Napsugár (RT) - Indigo, Violet, Rosso - Megbízás

Egy dolgot be kellett vallania: még álmában sem merte gondolni, egy szép reggelen arra kel, hogy ágyszivacsostul lerángatják a földre, csodálatos ébresztés gyanánt. Persze utólag már bánta, amiért „tébolyodott fegyőrnek” nevezte a személyzetet, aki egyszersmind berontott szobába, tájékoztatván őt és szobatársait arról, hogy egy kellemes, meghitt sétarepülésre viszik őket valahova a sivatag közepébe. Persze a férfiút – komorból a lehető legváratlanabbul – humoros, némileg epés megjegyzés hallatán elfogta a balsejtelem. Ami azt illette, valóban szokatlanul nyugodtan teltek napjai, s igaz, néha valami különösre, rosszra utaló mustrálásokat kapott, erre nemigen készült. Gondolatban vállat rántva, Indigo a lehető leggyorsabban próbálta túltenni magát a meglehetősen kínos ébresztésen, s a váratlan események gondolatán. Ellentmondás nem tűrő kéréseknek eleget téve, ahogy csak tudott, olyan sebesen szedte össze magát, hogy időben a léghajó fedélzetén tudhassa magát. Csendben, felszínesen meredt a tömeg felé, az izgatottan várakozó akadémiai társakat megfigyelve. Pontosan az az érzés fogta el a hallgatót, mint amikor megérkezett Shadebe: tartózkodott a kommunikálástól, jobbára a hamarosan mozgásba lendülő események sorozatára várt, visszafojtott izgalommal. A külvilág számára fáradtságosan, majdhogynem unottan nézelődött. Ugyanolyan elfásult ábrázattal vette át a kezébe nyomott táskát, miközben – ismét a néhány perccel ezelőtti ébresztőre gondolva – állta a tanár pillantását. Alaposan átnézte annak tartalmát, s miután felhívták őt és a többiek figyelmét arról, hogy a megnevezett tárgyak közül még egyet elvehetett, egy pillanat erejéig elgondolkodott. Nem mintha az összes többi haszontalan lett volna, ám a távcső mellett döntött. A kietlen, tűző sivatagban nem mindig lehetett a szemre hagyatkozni. Ha veszedelem közeledett, idő előtt fel lehetett készülni rá. Ezzel a tudattal, Indigo halk, önvidító dúdolással vette magához a szóban forgó kelléket, majd kinézett helyére visszalépve, csendben várakozott.
Miután az igazgatónő is mily komoly hangnemben adta elő magát, a férfiú okkal aggódhatott. Persze nem mintha alig néhány nap alatt megismerhette volna, de aggasztónak találta. Ennek ellenére Indigo félálmosságában próbált átszellemülten hallgatni, a tömeg feszült csendjét meg nem törvén. Fern sem javított a helyzeten, sőt, talán rontott is. A fiú kezét arcába temetve, rosszallóan rázta meg fejét, miután a tanár szinte kárörvendésből nevetett. Az ellenszenvet háta mögött kellett hagynia, miután a szóban forgó férfi névsorolvasásba kezdett. Amint saját nevét meghallotta, Indigo szaporább léptekkel viharzott át az akadémisták tömegén, bevetésre várván. Társaságát mostantól négy évig egy ismeretlen ismerős, aranytorkú lány élvezhette. Habár akkor nem kérdezett rá, a leendő vadász már tudhatta, kit tisztelhetett meg személyében. Másik társát egy üdvözlő mosollyal fogadta, ámbár további lepacsizásra nem futotta. Amint leereszkedtek, a langyos, az éjszaka folyamán lehűlt levegő anyai kézként simított végig Indigo arcán. Még mielőtt bármiféle próbatétel megkezdődhetett volna, már most érezte, hogy homokkal telt meg nadrágja. A kellemetlen érzés ellenére nem bírta megállni, hogy ne tegyen megjegyzést Violet irányába.
- Egyszerűen tudtam, hogy látni fogjuk egymást, viszont álmomban nem gondoltam volna, hogy egy helyre osztanak. Hát ez biztos a végzet. – gondtalan, fogas félmosoly ívelt át mimikáján, ahogyan bizalmasan a szóban forgó lánynak kacsintott.

Az elmúlt napok már-már sablonosan teltek azután, hogy lerótta tiszteletét a helyi holtak előtt érkezésekor. Próbálta minél jobban megismerni környezete hangjait a könnyebb kiszűrés érdekében. Minél több neszt ismer, annál több zajt lesz képes kiszűrni, törekedve az ismeretlen észrevételére. Emiatt és a beosztás hiánya ellenére beiktatott órák miatt, meglehetősen fáradtan hajtotta álomra fejét, minden egyes este. Most sem volt ez másként, ugyanakkor ez nem gátolta meg abban, hogy idejében keljen. Ágyán ücsörögve csendesen vár, olvasva a világ hírei közt, mikor betoppan Fern az ajtón. Mit betoppan, sokkal inkább berobban. Violet végignéz a felriadtakon, majd egy könnyed mozdulattal teszi el scrollját, hogy aztán követhesse feljebbvalója utasításait. Csupán csizmái felhúzásával kell elszöszölnie, utána szinte azonnal kész megindulni a kijelölt hely felé. Végre eljött az a nap, ami jókora bélyeget nyomhat elkövetkezendő éveire.
Mondhatni nyugodtan ballag fel a léghajóra, menet közben elvéve a neki szánt batyut. Táskáját azonnal kinyitja, belelesve annak tartalmába, jobb kezével kotorva végig a tárgyakon, amíg a következő állomáshoz nem ér. A kínálaton végigfutnak kékségei. Gondolkoznia sem kell azon, melyik kiegészítőt választaná. Valami olyasmit, amit meglepően sokféleképpen fel lehet használni, mégis, elsődleges alkalmazási módja sem elhanyagolható. Az elsősegélycsomagok közül egyet táskájába gyömöszöl, gondosan eligazgatva azt, mielőtt visszazárja motyóját. Tisztában van vele, hogy az aura gyógyít, ugyanakkor azzal is, hogy ha sokáig kint kell maradniuk, előbb, vagy utóbb, rá szorulhatnak. Fél füllel hallgatja csak a kíváncsi faunusz kérdését és a rá adott választ. Egyszerű, világosan érthető feladat. Olyan dolog, mit az emberek mind a mai napig csinálnak, hát még a vadászok. A túlélés mondhatni létük alapját képezi.
