Rosso Ferrum Dolgok amiket nem mondok csak úgy el

**Rosso Ferrum** Hétf. Okt. 31, 2016 6:23 pm

Szeretlek Anya!

Négy éves voltam, amikor anyám először engedett ki a faluba egyedül. Tíz perc elteltével sírva rohantam vissza a házba. Kigúnyoltak és kinevettek. Anya olyankor dallal nyugtatott meg, egy szép csendes dallal. Szövege azóta is a fejembe égett és soha nem felejtem.
- Ha kell, szélként fúvok,
Elsodorva felleget.
Ha kell, esőt hozok,
Mosdatva meg testedet.
Ha kell, napként ragyogok,
Szárítva fel könnyedet.
Ha kell, papír leszek,
Adva könyved lapjait.
Ha kell, tűz leszek,
Melegítsem otthonod.
Ha kell, hang leszek,
Hallj szép dallamot.
Ha kell, hold leszek,
Ébren tartsam álmodat.
Ha kell, könyv leszek,
Olvass nagy titkokat.
Ha kell, álmod leszek,
Láss csodás dolgokat.
Ha kell, földed leszek,
Megteremtve sírodat.
Ha kell, én leszek,
Hol megnyugodhatsz.

Ezeket a sorokat énekelte nekem újra és újra. Nap mint nap, amikor újra és újra megaláztak, csak azért mert nekem olyan a fülem, mint egy farkasé. Nem igazából nem is olyan, hanem sokkal puhább. Annyira szerettem, amikor anya esténként mesélés közben vakargatta és simogatta nekem. Képes volt azért sokkal korábban fölkelni, hogy nekem külön ételt csináljon. Meg tett mindent, hogy nekem jó legyen.

Egyik reggel meleg tejjel keltett. Az volt a kedvencem. Utána reggeliztünk, majd elmentünk sétálni a közeli patakhoz. Rengeteget beszélgettünk ezeken az alkalmakon. Mindenféle dolgokról, amik a nagyvilágban vannak. Mesélt nekem legendákról, amelyek Vale területeiről szóltak. Elregélte nekem a Grimmek támadásairól szóló históriákat.
A pataknál, amíg ő mosta a ruhákat én fürödtem benne. Gyermekkorom egyetlen játéka volt, amit nem otthon kellett játszanom. Mivel nem tudtam milyen érzés másokkal játszani ebben leltem legnagyobb örömöm. A haza vezető úton gyümölcsöt szedtünk, amiből mindig nagyon sokat ettem. Volt, amikor úgy megfájdult a hasam, hogy anyának kellett hazavinnie az ölében. Akkor is csak mosolygott rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel. Olyankor gyakran játszottam hosszú szőke fürtjeivel. Feltekertem az ujjamra majd le. Újra és újra, amíg haza nem értünk. Őt is szórakoztatta a tudat, hogy csupán a hosszú hajával örömet tudott nekem szerezni.

Öt éves koromban nagyon sokat játszottunk közösen az udvarunkon. Őszi napokon a leveleket söpörte össze, és én azok közt játszottam. Azt színleltem, mintha orvgyilkos lennék, aki épp a levélburok közepéből előugorva végezne áldozatával. Volt egy kis fa késem, amit anya faragott nekem még sokkal korábban. Mindig elképzeltem hogyan vágok vele ketté félelmetes ellenségeket. A sárkányokat és így hogyan nyerem el a hölgy szívét, akit az udvaron álló magas fa tetején rejtett el. Régi szép idők.
Szomorúsággal tölt el, amikor vissza gondolok ezekre az időkre. Nem is azért, mert nem voltam boldog azokban az időkben, hanem azért mert tudtam ezt már nem fogom tudni kivel megélni újra, nem ölelhetem magamhoz anyámat.

Hat éves koromban azt láttam, hogy anya bújja a könyveket folyamatosan. Nem tudtam mi lelte. Úgy gondoltam megzavarodott. Játszani se akart velem. Majd kiderült, azért olvasott annyit, hogy engem tudjon tanítani. Nem akarta engedni az iskoláztatásom. Annyi negatív dolog ért az életben, hogy azt már nem bírtam volna még elviselni, ezért ő tanított. A térképismeret alapjaira, számtanra, történelemre. Nem tudtam milyen normális iskolába tanulni. Őszintén nem is voltam rá kíváncsi. Nekem tökéletes volt anyával otthon kettesben. Megtanultam írni és olvasni. Kell ennél több?

