Sphene Alder

Karakteradatok

Név: Sphene Alder
Életkor: 17
Faj: faunus
Nem: nő
Foglalkozás: Vadásztanonc
Kaszt: Hajadon


Tulajdonságok

Megjelenés: 180 cm magas, karcsú, izmos lány, hangsúlyos női adottságokkal és hosszú lábakkal megáldva. Szép, ovális arcának ékkövei zöld szemei, orra és szája pedig kecses kiegészítést ad hozzájuk. Hosszú, rendezetlen haja a barna és rózsaszín keveréke, akárcsak fülei és lompos farka. Járása rugalmas, és határozott, tartása egyenes, büszke. Bár kicsi kora óta él Vacuo területén, a meleget nem bírja jól, ezért barna bőr ruhái is igen aprók, láttatni engedik női bájait. Nyakán, mellein, karjain, csípőjén páncélt hord, melyet tökéletesen egészít ki fémekkel borított csizmája. Hosszú, arany borítású harci botját mindig magánál tartja.

Spoiler:

Személyiség: Általában nyugodt, megfontolt teremtés, de persze ez nem mindig volt így. Régebben nehezen birkózott meg a szerepléssel, de diák évei során szerzett vezetői tapasztalatainak köszönhetően ezt a problémát már leküzdötte, bár híres emberek (főleg vadászok) jelenlétében sokszor még most is zavarban érzi magát. Alapvetően nyitott az újdonságokra és az új emberekre, pozitívan áll a dolgokhoz, de teljes bizalmát nehéz elnyerni. Nagyon jól viseli a verbális zaklatást és a rémes vicceket – ez is egy olyan tulajdonság, melyet a harci iskolában szedett magára. Tiszteli az időseket, tanárokat és társait is, és nehezen viseli, ha valaki tiszteletlenül viselkedik másokkal. Csapatvezetőként megállja a helyét, de mindig figyelembe veszi társainak véleményét is. Az igazság önjelölt bajnoka, aki kiáll a gyengébbek mellett, és nem tűri az ebből adódó konfliktusokat. Sokáig komplexusai voltak, amiért nem sikerült kifejlesztenie az adottságát, de ezt sosem mutatta ki, és mostanra már büszkén viseli hajadon erejét, amit azonban biztonsági okokból adottságnak álcáz. Csak egyetlen emberrel osztotta meg eddig a titkát, az pedig ősrégi partnere, Lake Frost.

Erősségek: Sivatagi harci technikák és helyzetek felmérése, érzékelés (faunus vére miatt), jó reflexek.

Gyengeségek: Mindenkihez pozitívan áll hozzá, így nehezebben ismeri fel a rossz szándékú embereket. Mindig kifogásokat keres nekik, hogy miért lettek olyanok, amilyenek, pedig lehetséges, hogy valaki csak szimplán gonosz.


Mágia és felszerelés

Mágia habitusa: Eleinte alapvetően közelharci képességeinek kiterjesztésére használja mágiáját. Nagyon offenzíven kombinálja a botharcot a villámokkal és a széllöketekkel, de alapvetően az elektromosság használata a meghatározó. Aura használata kifinomult, hiszen nagyon sokáig kellett adottság nélkül harcolnia; regenerációja gyors, és hatékony, képes pusztán aurája erejével támadásokra, valamint ez adja számára ez elsőszámú defenzívát is.
Kezdő mágia elempáros: Ősz – szél, villám

Fegyver: Indra
A harci bot egyetlen különlegessége, hogy vékony arany bevonata van, belsejében pedig rézötvözet. Ez a súlyát ugyan erősen növeli, de vezetőképessége is kiemelkedővé válik, ezzel növelve Sphene közelharci hatékonyságát.