Az igazgató megjelenésekor lábához ejti batyuját és kihúzza magát. A diákokéval ellentétben, minden egyes szavára figyel, megismételve magában mondatait, ügyelve, nehogy elfelejtsen valamit. Be akarja bizonyítani, hogy itt a helye. Nem lehet másként, ha mégis, úgy valószínűleg úgyis hamar vége. Egyetlen hiba és vége mindennek… Az életének, s talán még társai létének is. Bármilyen információ fontos lehet, ezért is figyel annyira. A beszámoló után próbál a léghajó mozgására koncentrálni, hátha meg tudja állapítani, merre megy pontosan. Ahogy egyre több név elhangzik, úgy hagy fel ezzel a tevékenységével. Mivel eleinte erre nem ügyelt, úgysem tudja pontosan megmondani, hogy merre járhatnak. Messze, abban biztos, ahogyan abban is, hogy csupán a náluk lévő ellátmánnyal biztosan nem érhetik el a célt. Nem adtak volna ennyit, ha tudnák, hogy elég. Vagy spórolnak, vagy vadásznak és vizet keresnek. Egyik sem egyszerű, ráadásul a spórolás sem biztos, hogy célra vezető. A döntés azonban nagyban függ társaitól is. Azoktól, kikről még fogalma sincs. A hármasával és négyesével eltünedező emberek hátrahagyott maradékát figyeli. Ahogy fogynak, úgy szűkül lehetséges társainak listája. Nem mintha sokat ismerne közülük.
Nevét hallva felkapja csomagját. Jobb vállára igazítja azt, erősen kapaszkodva annak pántjába, miközben előrébb lépve a legközelebbi kötélhez megy. Onnan figyeli kijelölt társait, kiknek személye nem kis meglepetést okoz neki. Egyet-kettőt pislogva les az arcról ismerős idegenekre. Felismeri őket, elvégre egyikük az a srác, aki megleste éneklés közben, míg a másik az a fiú, kit kis híján lelökött az iskola faláról. El sem meri képzelni, hogy mi lesz ebből.
Ahogy végez a kettő mustrálásával, másik vállát is beleakasztja hátizsákjába. Szemeit lehunyja, vesz egy mélyebb levegőt és ugrik. Ujjai közt megindul a kötél, egyre lejjebb eresztve a lányt. Csupán néhány másodperc, s az utolsó métereket már ugorva teszi meg, felverve a körülötte lévő homokot. Nem ő lett az első. Az Indigo nevezetű alak hamarabb ért le, ebben biztos, bár ez nem érdekes. Auráját azon nyomban aktiválja, készen arra, hogy használva képességét, felderítse a környéket, de megakasztják. Kezét elhallgattatási céllal a magasba emeli, kiegyenesítve a fecsegő felé mutatóujját.
- Egy kicsit maradjatok csendben, amíg felderítem a környéket! – szólítja fel őket.
Aurája kavargó fehér csillogása a magasba csap, ahogy adottságát aktiválja, meg sem várva a kérésére érkező válaszokat. Nincs idő az időhúzásra. Kékségei villámgyorsan szorulnak össze, ahogy halántékába hasít a fájdalom. A hirtelen ütés tompa lüktetéssé enyhül, ahogy eltelik egy-két másodperc, engedve, hogy Violet tegye, amit tenni akar. Hatótávolságán belül hallgatózva, apránként csukja ki a lényegtelen dolgokat, mint például az esetleges légmozgásokat. A homokra azonban most különösen ügyel, hiszen ha valami közeledik, az nagyban érintheti azt is.

Az elmúlt pár napom nem telt másból, mint órákra járni, melyek annyira voltak érdekesek mint azt nézni, ahogy egy teknős szalad. Az unalom eluralkodott rajtam. Órák után semmi dolgom nem volt, néha átnéztem miről is volt szó, de semmi több. Az akadémia területét már kiismertem annyira, hogy ne tévedjek el. Este nehezen aludtam el. Azon gondolkoztam mikor történik már valami érdekes. Szobatársaim már javában horpasztottak amikor engem elkapott az éhség. Elindultam valami eleség reményében, de sajna nem találtam semmit. Visszavánszorogtam a szobámba, és álomra hajtottam fejem. Reggel különös ébresztő volt. Fern tanár úr akkora hangzavarral tört be a szobába, hogy egyesek még az ágyról is leestek. Kómás fejemmel először fel sem fogtam mi is történik pontosan. Beszélt valamiféle léghajóról, meg arról, hogy nemsokára indul. Felkeltem felöltöztem olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Csuklópántomat olyan figyelemmel csatoltam fel, mint előtte még soha. Nem esett nehezemre megtalálni, honnan is indul az a léghajó. Részben azért, mert elég nagy folt volt az égen egy hatalmas léghajó, másrészt, mindenki arra tartott. Magabiztosan léptem föl a szerkezetre. A járművön ki volt pakolva pár holmi, amik közül választani lehetett. Logikusan gondoltam végig az egészet. Kártya. Minek kellene az nekünk? Küldetésre megyünk nem kártyapartira. A következő tárgy, egy távcső volt. Arra sem volt szükségem, mivel a két kukker, amivel a kobakomból lesek kifelé elég jól működtek. Vízszűrő, nem kell az. Elsősegély csomag, az aurám ott van, meggyógyít az engem. Iránytű, nem rossz dolog, de hosszú távon nem biztos, hogy hasznát venném. Volt még egy zseblámpa és egy öngyújtó. Tisztában voltam, jól látok a sötétben az is felesleges. Így kizárásos alapon is a gyújtót választottam. Legérdemibb hasznát annak találtam. Meleget lehet vele csinálni. Ennél jobbat nem is kellene választani. Azzal a reményben dobtam a táskába, hogy nem lesz négy öngyújtó a csapatban. A batyuban láttam ezeken kívül, egy üveg vizet, ételt, egy kés, ami szintén hasznos lehet, váltóruha, hálózsák, és egy fém tál. Egész hasznos holmik merengtem magamban. Kerestem egy kevésbé feltűnő helyet, és megálltam ott. A diákok gyűltek a léghajóra, ahogy az a nagy könyvben elő volt írva. Hatalmas masinában elveszett az a rengeteg ember. Csukódtak az ajtók, azt hiszem mindenki megérkezett. Ott az igazgatónő. Leültem a motyóm társaságában, és figyeltem mire készül a főnökasszony. A beszéde határozott, és kemény volt. A négy év hallatára nyeltem egy hatalmasat. Tényleg annyit kell eltöltenem velük. Reméltem, hogy valami normális társaságot kapok magam mellé. Az emberek fogytak, négyesével, hármasával. Fokozatosan csökkent a lélekszám. Violet, Indigo és én. Ugyan kik lehetnek azok? Megindultam a kijárat felé, és akkor megláttam, azt a felejthetetlen rózsaszín hajtömeget. Ne, kérlek ne. Ezek tényleg úgy osztottak be, hogy még véletlen se legyek jóba azzal, akivel egy csoportba vagyok? Megindultunk lefelé a kötélpályán. Először az Indigo nevezetű srác, majd Violet. Milyen érdekes név. Amint a földre huppantunk, ő máris kezdte az idegesítésem. Egy mondatot mondott csupán, de azzal már azt jelezte, hogy ő milyen fontoskodó. Mit gondol ez? Majd ő fogja megmondani mindenkinek mit csináljon? Az elhaladó léghajó után kiabáltam széttárt karokkal.