Hét éves voltam tökéletesen elvoltam otthon. Nem vágytam az emberek társaságára. Kreativitásom elég nagy volt a játékok terén. Apa csinált nekem az öreg fára egy hintát. Azon lógtam egész nap, és egyszerűen nem bírtam megunni. Viszont a szüleim megunták és meggyőztek arról, hogy ismét próbálkozzak az embergyerekekkel barátkozni. Eleinte vonakodtam a feltételezéstől is, hogy én meg a többi gyerek egy légtérben vagy egy helyen?
Ugyan ezt ők se gondolták komolyan, azok után, hogy párszor elég csúnyán elbántak velem. Végül csak sikerült rávenni. Abban a tudatban léptem ki a házból, hogy most majd megtapasztalom milyen érzés barátkozni és közösen játszani, de ez egyáltalán nem így lett. Az emberekbe vetett hitem nagymértékben megingott. Ismét kigúnyoltak, pár gyerek meg is dobált kővel. Szerencsémre olyan bénák voltak, hogy nem találtak el. Otthon elbújtam a ház tövében, és gondolkoztam. Mi rosszat tettem én velük? Miért nem tudnak befogadni úgy, mint a többieket? Sok dolog futott át az agyamon, mit kellene tennem, hogy elfogadjanak? Közben sírtam és sírtam. Annyira magam alatt voltam, hogy az öngyilkosság gondolatai jártak a fejemben. Azon tanakodtam vajon melyik lehet a jobb a hosszú szenvedéssel járó halál vagy a rövid és kíméletlen? Majd azon, hogy ott helyben miképp tudnék meghalni. Nyílt a hátsó ajtó, anya kilépett rajta.
- Mi a baj kincsem?
- Már...már...megint kicsúfoltak és gonosz dolgokat mondtak nekem.
Egy szót se szólt odajött leguggolt mellém, és átölelt. Megpuszilgatta a fejemet, és elkezdett énekelni. Senki másnak nem volt olyan nyugtató és lágy hangja, mint neki. Éneke úgy hatott rám, mint valamiféle idegméreg. A rossz gondolatok egy pillanat alatt elszálltak. Helyüket anya meleg ölelése, csodálatos énekhangja, és puha kezeinek simogatása vette át.

Bármennyire is szeretem volna, nem tudta velem elfelejtetni, amit tettek velem azok a gyerekek. Az egyik este sétálgatás közben hallottam, ahogy az egyik fiú, aki ott volt amikor megaláztak, nagyon csúnyán köhög. Nem is foglalkoztam vele. Azok után amit velem tettek, az se érdekelt volna, ha pont akkor hal meg a gyerek amikor az ablakánál járok.

Másnap reggel felkeltem, felöltöztem, kimentem a szobámból megmosakodtam, majd leültem reggelizni. Tojás volt a reggeli, már megint. Apa reggel korán indult fát vágni, mert ebédre szeretett volna haza érni. Aznap segítettem a főzésben és a terítésben. A kedvencem készült volna sült kacsa. Éppen terítettem, amikor hangos dörömbölés hallatszott. Egy mély hang szólalt meg az ajtó túloldalán nyissák ki.
- Azonnal menj a szobádba!
- De miért?
- Csak tedd amit mondtam! És zárd magadra az ajtót!
Úgy is lett beszaladtam, bezártam az ajtót, és az ajtó kulcslyukán lestem ki, hogy mi történik. Ha valaki azt mondja nekem pár nappal ezelőtt, hogy engem meg akarnak majd ölni, kiröhögtem volna. Most nézd, itt vagyok, és tényleg ez történik.

Amikor megláttam, hogy a hideg acél milyen könnyedséggel fúródik keresztül anyám testén kétségbeesetten elkezdtem menekülni. Ezzel sajna hangok is jöttek ki így rögtön lebuktam, hol rejtőzök. Mire rám törték az ajtót én már átugrottam az ablakon és messzebb jártam. Apámat megtalálva kissé megnyugodtam, de még akkor is azt a képet láttam, amikor anya teste holtan terült el a fa padlón.
A harci akadémiát is miatta kezdtem el részben. Az eredeti célom az volt, hogy ott kiképeznek és akkor vissza térhetek bosszút állni a gyilkoson.
Nem telik el olyan nap, hogy ne gondolnák rá, de ő ad nekem erőt a folytatáshoz. Ahhoz, hogy jobbá tegyem a világot. Egy dolgot sajnáltam leginkább, nem mondtam neki elégszer azt a szót...Szeretlek!

