Első nap (RT)

//Indigo//

A homok sárgára festi a környéket, amerre csak a szem ellát. A kemény, vaskos kőfalon belül kisebb uralomra tett ugyan szert, de még ott is fellelhető eltüntethetetlen nyoma. Violet lassan néz körbe, hogy megbizonyosodhasson magányáról. Közvetlen környezetében senki nem leledzik. Mindenki más azzal van elfoglalva, hogy megtalálja a helyet, ahová a későbbiekben mennie kell, vagy épp azon töri magát, hogy barátokat szerezhessen. Neki azonban nincs szüksége ilyesmire. Rég nem foglalkoztatja az, miként tekintenek rá mások. Csupán az számít, ő hogyan vélekedik a többiekről. Egyedül saját maga felé van megfelelni akarása, hogy kellőképp erősnek vélhesse azt, kit a tükörben rendszeresen lát. Egyedül ezért döntött úgy, hogy a Harci Akadémia után folytatja tanulmányait. Még nem elég erős.
A falon ácsorogva, befejezve a leskelődést, a homokrengeteg felé mered. Hosszú, rózsaszín haját füle után igazítja, egész válla mögé tolva tincseit, szabaddá téve vállát. Öltözéke engedi szellőzni hűvösebb éghajlathoz szokott bőrét, min most apró verejtékcseppek mutatkoznak meg. Állja a hőséget, mintha csak kötelező lenne számára, s valóban, elő is írta magának. Fontosnak tartja, hogy mihamarabb hozzászokjon, ám nem ez legfőbb oka. Sokkal inkább az, hogy nagyobb magasságokból figyelhesse meg a Shade Akadémiát és annak környezetét. Újabb bámészkodásba kezdve, egy zöldebb területet követ nyomon kék tekintetével. Egyet-kettőt lépked csizmáiban, követve a fal mellett elvonuló növényfoltokat, mígnem megállapodik egy kissé árnyékosabb, néhány fával megáldott terület észrevételekor. Színei merőben elütnek az egysíkú sárgaságtól. Élénkebbek, már-már vidámabbnak is hatnának, akár a színes ponyvák, melyekkel egy-egy terület fölé rögtönöztek árnyékot, de ez a hely más. A zöld terület közepén egy kő emelkedik ki. Nagyjából két méter magasan tör az ég felé. Falain véső nyomai mélyednek, gondos sorokban, mik mindegyike megszakad valahol. A sírszerű képződmény láttán elkomorodik. Egyébként magán hordozott mosolya kisimul, mintha csak ott sem lett volna. Ezrek halála jut eszébe, olyanoké, kiket nem is ismert, mégis tudott róluk ezt-azt. Ismerné tapsuk, örömük hangját, fájdalmuk és félelmük sikolyát. Rendszeresen térnek vissza hozzá álmában, mint zajos kísértetek, föld felé tapogatózva halott karjaikkal, rá meredve üres szemeikkel. Az ő hibája? Ha nem tart koncertet, azok az emberek túlélték volna? Azóta állandóan ez jár-kel fejében, mintha nem unnák a gondolatok a megtett kilométereket.
Mellkasa lassú ütemben emelkedik, ahogy vesz egy nagyobb levegőt. Keze ruhája aranyszín díszénél matat nyakánál, mindaddig, míg ki nem fújja az imént belélegzett légtömeget, egy nagyobb sóhaj keretében. Szemeit lecsukja, úgy nyílnak újra ajkai, ezúttal azonban nem azért, hogy még egy leheletnyi levegőt elfogyasszon. Hangok szöknek ki torkán, lassú dallamot formálva. Éneke közben újra feldolgozza az akkori eseményeket, enyhe megnyugvást hozva lelkének. Akár egy altató, mi pihenésre készteti az újra és újra felriadó gyereket. A külvilágról teljesen megfeledkezik. Szemei közben felnyílnak, hogy az emlékműre nézhessen velük.