- Pont ezt a hercegnőjelöltet kellett mellém osztani?

Sejtette, hogy valami hasonlót kap válaszul, bár remélte, ennyire mégsem fogja figyelmen kívül hagyni. Enyhe fintor, szemöldökfelhúzás, akármi megtette volna. Nem tagadta, hogy alapjáraton szerette cukkolni a lányokat. A tapasztalatai szerint könnyebben lehetett beszélgetést kezdeményezni, habár ez a Violet nevezetű énekeshattyú más tészta volt – legalábbis úgy tűnt. A férfiú karjait széttárva, nemtörődöm vállrándítással rázta meg fejét, majd a Rossonak emlegetett srácra emelte tekintetét.
- Istenem… – motyogta maga elé, jobb kezét szempárja elé emelve, a hangoskodás következményeitől tartván. Habár neki sem volt ínyére az ellentmondást nem tűrő hangnem, tudott annyira alkalmazkodni, hogy az énekes lány kérésének eleget téve hallgat. Az viszont Indigo leszűrhette, hogy már valamin összeakaszthatták a bajszukat. Ennek felismerésére a szóban forgó fiú érdeklődve húzta fel szemöldökét, majd a félmosolyból szolid bazsallyá halványodott. Tekintetét lesütötte, lábával felvert egy kevés, az éjszaka folyamán lehűlt homokot, miközben azon agyalt, miképpen kezdeményezhetne Rossonál valamiféle beszélgetést. Alsó ajkát felszippantva, acélszürke szemeit végül felemelte, s a hűlt homokban lépkedve közelítette meg az imént említett, újdonsült társát. Pillantása a hajnaltól kékre-pirosra festett fellegekre vándorolt, ahol az őket szállító léghajó lassacskán eltűnt. Elmélyült hümmögést hallatva, homlokát tanakodással ráncolva, enyhe mosollyal az arcán lépett a fiúhoz, kíváncsi pillantást vetvén rá.
- Sz’aaaal… ti már ismeritek egymást? – kérdezte, hosszan elnyújtott tájszólással, mutatóujjával felé és az érintett hattyúhangú leányzó irányába bökve. Könnyebben jöttek ajkaira a szavak, amennyiben a szokványos, nem túl elegáns stílusát használta. Gondolatban meg is örvendeztetett, amiért jóval egyszerűbben ment, mint azt várta, bár az még kérdés volt, az érdeklődő kérdést Rosso miként fogadja. Íriszei egy pillanat erejére visszavándoroltak Violetre, aki igazából nem csinált semmit, csak egyhelyben állt. Ennek ellenére észlelte auráját, a szép rózsaszínt, ami Indigot valamiért mélyen gyökerező bölcsesség és szeretett jutatta eszébe. Nem mintha ismerte a lányt, hogy kérdések útján követelt válaszokkal beigazolhassa a maga gondolatait, de jó lett volna megtudni, ki vagy mi volt ő.
Elvégre… az elkövetkezendő négy évet együtt töltjük, nem? Ez volna a természetes.
Így, némi aggodalommal fordította vissza teljes figyelmét a megismerendő fiútárs felé. Kétségeinek jelt nem adva, halovány derűvel az arcán várta a választ. Különösnek tartotta a vonásait, bár Indigo – egyelőre – képtelen volt szóvá tenni. Túlságosan embertelennek látszott. Nem mintha baja lett volna vele, kizárólag érdekelte. Ugyanaz a szándék vezérelte, mint a lánynál: hogy őt megismerhesse, ezáltal megérthesse.

Kérése után úgy tűnik, eleget tesznek óhajának. Erre engedi következtetni a néhány pillanatnyi csend, mi éppen elég arra, hogy aktiválja adottságát. A hallgatás azonban nem tart túl sokáig. Faunusz csapattársa hangos, ráadásul teljesen haszontalan ordibálásba kezd az égen elúszó léghajó után, nem kis problémát okozva ezzel a lánynak. Ajkai résnyire nyílnak, szemei kitágulnak a sokk megérkezésekor, majd egyszerűen térdre rogy. Rendkívüli hallása egy pillanat alatt elhagyja, mintha nem is aktiválta volna. Bal kezével maga előtt támaszkodik, mélyen merítve ujjait a még hűvösnek mondható homokba, miközben jobbját fülére tapasztja. Rövid időre még a levegő is tüdejébe akad, s csak földet érésekor köpi ki azt, mintha csak egy nagy csomótól szabadítaná meg torkát. Szemeit lesüti, fogai idegesen csikordulnak össze, miközben elméjét elárasztja a szűnni nem akaró lüktetés. Saját magát és társait szidja gondolatban. Sejthette volna, hogy nem fognak csak úgy elhallgatni, főleg a sértődött Rosso. Számítania kellett volna erre, ugyanakkor milyen életképtelen alakok azok, akik még annyira sem képesek, hogy csendben maradjanak. Legalábbis egyikük, hiszen Indigo úgy tűnt, szert tett a hallgatás képességére. Ezt már sokadszor bizonyította.