Felszerelés: -


Pontok elosztása:

Közelharci jártasság: 4
Mágiahasználat: 5
Intelligencia:6


Történet:


Remegő lábakkal álltam új osztályom előtt. Idegen arcok pislogtak rám fürkésző tekintettel, és várták, hogy megszólaljak. Én voltam az első a sorban, és ez épp elég okot adott a hezitálásra. Beryl tanárnő kedvesen, de sürgetően szólt rám.
- Alder kisasszony, a bemutatkozás… - mosolygott szemüvegét megigazítva a hölgy.
- Nagy levegőt vettem, és cikázó gondolataimat összekaparva belekezdtem rövid monológomba.
- A nevem Sphene Alder, de hívjatok csak Sphene-nek! Vale-ben születtem, azonban még kiskoromban ide költöztünk Vacuoba. A szüleim egy vadászat során hunytak el egy éve, azóta a nagyi nevel. Eddig a sivatag szélén laktunk, egy kis oázis-településen, de az elmúlt évben egy karavánnal utaztunk, most pedig itt telepedtünk le az iskola miatt. – mutatkoztam be, majd felbátorodva, egyre határozottabban folytattam. - Azért lettem vadász, hogy egy gyermeknek se kelljen átélnie azt a fájdalmat, amit nekem kellett. Véget akarok vetni a grimmek szörnyű tetteinek.
Tanárnőm szemei a meglepetéstől kikerekedtek, osztálytársaim szemeiben pedig nyilvánvaló sajnálat ült.
- Köszönjük, Alder kisasszony. – kapott észbe egy kis szünet után tanárnőm. – Foglalj helyet, kérlek.
Bólintottam, majd lendületesen megindultam székem felé, miközben egy másik faunus lány lépett a táblához. Egy fiú volt a padtársam; kócos, fekete haja alól vidám, kék szemek nevettek felém, miközben vigyorogva integetett. Világos bőre nem illett az éghajlathoz, de tudtam, Vacuo is igen sokszínű ország. Teste sportos volt, de nem tűnt kifejezetten a közelharci típusnak, inkább amolyan fürge alkatnak.
- Szia, Lake vagyok! – rázta meg vadul a kezem a fiú, mikor leültem mellé. – Én atlasi vagyok! Hát nem izgalmas, hogy egyikünk sem itt született, és még padtársak is vagyunk?
- De… azt hiszem. – válaszoltam kétketdve, zavart mosollyal.
- Kühümm! – hallatszott egy köhintés a terem elejéből. – Elnézést, hogy megzavartam minden bizonnyal nagyon fontos beszélgetésetek, de szeretnék bemutatkozni.
A kifejezetten izmos faunus lány karjait mellkasa előtt keresztbe téve, szúrós tekintettel bámult minket rózsaszín szemeivel. Jobb lábfejével türelmetlenül topogott, hogy felgyülemlő feszültségét levezesse.
- Tessék csak! – vigyorgott rá rendületlenül padtársam, mint aki fel se vette a lány beszólását. A szőke hajú, kerek fülű faunus mérgét visszafogva felvonta pisze orrát és ő is megkezdte beszédét.
- Azalea Aslan vagyok, a Sivatagi Oroszlán testőrség parancsnoki posztjának várományosa. A családomban immár hat generáció óta vannak vadászok. A célom, hogy én legyek a legjobb, és méltó örökösként vegyem át a vezetést apámtól. Ha bárki az utamba áll, az számíthat arra, hogy nem ússza meg szárazon! – nagyot szusszant, ezzel jelezve, hogy befejezettnek tekinti beszédét. A tanárnő zavartan nevetett, és gyengéden visszaterelte Azaleát a helyére. A lánynak nem jutott már padtárs, ezért egy egész asztalt foglalt el holmijával.
- Uhumm… köszönjük, Aslan kisasszony. Micsoda ambíciók. – megengedett magának egy fáradt sóhajt, majd tapsolt egyet, és kihúzta magát. - Folytassuk is a bemutatkozást, most egy fiatalemberrel. Brown úrfi, kérem, fáradjon ide.
A fiú felkelt helyéről, és a tábla elé fáradt, majd jöttek a többiek is. Lake is hamar sorra került, vidáman, és igen harsányan mutatkozott be.