Violet

Energiáját nem tudta konstruktívan eltölteni, s ez zavarta. Az iskolában és otthon volt elég dolga ahhoz, hogy ne unatkozzon. Általában ha nem akadt mivel lekötnie figyelmét, akkor gondolataiban elmerült. Többnyire csak és kizárólag az anyjára, illetve arra tudott gondolni, mit nem adhatott meg. Inkább, ha tehette, s volt rá alkalma, még az Akadémián is ott segített, ahol tudott. Az már mellékes, hogy a „segítsége” valójában az esetek többségében több gondot hozott, mint hasznot. A szándékot nem mindenki érzékelte, így a férfiú egy idő után felhagyott a próbálkozással.
Egy kupacba rakott, saját, frissen kimosott ágyneműit vitte ki a kopasz fákkal telített erdőszerűség mellé, ahol a többi diák is a ruháit – kifeszített kötelek segítségével – száríttatta. A forróságtól felhevült testének jól esett, ha csupasz, viselettől fosztott bőrét a víztől megszabaduló anyagok hűtötték. A ruhák és lepedők között elrejtőzve nem zavarta, hogy nagyméretű, mozgását akadályozó sebhelye látszott. A legtöbb tanulónak, a délutáni csúcsforróság elől menekülve, esze ágában sem volt kimozdulnia az Akadémia falain kívülre, a szabad, felhőktől mentes, nap perzselte ég alá. Indigo orrán át nagy levegőt vett, majd kifújta azt. A nedvtől telített ájer mindig is kellemes illatokról tanúskodott. A fiú – amennyire sebe engedte – jólesően nyújtózott, még mielőtt lavórban kihordott, mosáson átesett, fehér ágyneműk kirázásába, majd kötélre helyezésébe foghatott volna. Bal kezét előnyösen többet használta, amiképp a lepedőket nálánál fél-háromnegyed méterrel magasabbra kellett felakasztania. A forradás kellemetlen, húzófájdalommal járt, amennyiben a fiú a korlátait felül akarta múlni. Az évek alatt meg kellett tanulnia non-domináns kezét éppúgy a maga javára kamatoztatni, mint a jobbikat. Igaz lassabban, de épp annyira biztosan tudta felrakosgatni az ágyneműket, mintha a sebtől bekorlátozott, domináns tagját részesítette volna előnyben. Jókedvű hümmögéssel, a száradó ruhák közt megbújva, Indigo a maga kényelmes, ráérős tempójában fejezte be dolgát. Kezét végigfuttatta a vízcseppektől kócos hajában, s megrázta azt. A kötelet kifeszítő farúdra felakasztott rövid ujjú, koszos fehér-szürke-acélkék sávos ingjét a vállára dobva, a kiürített, a vizes holmiktól benedvesített lavórt hónalja alá csapva, komótos léptekkel kiballagott a napon száradó ruhák és lepedők árnyékából. A mosdótálat egy hanyag mozdulattal a többi, árnyékban kihelyezettre hajította, s már ment is volna, hogy a délutánt valami konstruktívval eltölthesse. Fülét azonban kellemes szellőként simogató melódia ütötte meg. Fejét ide-oda forgatta, a hang forrását keresvén, mely bizonyára egy távolabbi kijárójáról jött. Valószínűleg egy csodálatos, elragadó hölgyemény ajkait hagyhatta el a dal – legalábbis a férfiú így gondolta. Egy halvány mosoly ívelt át mimikáján, mely kíváncsiságát hivatott jelezni. Lábait fürgén szedve, belépett az intézmény falain belülre, hogy egy hosszú, némi kerüléssel járó túrát téve, azon részhez juthasson Út közben, sietősen magára húzta ingét, nyakánál és a száránál egy-egy gombot kihagyván.
