja nevét vésték.
- Végül eldöntötted? – kérdezte meg az apa a fiát, percekkel később.
- Igen. – bólintott határozott helyesléssel a gyermek. – Olyan akarok lenni, mint te, apa.
- Vadásznak lenni felelősségteljes dolog. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – tett fel egy újabb kérdést Indivar, ezúttal éppoly letaglózó komolysággal, mint ahogyan percekkel ezelőtt fia nézett őrá.
- T’om, mivel jár. – Újabb helyeslő biccentés érkezett válaszul. – Csak azt akarom, hogy ne történjen olyasmi, ami anyuval történt.
- Legyen úgy, ahogyan akarod. – mondta, büszke félmosollyal arcán a férfi. Hirtelen azonban töprengeni kezdett: kezét ajka elé helyezve, szemével a földet pásztázta, miközben elmélyülten hümmögött. – Viszont…
- Hm? Mi a baj? – Nézett fel rá őszinte kíváncsisággal a gyermek.
- A hátad. Nem tudnál vele elég erőt kifejteni, ha az íjamat használnád. – felelte kissé gondterhesen Indivar. Tekintete fiáéval találkozott, aki a dolog hallatán hasonló aggodalommal meredt apjára. – Ne aggódj, Indi. – Borzolta össze játékosan gyermeke haját. – Asszem, t’om a megoldást.
Az aggodalomból őszinte, lelkes boldogság rajzolódott ki Indigo arcára. Összekócolt haját megigazgatva, egy szótlan bólintással, ezúttal ő hagyta édesapjára a dolgot. Tekintete visszavándorolt a sírkőre, külön figyelmet fordítva az általa lerakott virágra. Egy vörös virágú vízi liliom volt, folyadékkal telített tálkába rakva. Jól hallható, sejtelmes hümmögést hallatva guggolt le, mutatóujjával óvatosan végigsimítva a növény finom, ámbár érzékeny szirmain.
- Anyád szeretette ezeket. – szólalt meg ismét az apa, enyhén lehajolva.
- T’om. – mondta helyeslően a fiú. – Azt mondta, a virágától változik, mit jelent. – A szirmokat elengedvén, szemét békésen hunyta le. – „A vörös a szereteté. A lila egy titkos erőé. A fehér a belső tisztaságé. A kék és a rózsaszín pedig a bölcsességé.” – Anyja szavainak visszaidézését követően nyelt egyet. – Fura, nem? Hogy egy virág ennyi mindent jelenthet…
- Valóban… – értette vele egyet Indivar, a szokottabbnál csendesebb hangon.
- Apa? – nézett fel rá, kérdőre vont ábrázattal a fiú. – Valami baj van?
- Semmi, fiam. – felelte, tagadó fejrázással az apja, majd felsóhajtott. – Semmi…

Az Oasis Akadémia közel egy éve új otthont nyújtott a fiúnak. Persze adódtak problémái: bár haverokból nem szenvedett hiányt, igaz barátokat sosem lelt. Valójában nem is gondolt arra, hogy s mint szerezhetne, ha sejtelme sem volt arról, pontosan mi lehetett az. Érezte a problémát, ám látni nem láthatta. Sem az elmélet, sem a gyakorlati oktatás nem köthette le annyira, hogy a gondot elhessegesse. S ki tudja, talán emiatt képtelen volt aurájának parancsolva, az adottsága felébresztésére.
Ahogyan ott ült a diákoknak kialakított nagy kertben a tóparton, a vízi liliomok felhívták Indigo figyelmét. Különböző színűek voltak, amikről a fiú már anyjától tudta, mit jelenthettek. Mindezek ellenére a tizenegy éves fiúcska szomorú sóhajt hallatva, magzatpózba kuporodva, meredt maga elé. Szavak ajkaira nem jöttek, ámbár gondolatok futófolyamként ömlöttek elméjébe. Meg akart szabadulni tőlük, ám azon kapta magát, hogy képtelen rá. Nem az elengedés hiányával adódtak gondjai, hanem hogyan tehette volna meg. Apja nem beszélhetett olyan dolgokról, ami alapvetően az édesanyja szerepe volt. Talán ez lehetett minden gubanc forrása. A gyermek már tudta, ámbátor azt is, hogy az üres levegőt markolhatta.