- Sziasztok, Lake Frost vagyok, és Atlasból érkeztem! Körülbelül egy éve élünk itt a családommal, mióta apát ide küldték, hogy a por-kereskedelmet felügyelje. Bár, nem tudom miért, hiszen van itt elég por a Schnee Vállalat termékei nélkül is. Mert ez egy sivatag, értitek, és por van! – nagyot nevetett szörnyű szóviccén, majd jobb öklét maga elé emelte, és ökölbe szorította. – Azért leszek vadász, hogy ne kelljen a kereskedelemben dolgoznom!
Az osztályban néma csend honolt. A többség nem tudta, hogyan reagáljon erre a kinyilatkozatásra, én pedig csak a fejemet fogtam fájdalmamban; ennél még én is nagyobb álmot vártam tőle. A fiú végül vigyorogva huppant le mellém, mint aki jól végezte dolgát, de nem várt megerősítést. Elvolt a saját kis világában, a béna szóvicceivel, rendíthetetlen vidámságában. Végül eltelt az óra, és mindenki befejezte a bemutatkozást. Sok név nem maradt meg, ezért mindenki egy névkártyát készített magának színes filcekkel. A tanárnő végül fáradtan tapsolt, hogy felhívja a figyelmünk.
- Nézzetek a padtársatokra, gyerekek! Ő lesz a társatok, amíg az iskolába jártok. Viszont sajnos páratlan az idei létszám, és Aslan kisasszony jelenleg csapat nélkül maradt. Ki szeretné, ha hozzájuk csatlakozna?
Lehajtottam a fejem, hogy még véletlenül se találkozzon tekintetem a lánnyal. Nem volt szimpatikus, agresszívnek, és telhetetlennek tűnt. Magam mellől azonban egy szék nyikorgását hallottam, és tudtam, eljött számomra a végítélet.
- Tanárnő, tanárnő! Mi szívesen befogadjuk Azaleát a csapatunkba! – mondta lelkesen Lake. Könyörögve tekintettem rá, majd az érintett faunus lányra, aki látszólag legalább annyira ellenezte ezt a társulást, mint én.
- Úgy legyen! – tapsolt újra a tanárnő, látva, hogy más csapat nem jelentkezik Azalea befogadására. – A mai feladatotok mindössze egyetlen dolog! Keressetek egy helyet az iskola körül, ahol nyugodtan leülhettek beszélgetni. Ismerkedjetek, meséljétek el az élettörténeteteket, hogy mi történt veletek az elmúlt tizenkét évetekben. Nyíljatok meg egymás előtt.
Ekkor megszólalt a csengő, mely az óra végét jelezte. Diáktársaim hangos csevegés közepette indultak megkeresni saját kis titkos helyüket. Nemsokára a terem kiürült, és már csak hárman maradtunk. Lake fütyürészve állt neki a teremrendezésnek, miközben mi Azaleával farkasszemet néztünk. A fiú hamar kerített néhány párnát, és a terem közepére helyezte őket, majd büszkén mutatott alkotására.
- Hölgyeim, kérem, foglaljanak helyet! – hajolt meg színpadiasan. Nagyot sóhajtva engedelmeskedtem neki, mert azt reméltem, így hamarabb szabadulok. Ekkorát még sosem tévedtem azelőtt.
- Sphene, kezdd te! – noszogatott Lake kitartó vidámsággal.
- Rendben. – válaszoltam neki megadóan. – De hogyan kezdjem?
- Mindig is érdekelt, milyen a többi ország. – csatlakozott a beszélgetéshez Azalea is. Tekintetében kíváncsiság villant, melyet durcás hangvétele is alig tudott elrejteni.
- Olyan rég volt már. – emlékeztem vissza, és érezte, hogy elmosolyodok. – Leginkább csak képek maradtak meg… és illatok. Dús lombok és a fekete föld illata… Friss, és üdítő, tele nedvességgel… A napsütéses korona alatt árnyas búvóhelyek. Eső és fű, harmatcseppek a levelek végén…
- Ez csodásan hangzik… - húzódott közelebb a faunus és beleszimatolt a levegőbe. De itt minden száraz, és porszagú volt.
- Atlas hideg. – vágott közbe nevetve Lake. – Csak néhány folyónk van, ami nincs teljesen befagyva egész évben. De vannak vulkanikus gejzírek, meg minden. És a sarki fények… Nah azt egyszer látni kell!
- Téged nem kérdeztelek, Frost! – csattant fel Azalea, de a fiú csak nevetett, ezért a lány visszafordut felém. - Miért jöttél el onnan? Csodálatos helynek hangzik…