A napfénybe kilépve, kissé hunyorgott, ahogyan a teljes testével kacérkodó égitest nagy erővel sütött le Shadere. Amiképpen a hosszú, keskeny árnyékot vető obeliszk eltakarta a Napot, a vakító érzésből kijózanodva, Indigo puha léptekkel közelítette meg a szóban forgó sírkövet. A jókedvű kíváncsiságát komor váltotta fel. Az Akadémia falai között töltött időben nem egyszer látogatta meg ezt a helyet, hogy üdvözíthesse a halottakat. Az összest, akik a Grimm teremtményeire való vadászat közben vagy azon kívül váltak áldozatokká. Tekintetét a fiú az obeliszk köré rakott mécsesekre emelte. Némelyikben a gyertya tüze kihunyt, valamennyiben még büszkén égett a kis lángocska. Eszébe juttatta Indigoval, hogy miért volt – voltak – ők itt: hogy olyanokká válhassanak, mint a tűz. Az eltévedt, reményvesztettek útját megvilágítják. Vadásznak, vadásznőnek lenni, mások szemében megváltás volt.
A fiú nématagon, háttérbe szorulva hallgatta a keserédes dalt, amit a nagyjából vele egykorúnak néző hölgylány énekelt. Valahogyan megnyugtató, mégis elszomorító volt. Minden esetre Indigonak nem állt szándékában a lányt megzavarnia tevékenységben: hátul fontoskodóan összekulcsolta kezeit, férfiasan kihúzta magát, s mélyen hallgatott.

Dala fokozatosan erősödik, miután belekezd, egészen addig, míg már jól hallhatóvá nem válik. A kellemes széljárás tovább terjeszti azt, önmagával hordva a kiénekelt hangokat. Violetet nem érdekli, hogy ki hallgatja épp. Ez most saját magának szól, és valamennyire a halottaknak is. Számtalanszor elénekelte már ezt a számot. Azóta, hogy tizenöt évesen megírta és előadta egy, a támadás áldozatainak tiszteletére tartott koncerten, minden évben legalább egyszer. Pontosan ugyanazon a napon, mit sem törődve azzal, hogy épp hol van. Ha pedig ez nem lett volna elég, úgy az akadémia halottjainak is, valahányszor eltávozott egy újabb harcos soraikból. Ez most sincs másként. Ugyan jelenleg nem halt meg senki, tiszteletét fejezi ki az ismeretlen hősök előtt, kik azért küzdöttek, hogy mások megmenekülhessenek.
Ruhája nyakrészéről lejjebb csúszik keze, míg a másikat kissé eltartja magától, gesztikulációja során. Ujjai ökölbe szorulnak a refrén sorainál, hogy aztán kiegyenesedve megfeszülhessenek egy pillanatra. Tekintetében gyász árulkodik. Ha egy koncerten lenne, minden bizonnyal auráját is aktiválná, ez azonban most még elmarad. Már nincsenek koncertek, nincs színpad, csak ő és elhagyatott helyei, ahol kiélheti éneklési vágyát. Ez más, mint mikor egy harc során kell dalra fakadnia. Nem tömegek előtt, vagy egy grimmel szemben áll, így nincs szüksége plusz védelemre, vagy látványelemre. Aztán végül mégis arra adja fejét. Rájön, hogy bár ez nem egy fellépés, attól még az elhunytak megérdemelnek egy teljes értékű előadást, ha már belefogott. Aurája enyhén rózsaszín derengésbe kezd, miközben a fehéres ragyogás lomhán kavarog körülötte.
A dal végéhez közelít. Az utolsó mondat végén lesüti szemeit, úgy fordítva hátat az emlékműnek, mialatt kitartja a legvégső szót. Még kivár néhány pillanatot. Aurája elhalványul, majd el is tűnik, ahogy véve egy nagyobb levegőt, felnyílnak pillái. Kékségével maga elé néz, amit azonban lát, cseppet sem kelt benne kellemes érzést. Tekintete elidőzik a kelletlen bámészkodón. Arca komorságából egy pillanatra sem veszít, ahogy teljes csendben végigméri a srácot. Még szemeibe is belenéz, teljes érzelemmentességgel, mielőtt megindulna, hogy elhaladva mellette, magára hagyja az idegent.
- Nem túl udvarias dolog a háta mögül bámulni valakit – jegyzi meg azért.