- Pedig mondtam, hogy maradjatok csendben… - szólal meg, két légvétel között.
Még néhány másodperc, aztán összeszedi magát. Még akkor sem kérne állítólagos társai segítségéből, ha azok felajánlanák. Egy-két pislogás és mélyebb lélegzetvétel után már a kiegyenesedési kísérlete is sikerrel jár. Tartása újra magabiztos és határozott, miközben ujjai fürgén szántanak végig rózsaszín tincsei között, helyre igazítva azokat. Aprócska homokszemek sokasága hagyja el a hajszálak végeit. Az imént sikerült felhalmozni őket, mialatt Violet a földön térdelt.
- Akkor… kezdjük elölről. Már ha képesek vagytok arra, hogy elhallgassatok. Csupán néhány másodpercet kell kibírnotok, gondolom nem nehéz feladat – jegyzi meg fagyosan.
Biztonság kedvéért, odébb vonul néhány méterrel. Ott megvárja a másik kettő pontos válaszát, ezúttal nem bízva bennük annyira, hogy anélkül is belekezdjen. Remélhetőleg az elkezdett beszélgetéssel is képesek addig várni.
- Majd intek egyet, ha már nyugodtan beszélgethettek – teszi még hozzá kegyesen, adva egy kis engedményt.
Arra vélhetően úgysem képesek, hogy egész végig befogják, akkor meg már előnyösebb, ha beígér egy jelet. Hátha addig türelmesek maradnak. Aurája hamarosan ismét derengeni kezd. Jobb kezének mutató és hüvelykujjával orrnyergére szorít, s egészen addig tartja azt, míg enyhülni nem kezd a hallótávolság kiszélesítésével járó hasogatás. Akkor és ott vár még. Nagyjából fél perc elteltével legyint egyet, füleivel kísérve végig saját mozgásának neszeit, hogy aztán később nagyobb távra válthasson át. Kihasználja adottsága hatótávolságának minden egyes centiméterét. Kis csoportjuktól terjeszkedik kifelé, nem pedig fordítva, hogy a közelebbi dolgokat hamarabb észrevehesse. Közben bele-belehallgat a fiúk társalgásába. Sosem lehet tudni, hogy épp miről van szó. Rosso bemutatkozásából kiindulva, azon sem csodálkozna, ha egy újabb támadást szervezne most irányába.

Egy darabig azt hittem, hogy elég hangos voltam, és visszafordulnak értem, de nem így lett. Álltam ott harmadmagammal a semmi közepén, és azon gondolkoztam, mi rosszat mondhattam az igazgatónőnek, vagy a tanároknak, hogy pont vele tettek egy csoportba. Megfordultam, csak néztem ki a fejemből. A másik társat néztem végig nem mindennapi szemeimmel. A fejét fogta épp, lehet ő is azon a véleményen van, mint én. Valamit motyogott a semmibe, de nem igazán értettem. Majd odalépett hozzám, és elég érdekes tájszólással elkezdett hozzám beszélni.
- Mondhatni igen, de nem igazán örvendek a viszont látásnak. – Szemöldököm össze ráncoltam majd a lányra néztem. Közben az igazgatónő szavai jártak a fejemben. Négy évig. Éreztem, hogy ez a négy év nem lesz olyan felhőtlen, mint amiben reménykedtem. Bambulásomból arra lettem figyelmes, hogy a hercegnő a hideg homokon térdel. Nem nagyon törődtem vele, nem túl rózsás kapcsolatunk most sem fejlődött egy fabatkányit sem. Majd enyhén sértődötten közölte velünk, maradjunk csöndben. Úgy vágta oda ezeket a szavakat, mintha valami szellemileg visszamaradottak lennénk. Általában próbálok higgadt maradni, de ez a nőszemély, se perc alatt képes az idegeimet feltornázni. Most ez azt hiszi, hogy ő lesz itt a főnök? Én ugyan nem hagyom, hogy parancsolgasson nekem, de most az egyszer hagyom, hagy legyen igaza. Látszott rajta a fájdalom, amikor külön vonult. Tekintetem Indigora fordult vissza. Láttam rajta azt a furcsa tekintetet, amit minden embertől megkapok. Vajon mi nem tetszik neki? Úgy véltem, ha nem hagyja abba a bámulást, beverek neki egyet. Majd átgondoltam az egészet. A két emberből egyel, már nem igazán kedveljük egymást, ha most megteszem, amire az előzőekben gondolkoztam akkor már ketten lesznek. Nem túl jó arány így se úgy se. A későbbiekben ki ment meg a bajból, ha mind a ketten utálnak? Így hát felvettem a barátkozós arcomat és egy csalfa mosolyt is megengedtem magamnak a fiú felé. A srác szeme acélkéken mutatkozott a nagyvilágnak. A jóindulatot láttam benne első ránézésre, de lehet álca is. Így akar meggyőzni ártatlanságáról, majd amikor nem számítok rá, tőrt vág a hátamba. Nem engedhetek meg túl sok bizalmat vele szemben, még ha négy évig kell is együtt lennünk. Folytattam volna még a beszélgetést, de a hercegnő még mindig gondolkozott az élet nagy dolgain. Aurája rózsaszínesen lobogott körülötte. Vajon mit csinálhat ilyenkor. Mindenképp ki kell derítenem, mért okozott neki ekkora fájdalmat egy hangosabb szó. Előbb utóbb úgyis meg kell ismerkedni normális keretek közt is. Sok időt kell még együtt tölteniük, és egyszerűbb lenne, ha tudnám ki is ő pontosan és mire képes. Hasonlóképp a másik sráccal.