- Az utolsó Vale-i emlékemben fáklyák lobogtak, aztán egy hatalmas vihar ragadta el a tüzeket. Villámlás és mennydörgés hangja vett körbe. – megremegtem a gondolattól, majd folytattam. – Radikális faunusok támadtak meg minket… Apám ugyanis embervolt, ez pedig sokaknak nem tetszett. Anyámat is kirekesztették, mikor pedig megszült, még azt is felrótták neki. Ők sosem támadtak volna faunusokra, ezért csak menekültünk… Aztán jött a nagyi. Elég kiemelkedő vadász volt annak idején, ő menekített ki minket… Ideköltöztünk, de a szüleim nem hagytak fel a vadászattal soha.
- Óh, tényleg, úgy sajnálom. – kapott a szájára Azalea. Korábbi arroganciájából már nem sok maradt. Így közelebbről ő is csak egy átlagos lánynak tűnt… némi dühkezelési problémával és türelmetlen természettel.
- Nincs mit tenni. – vontam vállat. – Hiányoznak, de már nem fáj annyira. Csak annyit akarok, hogy másnak ne kelljen ezt átélnie. És a nagyi… egy szülőnek sosem lenne szabad gyermekét temetnie.
Néma csend telepedett az osztályteremre. Még Lake arcáról is eltűnt a vigyor, és megértő mosollyá szelídült.
- Én egész életemben itt éltem. – törte meg a hallgatást bátortalanul Azalea. – De a sivatag is tartogat csodákat. Amikor esik, az élet a legmeglepőbb helyekről tud előbukkanni. Majd nem sokkal utána eltűnik… aztán kezdődik minden elölről. Az emberi élet is ilyen körforgás… azt hiszem.
- Éééés nektek már megvan az adottságotok? – váltott témát gyorsan Lake, hogy eltérítse a beszélgetés keserű irányát. Mi a fejüket ráztuk, ő viszont büszkén pattant fel párnájáról.
- Ezt figyeljétek! – mondta, majd közelebb ugrált a terem ajtajához. – Kell hozzá valami, ami rögzítve van, vagy körülbelül ember méretű… Még nem túl nagy a hatótávja, de szerintem ezt tudom növelni.
Kezét az ajtó felé tartotta, ami most körülbelül 5 méterre volt tőle.
- Húúúúúzz bele! – kiáltotta maga elé. Kékes derengés járta körbe kezét, majd egy kötéllé formálódott kezében, mely nagy sebességgel vágódott ki az ajtó irányába, amin megtapadt. Lake rászorított a furcsa nyalábra, ami ebben a pillanatba az ajtó felé kezdte őt rántani. A fiú súlya azonban kinyitotta a szárnyat, mely egy igen erős csapódással pofán vágta az érkezőt.
- Ez elég béna volt. – állapította meg Azalea, és egyet kellett vele értenem. Azonban láttam a lehetőséget a képességben, amennyiben megtanulja kontrollálni.
- Megy ez visszafelé is. – magyarázta a fiú nyögdécselve, miközben feltápászkodott a földről, ahová az ütközés küldte. – Ha akarom, el is tudok pattanni egy ember elől. Számomra az amúgy is hasznosabb. Lőfegyverekkel jobban bánok, mint közelharci harceszközökkel.
- Én jó vagyok közelharcban. – kapta fel a fejét Azalea. – Az előző sulimban a fiúkat is könnyedén megvertem. Fegyvereket ritkán használok, főleg az ökleim beszélnek helyettem. – vigyorgott gonoszan Azalea ökleit tördelve.
- Alázatos szolgád vagyok, úrnőm! – hajolt meg bohókásan megalázkodva Lake, s úgy tűnt, fájdalmának immár nyoma sincs többé.
- Nekem a nagyi szálfegyvereket tanított, bár az aura használatra jobban rámentünk. Emlékszem, amikor aktiválta bennem az aurát… Brrr… sokkoló élmény volt.
- Ezt hogy érted? – nézett vissza meglepetten Azalea.
- Elektromosságot vezetett át rajtam, megbabrálta a testem, és aktiválta az aurám. Mondta, hogy mások meg tudják ezt oldani gyengédebben is, de ez tavaly volt, és mindenképp be akartam kerülni ebbe a suliba. Nem volt időnk tétlenül üldögélni.
- A nagyid biztos szadista. – nevetett felhőtlenül Lake. – Ne vedd sértésnek!
- Nem veszem. Elég szigorú tanár volt… De azt mondta, méltóvá kell válnom az erőre… biztos az adottságomat értette ez alatt.
A nap további része csak úgy elsuhant felettünk. Persze, ez az idő nem volt elég arra, hogy csapatként is összekovácsolódjunk.