**Gray Cipher** Kedd Nov. 01, 2016 4:20 pm

Hm... kedves történet. Very Happy

Tényleg naplóbejegyzés-szerű és kerek, ugyanakkor kicsit összefoglaló jelleg, talán jobban belefeledkezhetnél a részletekbe, némi környezetleírással miegymással, s talán csökkenthetnéd a hatalmas időugrásokat. Az utolsó napot, mely szerintem a történet és a karakterfejlődés szempontjából igen fontos elem, kissé rohamosnak éreztem, az a nap állítom, hogy egy különálló naplót is kitölthetett volna. Furcsán eltért a történet addigi vezetésétől. Összességében, az-az előtti rész sokkal szebben és tagoltabban volt vezetve, az évekre szedett gyerekkori emlékekkel különösen elégedett voltam és a dal is kifejezetten aranyos volt. Összeszedtem viszont néhány hibás részt, aminek a javítására később majd figyelj oda. Csak gyakorlás kérdése, én is így kezdtem.

"Egyik reggel meleg tejjel keltett. Az volt a kedvencem." -> Egyik reggel meleg tejjel keltett, az volt a kedvencem. ( Ezzel a jelenséggel több helyen is találkoztam, ha egy helyre pont helyett jó a vessző is, tegyél inkább vesszőt, kisebb szünetet jelent és szebben is mutat. )
"Rengeteget beszélgettünk ezeken az alkalmakon. Mindenféle dolgokról, amik a nagyvilágban vannak." -> ( Szintén )
"Mivel nem tudtam milyen érzés másokkal játszani ebben leltem legnagyobb örömöm. " - > ...másokkal játszani, ebben... ( vesszőhiba )
"Akkor is csak mosolygott rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel." -> ...rám, azokkal... ( vessző )
"Nem tudtam milyen normális iskolába tanulni. Őszintén nem is voltam rá kíváncsi. Nekem tökéletes volt anyával otthon kettesben. Megtanultam írni és olvasni." - > Nem tudtam milyen normális iskolában tanulni, őszintén, nem is voltam rá kíváncsi. Nekem tökéletes volt anyával otthon kettesben, megtanultam írni és olvasni. ( Nézd át. )
"Ugyan ezt ők se gondolták komolyan, azok után, hogy párszor elég csúnyán elbántak velem." ( Ha nem gondolták komolyan ők se, ami logikus, hiszen faunuszcsalád, akkor miért is akarnának rávenni? )
"Viszont a szüleim megunták és meggyőztek..." -> A szüleim viszont megunták... ( Viszont-al nem kezdünk mondatot. Fordítsd meg, vagy tegyél vesszőt. )
Ha egy ilyen kis történetben nagyon sokáig nincs párbeszéd és a végén fordul csak elő egy kevés, az nagyon furán hat, szebb, ha az egész párbeszéd nélkül van. Ez nem hiba, csak megfigyelés.
"Egy szót se szólt odajött leguggolt mellém, és átölelt." -> Egy szót se szólt, odajött, leguggolt mellém, és átölelt. ( vesszők )
"A kedvencem készült volna sült kacsa." -> A kedvencem készült volna, sült kacsa. ( vessző )
"Amikor megláttam, hogy a hideg acél milyen könnyedséggel fúródik keresztül anyám testén..." ( Nem hiba, csak furcsa, hogy egy gyerek erre figyel fel hét évesen. )
"Úgy is lett beszaladtam, ..." -> Úgy is lett. Beszaladtam, ...

Látom, hogy fejlődsz, azonban azt is, hogy elsietted a hónapvége miatt. Mivel első naplód, ezért megkegyelmezek, de figyelni fogom a javulásod a jövőben.

Jutalmad: 4 pont.