Kezeit csípőre téve, hátát begörbítve vetette meg lábát a fagytól összetapadt homokban. Rosso minden szívéjtől megfosztott megnyilvánulására a férfiú két heves, helyeslő bólintással válaszolt.
- Hát azt látom. – jegyezte meg fásult hangon. – Asszem, nagyon jó lesz ez a négy év… – tette hozzá halkan.
Tompa kék lélektükre a hirtelen térdre rogyott Violetre szegeződött. Aggodalommal vonta fel szemöldökét, ahogyan nevét halkan ki akarta mondani. Viszont ahogyan lépteinek, úgy Indigo gyávasága az ajkain kiejtett szavaknak is gátat szabott.
„Túl nagy felelősség volna. Miért vállalnék érte felelősséget, amikor rám sem bír nézni? Még magamért sem tudok.”
Alsó ajkát beharapva, tekintetét elvonta a földről feltápászkodó lány csapattársáról. Ökölbe rándult kezeinek szorításán lazítva, fájóan hunyta le szemét. Tenyereiben körömnyomok maradtak, ahogyan azok a bőrébe vájtak. Teljesen elhagyatottnak és reménytelennek érezte magát.
Tehetetlenségéből felocsúdva, tekintete újból a lányra tévedt, ahogyan az hűvös hangon jegyezte meg kettejük „inkompetenciáját”. Indigonak kedvére lett volna arra hárítani a baklövéssel járó felelősséget, aki ténylegesen zajt csapott. Bár hogy tehette, miután fél mondatból leszűrte a fiútárs problémáját? Nem, egyszerűen nem vetemedett rá. Voltak elképzelései, Rosso mitől érzett ellenszenvet Violet iránt – elvégre ő sem látta túl erélyes személynek a szóban forgó lányt. Persze az már nemigen tartozott rá, miféle problémája volt vele: a fiú vagy elmondja, vagy nem. Noha tudta, hogy csapattársanként mostantól kölcsönös bizalmat kellett ápolniuk egymás iránt, ez nem ment ilyen könnyedén. A felismerésre gondolatban megrázta fejét: minden az idő kérdése, s talán jobb lesz.
Az énekesnek szánt nyájas mosolyból sütött az ellenszenv. Egy újabb vállrándítással reagált a lány kicsinyítő, lekezelő szavaira, majd hátat fordított neki. Ameddig a szeme ellátott, guggolás közepette a hideg homokot méregette, veszélyelem után kutakodva. Nem számított sokra, ám az előtte gondtalanul átmenetelő skorpió láttán a férfiú óvakodva hőkölt vissza. Még mielőtt bárki is – mind Rosso, mind Violet – észlelhette volna meglepődését, egy hanyag mozdulattal rúgta fel a megkövesedett homokot, az ízeltlábú elrejtésének érdekében. Miután a ruháját bepiszkított port letörölte, visszafordult. Lassú léptekkel közeledett a neszekre figyelő lány irányába, nehogy megzavarja a koncentrációjában. Homlokát hitetlenségében ráncolta, főjét tagadóan csóválta.
„Hogy várhatta volna, hogy maradjunk csendben, ha el sem mondta, mit akar csinálni?”
Száját egy darabig fintorodva húzta, ahogyan közelebb lépett Violethez, majd kérdően tekintett rá, jelezvén érdeklődését. Amennyiben biztosítva lett arról, hogy a közelben nem érzett fenyegetést, nématag bólintással reagált rá. Szó nélkül megindult az ismeretlenbe. Fogalma sem volt arról, mi merre lehetett, de tudta, milyen a sivatag: olyan is szembejöhet vele, amire igazából az ember nem is számítana.

Bár válasz nem érkezik, úgy tűnik, társai most tényleg képesek lesznek a hallgatásra. Idővel nem vár tovább, helyette belekezd, mielőtt még a többiek megunva a csendet, újabb hangoskodásba kezdenek. Erősen koncentrálva kezdi meg sajátos, néma előadását, minek során most ő az, ki a koncert hallgatójává válik. Egyedi, vegyes zajokkal komponált hangversenyt hallgathat, apránként szúrva ki benne ismerős, majd ismeretlen forrásokat. Apró lábak mocorgásának nesze a gyorsan pergő homokban, kitinelemek egymáshoz koppanása, kígyó csörgése… Szerteszét, hallótávolságán belül, elvegyülve a többi, természet adta háttérzajjal.
A lány Indigo neszezésére lesz figyelmes. Figyelme a közelre kezd jobban összpontosulni, felhagyva néhány távolabbi kilométerrel. A skorpióra föld borul, az állat azonban továbbra is mocorog. Nyelve hegyére futnak az értelmetlen tettet ítélő szavak, most azonban visszafogja azokat. Igaz, hogy jelt adott a beszédre, de most élvezi a tovább tartó csendet, mi nem zavar be számára. Helyette azonban ott vannak az egyre araszoló léptek, mik úgy rajzolják ki lelki szemei előtt a fiú útvonalát, mintha csak azt nézné kék tekintetével, ahelyett, hogy maga előtt lesné a sárga földet. Mivel a távol zajait behatárolta, így inkább rá koncentrál.
Igaz, nem itt kellene az ilyesmit gyakorolnia, de ha már a helyzet úgy hozta, él vele. A másik arcizmai mozdulnak, nyakával együtt. Jobbra, majd balra leng ki a fej, maga után vonva a világos tincseket, mik egyesével igazodnak később helyükre.
- Ez a fejrázás, gondolom nekem szól – állapítja meg.
Ki másnak szólna? A két azonos nembe tartozó hozzáállása közel egyforma vele szemben, minek okáról azonban nem tud. Még Rosso esetében értelmét látja valamelyest, annak ellenére, hogy a korábbi incidensért még mindig őt tartja felelősnek, de Indigo más történet. Ott a fiú leste meg, s csak azért, mert nem szánt időt arra, hogy felesleges trécseléssel vegye el gyakorlásától az időt, nem kellene így megnyilvánulni. Egyszerű és érthető oka volt a távozásra.