Az évek során nem egyszer akartuk egymást megfojtani, lelőni, vagy csak szimplán eltemetni egy homokdűne mélyére, de a problémák végül mindig megoldódtak, általában Lake közbenjárásával. A fiú vidámsága rendíthetetlen volt, képessége pedig gyorsan fejlődött. Először a landolást tökéletesítette, majd a hatótávolságot, míg végül harcban is alkalmazhatóvá tette adottságát. Egy év se kellett hozzá, hogy Azalea képessége is manifesztálódjon. Közelharci tehetségét jól kiegészítette az új adománya, mely lehetővé tette számára, hogy félig ember-félig oroszlán külsőt öltsön magára. Félelmetes fogai és éles karmai, valamint megnövekedett fizikai ereje veszélyes ellenféllé tette őt. Én azonban nem sokat változtam. Bár aurám ereje megnövekedett, regenerációm gyorsabb volt, mint bárkié és defenzív, valamint offenzív képességeim kimagolóak voltak, adottságom csak nem akart megmutatkozni.

Végül a záróvizsgára is különleges adottság nélkül kellett kivonulnom, csapatunk győzelmi esélyeit ezzel erősen lerontva. A sivár sivatag közepén vártuk a megmérettetést, három külön személyként, mégis egy organizmusként együtt működve. Az évek során kifejlesztettük a tökéletes együttműködés képességét. Ez bizalom nélkül nem sikerülhetett volna. Mivel harci adottságaim nem voltak teljesek a különlegességem nélkül, rám hárult a csapatvezetés feladata, de társaim ugyanúgy kivették részüket a taktikai döntésekből. Most két homoki féreggel kerültünk szembe. Korábban sosem találkoztunk ilyen grimmekkel, de végül győzedelmeskedtünk fölöttük. Azalea hősiesen fogadta a szörnyek támadásait, Lake kitartóan sorozta őket, én pedig ott segítettem a harcban, ahol szükség volt rám. Végül a grimmek a tűz áldozataivá váltak, és hamvaik a sivatag homokjába vesztek. Győztesként és az Oázis Akadémia végzőseiként tértünk haza, ünneplő családunk körébe.

Két nappal később már az Akadémia lépcsőin álltunk évfolyamtársainkkal, kezünkben a sikeres vizsgát igazoló okirattal. Az ünnepség után még egyszer utoljára visszatértünk osztálytermünkbe, ahol csapatunk végleg feloszlott.
- Sajnálom, srácok. – szabadkozott Azalea nehézkesen. – Nem tartok veletek Shade-be… Látni akarok mást is… már unom ezt a sok homokot.
- Lea, már rég tudjuk! – nevetett Lake, bár tekintetében láttam a fájdalom nyomait.
- Hallottuk mikor a tanárnővel beszélgettél róla. – csatlakoztam én is.
- Ja, ja, véééletlenül pont arra kolbászoltunk mi is. – tárta szét karjait Lake. Azalea visszafogottan kuncogott. Ez a hang egyáltalán nem passzolt ahhoz a két méteres, izomkolosszushoz, akivé felnőtt. Inkább hasonlított a 12 éves türelmetlen lányra, aki akkor volt, mikor először csapattá váltunk.
- Hiányozni fogtok! – nevetett könnyes szemekkel, majd roppant karjaival átölelt minket. Nemsokára kiszabadultunk szorításából, és visszatértünk családunkhoz, hogy három éjen keresztül ünnepeljünk.