Dühödten ráncolta homlokát, kezei ökölbe rándultak, majd mérgesen felhorkantott. Frusztráltan a füves földre csapott, a legközelebb kézre eső kavicsért, s mély indulattal egy nem túl messzi bokor felé hajította. A kő tompa koppanással egy ott gubbasztó madárnak ütközött, amitől az rémülten a magasba emelkedett. A fiúnak káprázhatott a szeme, amit látott: a szárnyas teremtmény meglepő lassúsággal tette meg. Végtagjaival meglepő lomhasággal csapkodott, ahogy a szokott látványnál lassabban szelte át az égboltot. Indigo – pillanatnyi dühéből kijózanodva – meredt utána, logikus magyarázatot keresvén erre a különös jelenségre. Mindaddig gondolkodott, míg a lomha madarat el nem nyelte a kékellő firmamentum. Korábban használt kezére pillantott: enyhe bizsergést érzett ujjai végén, s mintha látott volna valamit. Szabad szemmel aligha volt kivehető, de meg mert esküdni, hogy ujjbegyein indigókék részecskeszerűségek egymásról-egymásra pattogtak. Csodálkozása fokozódott, amint hüvelykujját másik tenyeréhez érintve, jóleső csípést érzett, mely testében szétáradt. Miután elmúlt, nem igazán tapasztalt más változást. Elsőre úgy tűnt, hogy csak kisebb dolgokon tudta használni. Ám amint elrugaszkodott ülőhelyétől, azt szokottabbnál jóval gyorsabban tette meg. Különbséget tudott tenni a sodró lendület és a saját sebessége között – az utóbbit kizártnak találta. A megbizonyosodás kedvéért megtette az első lépéseket: szinte futott. Amint szaladni akart, száguldozott. Lábait sebesebben szedte, különösebb fáradtság nélkül. Pozitív meglepődéssel tett egy-két futókört a tó mentén. Új gondolatok ostromolták meg a tizenegy éves elméjét. „Mi volt ez? Hogy csináltam? Mióta tudok ilyet?” Azt be kellett ismernie, nagyon tetszett ez a kis trükk. Elégedett félmosollyal konstatálta adottságának felfedezését.
Azzal azonban nem számolt, hogy három perc után úgy fújtat, mintha az életéért menekült volna…

Bosszús vigyorral meredt az égből lesújtani készülő griffre. Kitárt bumerángját egy kimért, határozott mozdulattal hajította a szóban forgó bestia felé. A szépen élezett fegyver ugyan csontos fejrészét találta el, a grimmet annyira meg tudta zavarni, hogy az alatta, félelmében reszkető elsőéves megragadását elvéthesse. A végzős fiú egy bólintás kíséretében vetődött a lány irányába, míg a griff egy hosszú félkörívet tett meg a levegőben.
- Máskor ne akarj nagyon leszakadni a társaidtól, rendi? Egy ilyen csinos kishölgynek nem állna jól, ha egy túlméretezett kakadu étlapján kötne ki. – közölte vele lágyan, a lányra kacsintva. Megnyugtatás akart lenni a fiú részéről, de a megmentett, társaitól leszakadt elsőéves meghökkent a hallottaktól. Köpni-nyelni nem tudott Indigo „udvarlására”, hiszen a griff újból célba vette őket. Szárnyait behúzva, zuhanórepülésben tartott feléjük. A végzős diák – a lány elé védelmezően állva – újbóli dobásra készítette Vajrát, de a szörnyeteg időközben mintha meggondolta volna magát. Még a hajítást megelőzően kitárta szárnyait, port felverve távolodott el Indigo közeléből. Tagjaival végzett erőteljes csapkodások által keletkezett fuvallatok a szóban forgó fiút és a lányt majd’ elsodorta. Vérfagyasztó rikoltással, a griff a fellegekben körözött, újabb lehetőségre várván. Erre azonban Indigo mindössze egy újabb bazsallyal felelt. Ujjai jobban ölelték át a bumeráng fogható részét, mialatt tulajdonosa nagy levegőt vett. A kifújással támadóállásba – egy kisebb terpeszbe – állt, egy eredményes dobás reményében.
- V-várj! Az az izé túl magasan van! Nem találod el! – sipította a lány izgatottan. A fiú egy magabiztos bazsallyal a mimikáján fordult vissza hozzá.
- Fogadjunk, kishölgy? – kérdezte némi kihívással. Bár játékos célzás volt, tekintetében elhatározottság lapult. Az elsőéves egy szót sem szólt, hanem tekintetével a griff irányába legyintett. A végzős utolsó biccentését követően, a bumeráng a szélnél sebesebben szállt, saját tengelye körül forogva, ellentmondást nem tűrően bemért célpontja felé tartva. A megteendő táv felénél a Vajrát egy kisebb kék pormennyiség tört elő. A hátra maradt utat az imént említett fegyver gyorsabban, annál magabiztosabban tette meg, a griff mellső lábát levágva. A bestia fájdalomrikoltás közepette veszített magasságából. Amennyi józan ítélőképessége lehetett egy grimmnek, azt egy szempillantás alatt elveszítette, amikor Vajra végtagjától fosztotta meg. Ezt bár Indigo is látta, mégse tett semmit, csak a feléjük vészesen közeledő fenevad felé tekintett, miközben bumerángja a kezében landolt. A lány szabadon hagyott karját rángatta, menekülésre hívván fel az idősebb fiú figyelmét. Az utóbbi nyugtatóan intette le, míg várt. A gyermeki követelőzés nem volt elég ahhoz, hogy kizökkentse mély koncentrációjából. Feszülten méregette a fenevadat, arra gondolván, mennyire gyűlölte a fajtáját. El akarta őket törölni a földfelszínről. Folyton-folyvást a fájdalmat juttatták eszébe, s ezt utálta. Tekintete valódi, bőr alá fecskendezett méreg volt, oly mélyen gyökerező haragot érzett a grimm lények iránt. Minden erejével azon fáradozott, hogy egy se maradhasson.