Hangjában nyoma sincs gorombaságnak, vagy feddésnek. Úgy hangzik, mint egy egyszerű, száraz ténymegállapítás. Olyankor figyelték őt, amikor másnak semmi keresnivalója nem lenne körülötte. Ez az ő kis személyes szokása, miről eddig senkinek nem beszélt, nem hogy megtegye mások előtt. Ezen azonban már nem tud segíteni. Csupán annyit képes tenni, hogy rávilágít a másik illetlen viselkedésére, hátha legközelebb nem fordul elő. Bocsánatot nem vár. Az nem változtat semmin. Nem törli el a múltat, vagy másítja meg a történteket.

Egyáltalán nem volt szükség ahhoz, hogy az ismeretlent lányt láthassa ahhoz, hogy tudja: énekét a holtaknak szánta. A zene és más-más művészetek sokkal többet árultak el egy szomorú mustrálásnál, s miegyéb arcjátéknál. Annak ellenére, hogy az utóbbit ő maga előszeretettel használta, a legtöbb ember nem fektetett elég figyelmet mások megismeréséhez. A fiú ezt éppoly szomorúnak találta, mint az idegen gyászos dalát. Szemét lehunyva halkan hümmögött, jól eső, nyugtató érzésnek hangot adva. Egy forró szellő simított végig arcán, a fejbőréhez tapadt izzadt hajtincseket egyszersmind felszabadítván. Orrával be-, majd szájon át kifújva, átszellemült sóhajt hallatott. Ki tudja, mióta hallott utoljára ilyen keserédes melódiát. Fájt is, s közben annyira jól esett, mintha balzsam lett volna a léleknek. Hangos, koncentrációt megzavaró zajt nem keltve, Indigo teljes megértéssel tartotta meg a tisztes távolságot. Szemeit lassan felnyitva, tekintetét a lányalak felé vetette. Halványan ugyan, de minden kétséget kizárólag látta, ahogyan rózsaszínes árnyalatú aurája körbeöleli. Gondolatban Indigo felidézte, mi mindent juthatott eszébe ez a szín: ártatlanság, optimizmus, szeretet és bölcsesség. A rózsaszín és a kék vízi liliom ugyanazt jelentették. A fiú rácsodálkozva ismerte fel a hasonlóságot, a saját és a lány aurája között. Ennek okát mindaddig nem érthette meg, amíg ez az akadémiai társ ismeretlenként állt őelőtte. Indigo hazudott, ha azt mondta volna, hogy kezében tartotta a dolgokat. Ameddig rajta múlott, valójában nehezen mert bármiféle kapcsolatba belevágni. Maszkot kellett viselnie, hogy saját félelmeit, démonait leplezhesse mások elől. Egy kérdés fogalmazódott meg agytekervényeinek labirintusában: „hogyan kezdeményezhetnék?”
Amint a dal elhalkult, a férfiú felocsúdásában sűrűn pislogott. Fejét enyhén megrázva, kezét végig futtatta lapockáig érő hajában. Torkát megköszörülvén, száját szóra tátotta, ám még mielőtt bármit is mondhatott volna, a lány meglepően közönyös hangon közölt fel olyasvalamit, amit tulajdonképpen már az iskola előtt megtanítottak neki. Hátán végigfutott egy hideg, libabőrt kiváltó érzet, ahogyan az énekes balzsamos melódiájához képest jóval taszítóbb stílust ütött meg. Ismét csak hazudott, ha azt közölte volna, hogy nem lepődött vagy ijedt meg a szívélyességtől megfosztott fogadtatástól. Gondolatait gyorsan – bár nem túl eredményesen – rendbe szedte, a valódi érzéseit palástoló, képletes maszkot arcára húzta. Ahogy a lány csupán azért közelített felé, hogy az ajtót használva faképnél hagyhassa, Indigo arcán egy szívélyes, barátságos mosoly ívelt át. Háta mögött összefont karjainak kötelékét szétbontva, délceg, egyenes hátát kissé begörbítve fordult a szóban forgó énekes felé.