- A százötven méteres körzetünkben, nyoma sincs grimmnek, vagy más, nagyobb veszélyt jelentő teremtménynek. Leszámítva a skorpiót, amitől úgy meghökkentél, néhány apróbb rágcsálót és kígyót – tájékoztatja végül a többieket.
Nagy levegőt vesz, majd lassan fújja ki azt, enyhe sóhaj formájában. Ujjai orrnyergére szöknek, meggyömöszölve azt kicsit, mialatt erőteljesen lehunyja szemeit. Halántéka tájéka enyhe lüktetéssel honorálja adottsága használatát. Sok esetben ez nem bizonyul nagy árnak, most azonban úgy érzi, közel a semmiért dolgozott. Indigo azonban megindul. Mielőtt gondolkozhatna, Violet reflexszerűen kap utána, megállítva a diáktársát, annak harmadik távolodó lépése előtt.
- Még bő fél órán át képes vagyok nagyobb területen hallgatózni. Ha a fejhallgatóval korlátozom magam, talán egy szűk órát is kibírok. Utána kénytelen vagyok pihentetni a dolgot, de addig talán nem ártana nekem elől menni. Már ha nincs ellenvetés. A kígyók a homok alatt bújnak meg. Most már a skorpiók is, szóval nem árt óvatosnak lenni és nem nagy iramban előre loholni tájékozatlanul – magyarázza tárgyilagosan döntését.
Ha ezzel kapcsolatban tényleg nincs ellenvetés, úgy eleresztve a diákot, elhalad mellette, hogy az általa kijelölt irányba megindulva, fejhallgatóját fülére húzva menjen elől, immáron csupán száz méteres körben figyelve maguk köré.

Indigonak nem kellett sok idő, hogy felfogja a Violet és köztem lévő viszonyt. Igazából nem is olyan bonyolult a dolog, ha nincsenek olyan jó reflexeim gondolkozás nélkül megölt volna, még, ha véletlen is történtek a dolgok, de már az ellenszenv azóta enyhült bennem kicsikét. Egyetértettem a fiúval, a négy év kapcsán. Ráeszméltem, hogy annyira nem is kaptam rossz csapatot, mint amennyire az első percekben gondoltam. Egy skorpió mit sem törődve velünk, tört előre úti célja felé egészen addig amíg, Indi be nem terítette homokkal. Próbálta rejteni a dolgot, de nem sok sikerrel. Én is észre vettem, és a lány is. Nem tudtam, hogy örüljek-e annak, hogy nincs a közelben semmi ellenfél. Szerettem volna már kipróbálni magam éles helyzetben, amikor az ellenfél igazán küzd azért, hogy túlélje. Némán figyeltem a kettősük társalgását. Valamiért úgy éreztem, köztük sincs minden rendben. Arra az apró fejrázásra a hercegnő, rögtön háborogva szólalt föl. Nem tudom, miért kell minden apró mozdulaton így fölhúzni magát. Azonban már kezdtem érteni mi is az ő képessége. Valószínűleg nagyon érzékeny hallása lehet, szóval azért esett neki annyira rosszul, amikor a léghajó után kiáltottam. Minden bizonnyal. Akkor sem értem mért kellett rám kiakadni? Honnan kellett volna tudnom? Először gondolom tájékoztatni kellett volna minket mire is készül, nem pedig felelőtlenül a hidegvízbe ugrani, és kapkodni. Értem én, hogy a felderítés fontos, de legalább szólt volna. A fiú közben megindult a nagyvilágba, mint ha tudná merre is megy. Éreztem valamiféle késztetést, hogy hozzászóljak, de valamiért nem voltam beszédes kedvemben. Egyre csak a teret vizsgáltam, homok, dombok, sehol egy fa és egyéb dolog, ami árnyékot vethetne ránk akár csak egy pillanatra is. Egy felhő sincs az égen, és a hőség kezd egyre nagyobb lenni. Valamerre mozdulnunk kell, mégpedig gyorsan. Egy aprócska fuvallatot éreztem az arcomon, majd egy furcsa, de ismerős illatot. Mikor jöttem az iskolába is hasonlót éreztem, de akkor nem volt ennyire feltűnő. Elemeztem egy kicsit és mintha, tiszta víz illata lenne az. Jobban körbenéztem, de jelenleg nem láttam semmi érdekeset, és a szimat is eltűnt már. Nyitva tartom a szemem hátha meglátom honnan is jöhetett ez a fuvallat.

Sejtette, hogy a lány tekintetét nem kerüli el a rosszalló, tagadást jelző fejcsóválása. Arra azonban nem számított, azzal a lendülettel szóvá is teszi. Ettől függetlenül a fiú figyelmen kívül hagyta Violet feltételezését, de kellő magabiztossággal nézett a tengerkék íriszekbe. Jobbára átnézett rajta: figyelt rá, de mégsem. Hallotta feltételezését, viszont azt könnyedén elengedte a füle mellett. Saját véleményét, érzéseit Indigo mindaddig tartogatta, amíg át nem verekedték magukat ezen a megpróbáltatáson. Hogyha gondolatai csak az ittre és mostra fókuszáltak volna, nem élték volna túl a sivatag kihívásait. Mind a testnek, mind a léleknek meg kellett őriznie erejét. A fiú félre kellett tennie a nem kedvelemből fakadó apróságát.