Miképpen ott állt, farkasszemet nézve az aura-drog hatása alatt álló, vészesen gyorsuló griffel szemben, a lány állandó figyelmeztetése végre kijózanította neheztelő mustrálásából.
- Mit vétettem, hogy ennyire lebecsül engem, kishölgy? – kérdezte félig játékosan, félig komolyan. Újból a grimmre összpontosított, mely nagyjából három-négy méterre volt a kemény talajtól. Indigo ezúttal – ujját ujjához tartva – magán használta adottságát. Ugyanaz a jóleső, csípős érzés járta át teste minden szegletét, amihez már hozzászokott. Olyan hirtelen kapta puttonyra a bajtól megmentett lányt, hogy ő meglepett sikkantást hallatott. A fiú oly sebességgel növelte a közte és a grimm között lévő távolságot, amennyire csak lehetett. Indigo még a homokban is jobban tudott közlekedni, mint korábban, eredményesebb izommunkájának köszönhetően. Kétszeres-háromszoros sebességnöveléssel a szóban forgó végzős az utolsó métereknél elég messze elmenekült, hogy a halálos ütközéstől sem ő, sem az elsőéves ne sérülhessen meg.
A bestia alig észlelt belőle valamit, s már nem is volt alkalma észbe kapni. Még egy rikoltás sem érkezett fájdalmat jelző válaszként. Csontos koponyája szétrepedt az ütközéstől, s pillanatokkal később fekete füstfelhő formájában elillant. A fiút elégedettség töltötte el, hogy elpusztíthatta. Egy helyre utasító bólintást tett, többre nem is futotta. Hirtelen légszomja támadt, amitől majdnem leejtette válláról a megvédett áldozatot.
- J-jól vagy? – tette fel a kérdést őszinte aggodalommal a lány, kényszerű helyéről leküzdvén magát.
- Aha… csak… most futottam le… a maratont. – felelte, levegőért kapkodva Indigo. – Amit itt látott, azt ne… csinálják utánam.
Érezte, hogy talán egy kicsit túlzásba esett. Az jobban lefárasztotta, ha több egyénen használta adottságát. Azzal nemigen volt baja, ha csak egyen, s nem önmagán szabadalmaztatta. A fáradtság oly formában mutatkozott meg, mintha Indigo kilométereket futott volna, ráadásul az auráját is megterhelte vele.
Miután feltápászkodott, az elporladó grimm maradéka felé sandított. Hazudott, ha azt mondta volna, hogy már nem neheztelt a fajtájukra. De mit mondhatott? Azt vették el tőle, amit valójában – teljes egészében – még nem kaphatott meg.
- Jobb, ha továbbállunk, kisasszony. – mondta jókedvű hangon a fiú, bár tekintetét nem emelte el a semmivé foszló tetemről. Megvető haraggal meredt rá, mialatt félbehajtott fegyverét dühödten szorongatta. – Nem t’om elképzelni, mi történne, hogyha csapatban támadtak volna…

Gondolataiban elveszve, idegeskedve nézett ki az ablakon, várván, hogy a léghajó az Akadémia udvarán tegye le őt, valamennyi diákkal együtt. Igyekezett apja szavait visszaidézve nyugtatgatni magát: ha nem tudja, hogyan kell barátságokat kezdeményezni, próbálkozzon meg – ismét – a lányokkal beszélgetni. Ha nem is szövődnek igaz kapcsolatok, a haverok eluntatják – legalábbis egy darabig. Persze ahogy a fiú elnézte Indivart, valójában ő sem volt sikeresebb, a szociális életét elnézve. Ez egy újabb olyan luknak számított, amit anyjának kellett volna betömnie. Ennek tudatában, Indigo nem mondhatta azt, okot lelt a nyugalomra. Távolról sem érezte magát annak.
Amiképp közölték vele és a többi utastárssal, hogy perceken belül Shade-be érkeznek, fellélegzett. Egy jó darabig elhallgatta, amiképp mások – jó néhányuk már hosszú ideje ismervén egymást – erről-arról elbeszélgettek. Mivel nem óhajtott üres fecsegéssel tölteni idejét – mely tőle meglehetősen szokatlan volt –, a fiú orrát az üveghez nyomva, átszellemülten figyelte, ahogyan a biztonságos talaj egyre közelebb és közelebb kerül a géphez. Míg mások lelkesen indultak meg a kijárat felé, Indigo a maga lassú, komótosságával csapódott az utas tömeg végéhez. Kezét még utoljára a derekára csatolt tarsolyhoz nyúlt, melyben apjával közösen épített fegyverét tartotta. Még egyszer elgondolkodott azon, vajon Indivar miért rakott rá liliom mintákat. Miért kellett volna anyja nevében rémlényeket ölnie, hogyha önszántából képes lett rá? Vállát nemtörődöm mód megvonva, szolid mosollyal az arcán lépkedett tova, a nagyterem fele tartván.