- Ó, pardon. – szólalt meg kis váratva, mimikájához illő, jóindulatú hangnemben. – Csak nem tudtam ellenállni egy elbűvölő hölgy elbűvölő melódiájának. – Fél szemmel bizalmasan hunyorított. – Te írtad? – Tekintetével követte az idegen lány mozgását, ahogyan el akart mellette haladni. Szemöldökét kíváncsisággal felvonva, az imént említett akadémistától türelmesen várta a választ.

A dal végeztével, nem kerüli el figyelmét a másik torokköszörülése. Tudja jól, hogy ezt nagy valószínűséggel szavak követnék, de közbevág. Megelőzi őt, mielőtt az szólhatna, így igyekezve elkerülni a felesleges szócséplést, megjegyzése pedig meghozza a kellő hatást. Egy pillanatig még vár, kiélvezve a rájuk telepedett csendet, mi sokak számára talán inkább feszültséget szülne. A kellemes légkör durvává, kellemetlenné válik, hála a fiú jelenlétének, legalábbis Violet szemszögéből, mindenképp a bámészkodó a hibás. Lépteit végül megindítja. Határozottan, kiegyenesedett tartással halad az idegen felé, örülve, hogy az nem szólal meg feleslegesen. Vagy mégis?
Alighogy elébe ér, megérkezik a bocsánatkérés. Nem mondaná, hogy szokatlan, mégis… úgy vélte, ahogy bármi más, úgy ez is elmarad. Tévedett. Megáll, alig egy lépéssel odébb, majd keresztbe fonja karjait és visszafordul az alak felé. Annyira azért nem modortalan, hogy ne hallgassa meg mondandóját. Ennek ellenére, tekintetében egy pillanatra megmutatkozik a nemtetszés. Már maga a bocsánatkérés sem tetszik neki, hát még a körítés. Jobb kezének ujjai szorosan fognak rá bal karjának hajlatára, majd engednek egy keveset. Nem újdonság számára az efféle megnyilvánulás. Sokszor hallott már hasonlókat, szebb és rondább fogalmazásban, most azonban ehhez semmi kedve. Ez minden bizonnyal leeshetett volna a diáknak, csakhogy még ha így is van, nem úgy tűnik, hogy nagyon foglalkozna vele.
Jobbára megjegyzés nélkül hagyná a dolgot, nem pazarolva saját idejét, de az utolsó kérdés megakasztja. Megannyi emlék tör felszínre. A dal megírásának oka és a közben eltöltött napok képei, és a felvétel napja, mikor is ténylegesen megszületett ez gyászének. Kékségeit félig lesütve, a fal tetejére néz, mi számukra jelenleg a földet jelenti. Vállai enyhén süllyednek ezzel együtt, szemernyit veszítve a kiegyenesedett, magabiztos tartásból.
- Igen – leheli ezt az egyetlen szót feleletül.
Egyetlen pislogás, egy nagyobb légvétel, majd összekapja magát. Vállai visszaemelkednek korábbi helyükre, a lány arca azonban közel sem olyan közömbös, mint korábban. A gyötrő szomorúság eltüntetéséhez még kell neki néhány pillanat. Aztán mikor az is eltávozik vonásaiból, újra végignéz az ismeretlenen. Tekintete a másik csatakos haján állapodik meg. Ábrázatára felölti szokványos, enyhe görbületű mosolyát, mellyel általában a világot szemléli. Igyekszik hamar túltenni magát a korábbi megrázkódtatáson. Most már minden rendben, vagyis próbálja ezt mutatni, annak ellenére, hogy szidja magát, amiért váratlan megmutatta elgyengülését.
- Ha sokáig maradsz kint vizes hajjal, a végén még megfázol. Van még valami? – kérdi, csak hogy ne hagyja ott szó nélkül a srácot.
Reméli, hogy nincs, bár különösebb dolga nem akad, kellemetlenül érzi most magát. Azért, ami történt, vagyis hogy valaki közvetlen közelről figyelte, miközben a holtak felé intézte dalát. Jó ideje már annak, amikor utoljára tömegek előtt énekelt. Már egészen felhagyott annak gondolatával. Most már más célja van, ami sokkal közelebb is áll elképzeléseihez. Az éneklés puszta hobbi maradt számára, vagy egyszerű harci eszköz.