Tetőtől talpig felméri magának az énekest. Figyelmét nem kerüli el az, amikor a szóban forgó csapattárs fejfájását orrhát masszázzsal próbálta enyhíteni. Az ilyen részlet mellett Indigonak módjában állt az előbbi kínos szituációjával kapcsolatos megjegyzést – a feltételezéshez hasonlóan – elengedni. Homlokán meghúzódó barázdák kisimultak, miután Violettől megtudhatta, nagyjából mire számíthatott. Haját szeme útjából elfújva, ellentmondást nem tűrő határozottsággal akart megindulni az ismerős ismeretlennek, ám karját satuként fogták át az énekes lány ujjai. Rácsodálkozva nézett rá társára, amiképpen kifejtette a maga álláspontját. A férfiút foglalkoztatta, hogy ő vagy – akár – Rosso honnan jöhettek? Ismerték a sivatagot és annak természetét? Ahogyan pillantása tovafutott az imént említett fiúra, tekintetéből kiolvashatóvá vált az aggodalommal ötvözött kétségek. Lélektükre csupán egy hosszabb másodperc erejére tévedt Rossora. Ettől függetlenül tökéletesen hallotta, s értette Violetet. Nagy, gondtól megszabaduló sóhajjal konstatálta a helyzet lehetetlenségét. Kezeit ölnél keresztbe fonva, halvány mosollyal ajkán nézett a lánytárs szemeibe. A bazsaly ellenére a fiú lélektükreiben éppoly határozott tűz égett, mint ahogyan neki akart vágni a sivatagnak.
- Ami azt illeti, van. – felelte szárazon, társához egy-két lépéssel közelebb lépvén. Noha a mimikáján átívelő, szolid mosoly egyre határozottabb formát öltött, hangja nem az ahhoz méltó jóindulatról árulkodott. – Ha most használod fel az összes, meglévő tartalékodat, nem csak magadnak, de nekünk is ártasz. Látom, hogy mennyire visel meg az, amit használsz. – Bökött felé mutatóujjal, misem tartva a határok átlépésétől. Indigo különös merészséget érzett magában, amit saját aggodalma táplált. – Még a Nap sem kelt fel, egy kicsit pihentesd. Ha jön is valami, azt képes leszek időn belül érzékelni. – folytatta, jóval könnyedebb hangon. Saját adottságára utalva, Rossoval is felvette a szemkontaktust, jelezvén az információ esetleges fontosságát. Egy kis szünetet tartott, még mielőtt folytathatta volna. – Váltogassuk egymást. Először én megyek. Az idegmérgem tíz percig fog hatni, utána átadom Rossonak. – Tekintett kérlelően a szóban forgó férfiúra. – Addig pihentesd. A sivatag nem csak a testet teszi próbára. – felsóhajtott – Mit szóltok? – Kérdően vonta fel szemöldökét, társaira pillantva. Ellenjavaslatokat várt, amiket szívesen fogadott, hallgatott. Amennyiben nem volt, a lány mellett puhatolózva lépkedett el, a vezetést átvévén. Amiképpen „x” alakban egymásba kulcsolta, azúrkék aurája körbeölelte őt. Szelíd lángként fodrozódva hol megemelkedett, hol bőréhez simult. Szemét félig lehunyva Indigo félpillanatnyi koncentrációjával önmagán szabadalmaztatta a méregtermészetű aura hatását. Bár lábait – a kétszeres gyorsításának köszönhetően – könnyebben szedte, nem haladt gyorsabban. Energiáját inkább érzékeinek finomhangolásához használta. Koncentrált állapota ellenére Indigo tekintetét egy rövidebb időre társai felé fordította.
- Addig jó lenne, ha tudatnátok, milyen adottsággal bírtok. Sosem lehet tudni... – hangja a végére elhalkult, amit egy torokköszörüléssel próbált elpalástolni. – Légyszíves. – Tette hozzá jóval határozottabb, mégis alázatosan. Próbált azokra is tekintettel lenni, akik ezt nemigen kívánták mások tudtára adni. De mit tehettek volna, ha magával a sivataggal kellett megküzdeniük?

A sértettség igencsak távol áll tőle. Mindent igyekszik tárgyilagosan szemlélni, s bár tény, hogy a kiabálás után felgyűlt benne némi harag, azt szavaival el is eresztette. Ötlete felvázolása után azonban meglepi, hogy van, ki ellenkezne vele. Rosso csendben maradt, úgy tűnik, kettejükre marad ennek megvitatása, amit nem bán ugyan, de jobbnak vélte volna, ha nem kell ezzel húzni az időt. Egyet-kettőt pislog az Indigotól szokatlannak vélt hangnem miatt, rácsodálkozása azonban eddig tart. Helyette komolyan tekint a fiúra, főleg, mikor saját adottságának hátránya a téma. Feje lüktet, ezzel nem tud mit kezdeni, minthogy elviseli, ez azonban szinte már megszokott. Valahányszor használja különlegességét, annak ez az ára. Sokszor csekély ez a jutalomért, mit például egy harc során kap érte. Az, hogy utána kikészül… Már-már lényegtelen.
- Felhasználni az összes tartalékomat? Azért ennyire ne nézz le! – mosolyodik el a gondolatra.
Az egész szokatlan számára. Becsülték már alá máskor is, akkor azonban nyomát sem találta aggodalomnak, nem úgy, mint a fiú szavaiban. Igaz, akkor nem kellett csapatot alkotniuk, vagy egymás mellett küzdeniük. Nem úgy, mint most, amikor egymásra vannak utalva. Tartalékainak felhasználása azonban túlzás, tekintve, hogy régen koncerteket tudott le ily mértékű kobaklüktetéssel, mégis kibírta. Ezt azonban jelenlegi társai nem tudhatják. Még azok sem tudnak róla, kik részt vettek koncertjein, vagy hallottak már róla. Az itt lévő kettő pedig nemhogy ebbe a csoportba nem tartozik, de még csak nem is hallottak róla eddig, a reakciókból ítélve.
- Induljunk el és meglátjuk, mi válik hasznunkra. Amíg itt vagyunk, csak a sivatag ezen kis részéhez tudunk alkalmazkodni – tudja le végül ennyivel.
Ha nem kell használnia a képességét, nincs ellenére. Annyival kevesebb gondja lesz a nap folyamán, még akkor is, ha a fejfájás helyét akkor egy bizonyos fokú aggodalom fogja átvenni. Nem szereti, ha nincs tudomása teljes környezetéről. A meglepetések ilyen helyeken nem hoznak jót. Soha, semmilyen körülmények között, hacsak nem kapnak egy ellátmányos ládát az égből, amire ismerjük be, vajmi kevés esély van.