**Rosso Ferrum** Szer. Nov. 02, 2016 6:20 pm

Mindenki életében elérkezik az a pont, amikor különös, és furcsa dolgokat tud meg a családjáról. Az én esetemben ez akkor volt, amikor apámék kihallgatása után rájuk rontottam. Tudtam, ha akkor nem vágom ki azt a tölgyfa ajtót melyen egyedi mintázat csicsázott, soha nem derül fény a titkokra. A kilencedik életévemben jártam ekkor, oly sok fájdalom, kín, és megaláztatás után. Életemben először álltam ki azért, hogy az legyen, amit én akarok. Odahívtak a nagy fa asztalhoz, mely akkora volt, hogy egy medve is elfért volna rajta kényelmesen. A nagy székben úgy éreztem magam, mint valami kis királyfi. Az asztalon négy gyertya égett, lángjuk nyugodtan lobogott az éj sötétjét megzavarva. A falon régi festmények lógtak. Felismertem rajtuk egy alakot, aki nagyon hasonlított rám, ugyanolyan szeme és füle volt, mint nekem. Annyi különbséggel, hogy a képen lévő fickó épp egy Grimmre vetődött rá kivont tőrrel. A ruházata egyszerű volt, fekete kabát, bőrkesztyű, és csizma. Látszólag élvezte amit csinál, arcán széles mosoly húzódott. Később Vermell bácsi elmondta, hogy ő az üknagyapám, aki egyszerű polgárként kezdte az életét, majd ezzel felhagyott, amikor elege lett a rendszerből. Bérgyilkos lett belőle remek kiképzéssel, és mikor a rend megszűnt elkezdett Grimmekre vadászni. A családomban volt egy híres személy és erről én nem tudtam? Kicsit haragudtam apára, amiért ezeket nem mondta el nekem korábban. Majd kiderült, hogy az első faunusz a családban az apai ágon lévő dédapám volt. Itt jobban elkezdett érdekelni az egész családfa dolog. Elmondták, hogy ő is azt a kiképzést kapta, amit én, bár akkor még fogalmam sem volt az egészről. A dédi viszont nem volt bérgyilkos, ő csak kitanulta annak minden apró rejtelmét. Ezt a tudást, először a harci akadémián tudta remekül kihasználni, majd a Shade akadémiáján. Miután végzett tanulmányaival, vadász lett, ahol szintén hasznos volt a képessége. Nagyapám nem szerette ezt az egész dolgot, ez felfogható annak, mert ritkán látta az öregét a sok portya és küldetés miatt. Hallani sem akart a kiképzésről, vagy arról, hogy az ő családjában bárki is vadász legyen. Apa is lehet ezért nem akarta. Gyerekkorában belenevelték a vadászok felé irányuló ellenszenvet. Persze erről ő nem tehet, de engem mégis vonzott az egész dolog. Beleképzeltem magam az üknagyapám helyébe, amint épp egy hatalmas Grimmet terítek le tőrömmel. Ekkor jöttem rá, a bácsikám egy lázadó típus lehetett. Mikor mesélt az életéről be is bizonyosodott az elméletem. Ő csak azért nem lett vadász, mert megbukott a felvételin. Szomorú voltam emiatt, milyen szuper lenne, ha közösen mentünk volna egy küldetésre. Volt egy olyan érzésem, a bácsi azért akar taníttatni, hogy ne járjak úgy, mint ő. Meglátta bennem az ő gyermeki énjét, aki nem foglalkozott magával, nem gyakorolt, nem tanult a vizsgára, és ennek meg is volt az ára. Elhatározta, hogy én leszek az, aki megvalósítja az ő álmait, amik részben már az enyémek is voltak. Ekkor lett egy életcélom. Én leszek az egyik legnagyobb faunusz vadász, akit valaha látott a világ! Újra éreztem, hogy van értelme az életemnek, és ezt egy olyan rokonnak köszönhetem, akit életemben először láttam. Hálásan néztem rá hatalmas szemeimmel. A nénikém közben tálalta a vacsorát. Illata körbeudvarolta az orromat majd gyengéden elcsábította. Az idejét se tudtam megmondani mikor ettem normális ételt. Néztem a tányéromban lévő folyékony örömöt, olyan meleg volt, hogy még gőzölgött. Egy ilyen remekművet nem lehet mohón befalni. Minden egyes kanállal ki kell élvezni. Belemerítettem kanálkámat kiemeltem egy falatot, óvatosan a szám elé helyeztem és fújtam rá egy kis hideg levegőt. Mikor a számba vettem, egy pillanatra megsütötte a nyelvem, de mire feleszméltem volna, csodálatos íz kavalkád vette át a nemes pozíciót. Vacsora után tovább folyt a beszélgetés, de a komolyság helyét átvette a bolondos történetek korszaka. Az apám és a bácsikám felváltva mesélték a vicces történeteket. Az egyik arról szólt, amikor ketten elmentek horgászni, és Vermell azzal akarta megviccelni aput, hogy amíg ő elment végezni a dolgait a bot végére zsinórt kötött, és folyamatosan rángatta azt, kapást szimulálva. Nagyon sok idő után jött rá apa, bosszúként ő beledobta a tóba, ami nem volt túl jó döntés mivel a bácsikám nem tudott úszni, ezért neki kellett beugrani, és kimentenie. Majd kijutván a partra jót nevettek egymáson. A következő szint a rossz viccek korszaka volt. A legrosszabb az összes közül nyilván.
-Mit olvas az öreg Grimm az unokájának?
- ?
- Grimm mesét.
Ez volt az a pillanat, amikor én elbúcsúztam felálltam a hatalmas asztaltól, és elindultam a szobám felé. Még egy pillantást vetettem az ükre, rámosolyogtam, és egy halk köszönöm-öt mondtam, de úgy, hogy azt senki ne hallja. A padló kellemes melege simogatta apró meztelen lábaimat. Odaérve az ajtóhoz még vissza pillantottam az öregeimre, akik folytatták a vicc mesélést. Apa mosolygott, de én láttam rajta a fájdalmat, amit anya elvesztése okozott. Azt terveztük, hogy az egyik éjjel elmegyünk és elhozzuk a holttestet egy rendes temetés reményében. Beléptem a szobán belülre becsuktam magam mögött a hatalmas ajtót, és leültem hátamat neki támasztva. Holdsugár sütött be a szépen díszített ablakon. Egyedül az a kis cserép virág zavarta melyet a néném helyezett oda, hogy ezzel szépítse a szobát. Néha egy hangosabb nevetés hallatszott be a szobámba, foszlatva a csendet, de az újból teret nyert magának. Felálltam odasétáltam az ablakhoz, és bámultam a holdat. Tényleg miatta lettem ilyen? Nem! Az ük miatt volt, de nem haragszom rá. Tudtam, hogy van egy hely ahol elfogadnak, és azt is, oda kell mennem. Ő adott nekem célt. Életem kemencéjében újra lett parázs, melyből idővel hatalmas láng keletkezik. Egészen máshogy láttam a világot ezután a beszélgetés után. Keresni akartam egy könyvet, hogy többet tudjak meg a fajtámról, vagy az akadémiáról ahol nem utálnak majd. Érdekes volt belegondolni, nem kellene bujdosnom, normálisan viselkedhetnék, belenézhetnék mások szemébe anélkül, hogy azok frászt kapjanak, vagy kiközösítsenek. Csodás dolog lehet. Már a fegyveremen járt az eszem. Milyen legyen? Mi legyen a képessége? Inkább legyen két alakja? Vajon a tanárok milyenek lesznek szigorúak, talán kedvesek és elnézőek? Ideje lenne aludni. Holnap ráérek ezen tanakodni. Odasétáltam az ágyhoz, mely hívogatóan húzott maga felé. Leültem a szélére. Letettem a fejem a pihe puha párnára, mi úgy húzta le a fejemet, mintha két kézzel szorította volna, de oly gyengéden, hogy fájdalmat nem éreztem. A takarót magamra húztam, olyan volt mint nyári szél a dombokon. Kellemes és meleg.