Annak ellenére, hogy gondtalan bazsalyt eresztett el az idegen lány felé, szíve hevesen zakatolt. A világ tele van meglepetésekkel, így hát a dallal ellentmondásos vonások is azok közé tartoztak. A fiú próbálta féken tartani indulatait és vágyát, hogy – rossz értelemben véve – megkérdezze, van-e valami baja. Türtőztette magát, s számára egy szívélyes mosollyal konstatálta a hallottakat. Elvégre a kedvességet nem lehetett sokáig szó nélkül hagyni. A jó indulatot – előbb vagy utóbb, egyénenként változóan – viszonozzák.
Tekintete néhol a tűző Nap felé irányult, az égető fény hatására hunyorogva. A távolban mintha keselyűk krákogását hallotta volna. A hatalmas csillag kereszttüzében néhány fekete pont, körkörös mozgásban manőverezett. Egy pillanatra a fiú undorodva húzta fel ínyét, ahogyan a halálmadarak irányába sandított. Valahol, valami, valamikor meghalt. A halált Indigo nem üdvözölte, hanem megpróbálta a lehető legmesszebbre elkerülni. Egyszer már majdnem elragadta, másodszor nem fogja – különösen a Grimm teremtményeinek által nem. A gondolatra alig hallhatóan felmordult, majd – egyetlen pillantás kíséretében – tekintete visszaosont a lányra. A pozitív válaszra az akadémista férfiú halvány mosoly közepette bólintott.
- Akkor jól éreztem. – mormolta, az utóbbi szót hangsúlyosan ejtve, karjait elfogadóan kitárva. Egy hosszabb másodpercre aggódó pillantással próbálta a másik fél tudtára adni érdeklődését. Szomorúnak, semmint érzéketlennek látszott, amivel a fiú megpróbált valamit kezdeni. Tovább kellett terelnie saját gondolatmenetét. – Van, akinek ezt magára kell vállalnia. Nem sokan üdvözítik mások nevében a halottainkat, t’od. – Nyelve megbotlott, nyelt egyet, ahogyan tájszólással ejtett egy szót. Ijedten vonta el tekintetét, baklövését újból és újból megbánva. Mindig voltak vele problémái, de miért pont most kellett előjönnie? Csak remélni merte, hogy az ismeretlen hallgató számára nem lesz olyan szembetűnő – s főként, hogy nem teszi szóvá. Ahol a fiú lakott, a szavannákon élők mind így beszéltek: egyszerűen, kevésbé változatosan. Apjának is pont emiatt nem ment túlzottan a másokkal való szocializálódás: szégyellte szokását, mely mellett könnyen zavarba lehetett hozni. A büszke, erős vadász látszata ellenére éppoly félénk személy volt, mint a fia. A nagyvárosi életet leélt anya hiányában hogy lehetett jobbra nevelni Indigot?
Az idegen megszólalása kijózanította piciny riadalmából. Acélszürke íriszeit újból rávetette, s egy fogas fél vigyort eresztett el az irányába. Fejét megrázva, haját meglebbentve újból felszabadította a bőréhez tapadt, néhol vastag, néhol vékony tincseit.
- Ugyan már! Ebben a kánikulában? – kérdezte, szolid kuncogással, jobb hüvelykujjával a tűző Nap felé mutatva. – Esélytelen. – legyintette le, határozott elutasítással. A nem túl barátságos hangzású, majdhogynem taszító kérdés hallatára a férfiú homlokát tanakodva ráncolta. Jobb karját behajlítva, könyökét bal tenyerével megtámasztva, mutatóujját ajka elé biggyesztve elmélkedően hümmögött. – Hogy van-e még valami? Hát ez egy nagyon jó kérdés. Jelentheti azt, hogy valamiből elfogyott valami, de a biztonság kedvéért rákérdezel, esetleg van-e belőle vajmi kevés. Azt is jelentheti, hogy keresel valamit, ami úgy tűnt, hogy elveszett. Ja, és még azt is, hogy valakitől vársz még valamit, máskülönben keresnél ennél konstruktívabb tevékenységet. – nyájas mosoly ívelt át ajkán, bal szemével bizalmasan kacsintva. Hatásszünetet követően, kezeit – újból – széttárva, nemtörődöm vállrándítással felelt a lány alapvető kérdésére. – Nem hiszem. Egy egyszerű lélek vagyok, aki társaságra vágyik. Semmi többre. – Utolsó kijelentését szinte csupán lehelte. Tekintetét lesütve állta a kék íriszek esetleges mustrálását, melyről a férfiú újból az iménti szívélyesség laikusságára hívta fel a figyelmét.