- Azt viszont még megkérdezném, hogy szerinted mi a nehezebb? Rövid időközönként ki-be kapcsolgatni az adottságot, vagy fenntartani? – kérdi, csak hogy ezen elgondolkoztathassa valamelyest a másik diákot, vagy diákokat, amennyiben Rosso hajlandó követni beszélgetésüket.
Nem sokkal Indigo mögött kezd el haladni. Felvéve a srác tempóját, jobbra-balra tekintgetve megy, immáron adottsága használata nélkül. Az újabb kérdés előtt szívesebben hallott volna a kérdező tehetségéről, ugyanakkor valami felrémlik neki, egyfajta idegméregről. Amennyiben a másik ilyesmit használ, akkor arra tud következtetni, hogy az az aurájával van összefüggésben. A kékes derengéssel, mi körbeöleli a másikat. Mindig elcsodálkozik azon, mennyi féle aura létezik. Kék, vörös, sárga, fekete… vagy akár az övé, sajátos, fehéren csillogó rózsaszínjével. Az sem mondható épp mindennapinak, de így belegondolva, olyannak képzeli ezeket, akár az ujjlenyomat. Nincs két egyforma, mindegyik mintának megvan a saját gazdája.
- Gondolom arra már rájöttetek, hogy az én adottságomnak a hallásomhoz van köze. A jelenlegi szintemen száz-százötven méteres körzetben képes vagyok bármit meghallani. Ez vonatkozik arra is, ami az égen, vagy a föld alatt van. Léptek, beszéd, lélegzetvétel, szívverés… vagy akár csak egy levél mozgása a szélben. Rendkívül részletes, ugyanakkor ott vehető igazán haszna, ahol nem nyílt a terep. Ha a környezetünk továbbra is ilyen marad… Semmi értelme a használatának, hiszen itt elég sok mindent láthatunk is. Néha azonban nem árthat az ellenőrzés, már ha pihenőt akarunk tartani – vázolja fel készségesen saját adottságát.
Sosem volt az a fajta, aki mindezt titkolja, csupán vannak olyan helyzetek, amikor nem szereti, ha figyelik, erre azonban már egy valaki minden bizonnyal rájött hármasukból. Most pedig, hogy ezt elmondta, már csak arra kell figyelnie, amit a másik kettő mond. Ujjaival hajába túr, helyére igazítva a menet közben elszabaduló tincseket. A tompa sajgás apránként enyhül, jó ideig gyötörve még az egykori énekest, ki a továbbiakban igyekszik csendben maradni, már amennyiben nem intéznek felé kérdést. Jobban szeretné a környezetre összpontosítani figyelmét, elvégre most közel sem olyan jó a reakcióideje, mint amikor hallja, mi közelít.

Elbambulva kutattam az illat után, amit az előbb éreztem. Amikor meghallottam a nevem vissza tértem a valóságba, és láttam, ahogy Indigo rám néz érdeklődő tekintettel.
– Bocs nem figyeltem, mit is mondtál?
Fordultam oda a fiúhoz, tényleg nem értettem amit mondott, egy pillanatra sikerült őket úgy kizárnom, hogy csak a szimattal maradtam kettesben. Elemezgettem, ízlelgettem, de nem tudtam rájönni merről jöhet.
– Egyet értek, nem kellene minden előnyünket felhasználni idő előtt.
Csaptam hozzá gondosan.
– Az előbb éreztem valami különös illatot, mintha víz lett volna, de nem vagyok benne biztos.
Közöltem velük jelenlegi gondolataimat.  A hercegnő természetesen megint kiakadt, azon mert valaki esetleg jót akarna neki. Nem értem ezt a lányt, mit gondol ő?
– Nem tudsz a sivataghoz alkalmazkodni. Mindig más és más, és egy szempillantás alatt fordul át nyugodtból, káosszá.
Próbáltam lenyugtatni a kedélyeket kis sikerrel. Úgy látszik, a lány túl nagyra van magával ahhoz, hogy elfogadjon minket. Irányításmániás boszorkány. Valamiért úgy gondoltam ezzel még lesznek bajok. Személy szerint először csak túl akarom élni valahogy az első éjszakát.
- Én ehhez nagyon nem tudok hozzá szólni mivel nekem, valamilyen szinten egyszer használatos képességem van.
Löktem oda egy halvány mosollyal. Ezt inkább a lány felé szegeztem, hátha az a fagyos kis szíve megenyhül, és lentebb vesz az egójából. Megindultam utánuk sebes léptekkel, amíg be nem értem őket. Folyamatosan kutattam a fuvallat után, de kevés sikerrel. Néha megéreztem egy apró pillanatra, viszont nagyon kis időre. Figyeltem a fiú auráját, és töprengtem miféle lehet az az idegméreg. Lehet, hogy ki akar nyírni? Mért tenné, hisz társak vagyunk.
- Igen nem volt nehéz… főleg a reakciód után. Amúgy meg,  látod most te is azt mondtad, mint Indigo. – Néztem rá enyhén lenézően.
- Ő is arra gondolt részben, hogy ne használd a szuperhallásod, mert részben felesleges részben, ha elhasználod az összes erődet, és… esetlegesen harcra kerülne a sor, nem sok hasznodat vennénk legyengülten. – Magyaráztam mögötte sétálva, vártam arra, hogy megfordul, és esetleg felém néz.
- Az én képességem… hogy is mondjam… nehézkes elmagyarázni. Inkább majd megmutatom. – Fejemet vakartam közbe, és ismét megvillantottam fogaimat egy mosoly keretében. Megint itt van az az aroma. Sürgősen elkezdtem körülnézni, meg is álltam, hogy még véletlen se menjen el az illat. Becsuktam a szemem hátha akkor jobban érzem majd, merről is jöhet. Igen azt hiszem megvan. Sietve kinyitottam a szemem és a távolban egy oázist pillantottam meg.
- Hé emberek! Várjatok! Ott! – Kezemet felemelve mutattam a semmiségbe. – Egy oázis!