// pontokat szeretnék//

**Gray Cipher** Szer. Nov. 09, 2016 5:30 pm

Nehéz ügy. Nehéz, mert az írásod helyességén látszik, hogy jobban odafigyelsz, ugyanakkor még bőven van mit fejlődni. A történet sajnos nagyon sűrített volt és valahogyan üres. Próbáltad szemléltetni a környezetet, de megannyi érzékszerv számára csekély volt az érzékeltetés, ami önmagában nem lenne akkora probléma, de nagyon sok információt akarsz megosztani az olvasóval. A magányos párbeszéd dolog még mindig nem fest jól az iromány közepén és úgy gondolom, hogy élővé tehetetted volna ezt a történetet, ha lett volna merszed kijátszani az NJK-kat. Négyszeri átolvasás és hosszas elmélkedés után, én erre most három pontot adok, cserébe legközelebb felfelé fogok kerekíteni, de tessék kijátszani a Nem Játékos Karaktereket.

Jutalmad: 3 pont.

Ajánlott tartalom

Rosso Ferrum Dolgok amiket nem mondok csak úgy el

Rosso Ferrum Dolgok amiket nem mondok csak úgy el

Re: Rosso Ferrum Dolgok amiket nem mondok csak úgy el

Különös Család

Re: Rosso Ferrum Dolgok amiket nem mondok csak úgy el

Re: Rosso Ferrum Dolgok amiket nem mondok csak úgy el