Nem nagyon érdeklik a fiú sejtelmei és érzetei. Aki ismeri, vagy hallott róla, mind tudja, hogy saját maga írja dalait. Ez soha nem is volt, és soha nem is lesz másként, amíg ő énekel. Nagyon ritkán előfordulhatnak ugyan kivételek, akkor viszont teljes mértékben elismeri, hogy nem saját daláról van szó. Ritka esetek ezek, mik esetleges felkérésekkor akadtak. Egyik sem mostanában volt utoljára. A megállapítás azonban nem helyénvaló. Lehet, hogy vannak akik mások nevében cselekszenek, a lány azonban nem efféle szerzet. Őt mások bajai ritkán foglalkoztatják, s ha megoldásokat kezd keresni valaki problémáira, az inkább azért van, hogy a bajjal küzdő vadásztanonc hamarabb figyelhessen tényleges dolgára. Az pedig nem más, mint a tanulás.
- Nincs értelme belekeverni másokat. Csakis a saját nevemben teszem, amit teszek, amennyiben nem megbízásról van szó – javítja is ki társát, mielőtt az jobban belelovalná magát a félreértésbe.
A tájszólásra ugyan felfigyel, de nem veri nagydobra. Még ő is látja, mennyire zavarja ez a srácot, arról nem is beszélve, hogy az efféle cseppet sem vesz el egy vadász értékéből. Egyetlen szokások miatti esetleges nyelvbotlás még nem számít hibának. Nem kerül életekbe, legalábbis általában. Olyan történésről pedig még nem tud, ami az ellenkezőjét bizonyítaná. Violet számára mindenki egyforma. Ember, faunusz, vagy egy gépezet, nem számít. Az egyetlen lény, ami eltér tőlük, az a grimm, ezzel azonban minden bizonnyal mindenki más is egyetért. Az aurátlan, lélektelen lények, kiknek legfőbb elfoglaltsága az, hogy embereket és más érző lényeket támadjanak meg, leplezetlen gyilkolási vággyal.
A tanonc válasza visszatéríti a valóságba. A dal miatt ki is ment fejéből, hogy most egy olyan helyen van, ahol a nedvesség még jól is esik az embernek. Itt nem kell attól tartani, hogy megfázik a hidegben, hacsak nem éjjel akaródzik neki ázottan sétálni. Ismételten ráébred, hogy időbe fog neki telni, mire leszokik régi szokásairól és felveszi az új környezet adta ütemet. Más ruhatár, más időbeosztás és más edzésterv. Minden más lesz a Shade Akadémián. Még jövőbeni csapattársai miatt is aggódhat, tekintve, hogy ha másokkal nem is, velük kénytelen lesz foglalkozni. Elég egyetlen hiba, s nem csupán saját életével játszik, hanem másokéval is. Jobban teszi, ha erre felkészül. Az ezt követő szavak kutyulmánya azonban összezavarják. Egyet-kettőt pislog, mire rájön, hogy semmi értelme annak, hogy tovább ácsorogjon jelenlegi helyén. Az egész csupán üres szövegelés, mi betudható egyfajta felesleges időhúzásnak, vagy minek. Részéről legalábbis így van. Akkor meg már tényleg nincs értelme a maradásnak.
- Vagy úgy – ejti ki a szavakat.
A lényegre fény derül. Még a fiú is elmondja, hogy nincs más dolga a lánnyal. Ami meg a társaságot illeti, nem pont Violet mellett kell azt keresnie. Bőven akad errefelé más diák, vagy talán valamivel odébb, a falakon belül.
- Ez esetben, sok szerencsét a társaság kereséséhez! – mondja elköszönésképp.
Hátat fordítva a másiknak, megindul a fal végében lévő torony ajtaja felé. Búcsúzóul egy könnyed, diplomatikusnak is mondható karlendítéssel int a levegőbe. Részéről lezárta ezt az ügyet és a beszélgetést egyaránt. Ideje, hogy kitisztítsa fejét és következő dolgával törődjön, ami… Nos, fogalma sincs, hogy mi lehet az. Talán előbb olyan helyet kellene keresnie, ahol ehet valamit.

A lány különös válaszára, a fiú enyhe meglepődéssel húzta fel szemöldökét. Azzal már elszámolt, hogy a szóban forgó akadémista magának való volt, de ennyire? Pedig azt gondolta, aki énekel, azt másnak szánja. Homlokát nemtetszéssel ráncolta, a hallottak által levont következtetésre. Még ha nem is ismerte, jókorát csalódott benne, s általánosságában véve az emberekben is. Ezek szerint önző célokból tartotta meg magának a dalt, ami külső szemlélőként helyes cselekedetként könyvelhette el mindezt. Ennek ellenére a fiú – homlokráncolását követően – nyájas mosolyt eresztett el az idegen énekes lány irányába.
- Értem. – válaszolt egykedvűen, bár a kedves bazsaly nem tűnt el mimikájáról. További szóra nyitotta száját, hogy burkolt megjegyzést tehessen annak érdekében, hogy közölhesse az ismeretlennel hallgatóval, a gondolattal kapcsolatos nemtetszését. Végül úgy döntött, mégsem tesz semmilyen offenzív lépést felé. Nem igazán érte meg. Száját becsukva, s ugyan a mosoly eltűnt arcáról, a derű nem veszett el teljesen róla. Egy jó, hatékony eszköz volt arra, hogy mélyről feltörni készülő indulatát véka alá rejtse.
Egy dolgot nem értett: ha ilyen introvertált volt, miért aggódott őérte? Persze Indigo tehetett úgy, mintha ez fel sem tűnt volna neki, ám egyszer csak rákérdezett. Az utóbb említett fiú pedig a maga bohókás stílusában válaszolt rá, amire hasonló reakció érkezett, mint amilyen a kérdés stílusa is volt. Indigo elméjét megannyi kérdés ostromolta meg, amit ha tudott, az idegen jelenlétében még igyekezett kordában tartani. Saját meglepődésére, az utóbbi távozni készült. Pont úgy, ahogyan el akart mellette haladni, miután szemlátomást zavarta a férfiú jelenléte, miközben szívét-lelkét beleadva, gyászéneket hallatott. Miután csak úgy hátat fordított neki, Indigo fél pillanatig köpni-nyelni nem tudott. Sejthette, hogy valami ehhez hasonlót fog válaszul kapni, ámbár reménykedett. Úgy tűnt, a kedves szavak még nem törhették meg ezt a kemény diót. Mindezt a leendő vadász kihívásként könyvelte el. Szenvtelen félmosoly jelent meg mimikáján, halk, bosszús kuncogást hallatott.
- Köszönöm, meglesz. – integetett utána. – A mielőbbi viszontlátásra… Miss Énekeshattyú. – tette hozzá félig barátságosan, félig epésen. A kihívásokat többé-kevésbé hasonlóan fogadta – főleg, amikor saját természetét tették próbára. Amennyiben a lány nem tekintett utána, a férfiú hátat fordítva az obeliszk felé lépdelt, a maga komótos tempójában. Bár ő maga nem tudott olyan érzékien énekelni, egy néma imádság megtette a magáét. Kezeit háta mögött összekulcsolta, derekát behajlítva előredőlt, tisztelettudó meghajlásnak szánván eme udvariasnak nevezhető gesztust. Miután gondolatai elözönlötték agyát, már nem tartott attól, hogy esetleg valaki aközben váltana vele szót. Már nem félt kezdeményezni.