A vonatállomáson álltam nagymamám és Lake mellett. A fiú már elbúcsúzott, én azonban nehezen hagytam hátra az öreget. Láttam rajta, hogy szenved, alig tudott már járni mégis ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen.
- Nemsokára eljön az idő, és méltó leszel az új erődre. – búcsúzott ráncos mosollyal. - Csak légy türelmes, kislányom, és megkapod a hatalmat, melyre oly sokan áhítoznak.
- Köszi, nagyi. – leheltem csókot orcájára, és még egyszer, utoljára megöleltem. A peronmester sípja az indulást jelezte, ezért gyorsan felpattantunk a járműre. Az ajtók automatikusan záródta, a hatalmas szerkezet pedig a sivatagi homokot maga előtt tolva elindult a Shade Akadémia felé.



Egy hónapja jártunk már a Shade Akadémiára, amikor a tanórákat félbeszakítva kivezényeltek minket a sivatag közepére. Az elsőévesek többsége értetlenül állt az események előtt, ám a felsősök úgy tűnt, harcra készen várnak.
- Ezek megint hol vannak? Ezt nem hiszem el! A két jómadár már megint elbóklászott valahova… - dünnyögtem magamban mérgesen csapattársaimra gondolva. Lake azonban szokásához híven csak nevetett, és legyintett.
- Majd csak előkerülnek! A SCLT (Scarlet) csapat útjába se távolság se idő nem állhat!
- Így hogy fogjuk a csapatmunkának fejleszteni? Így nem tudunk közös taktikát ki… alakítani. – bosszankodtam tovább, amikor valami egészen meglepő történt. A napot sötét fellegek takarták el, majd ezek a testek hirtelen záporozni kezdtek felénk.
- Griffek! – kiáltotta valamelyik diák a tömegből. Több száz csatakiáltás harsant fel, majd lövések hangja töltötte be a csatateret. Lake is az ég felé emelte puskáját, és a szárnyas tömegbe tüzelt. Én egyelőre csak álltam, és vártam, hogy az első szerencsétlen szörnyeteg landoljon közöttünk. Egy kisebb testű tollas rém szemelt ki magának, akit harci botommal csaptam le a koponyájára célozva. Egy auratámadás után a szörny már el is porladt, én pedig a következő ellenfelem felé fordultam. Egy hatalmas teremtmény kötötte le a figyelmem, azonban miatta nem vettem észre a másikat, ami a levegőből csapott le rám. Elvesztettem a fegyverem és a földre kerültem, a grimm karmai pedig a vállamba martak. Lake hangját hallottam a távolból, de nem értettem mit mond. A fájdalom elvakított, úgy éreztem menten elájulok. Látásom elhomályosult és egy végtelenül sötét térben találtam magam. Egy testetlen érintés simított végig az arcomon. Olyan gyengés, és szeretetteljes, mint a nagyié. Ekkor egy bizsergés járta át a testem, és minden kitisztult előttem. Már nem vízszintesben voltam, és sebeim is begyógyultak. Testem szikrázott, a grimm pedig szénné égve feküdt előttem a földön, majd elporladt. Az elektromos kisülések a következő pillanatban eltűntek. Lake puskájával fedezett, amíg összeszedtem magam, és közelebb helyezkedett hozzám.
- Ez nagyon durva volt, Sphene! Először csak ott feküdtél, mint aki haldoklik, be is paráztam, de a lövéseim nem nagyon hatották meg a griffet… Aztán, bumm, elkezdesz lebegni meg szikrázni, a grimm meg nem bír szabadulni, az izmai remegnek, aztán meg szénné ég az egész dög! Hallod kislány, erre az adottságra megérte várni! – vigyorgott hevesen gesztikulálva, miközben tovább lőtte az ellent, amikor épp nem kapálózott.
- A nagyi nem véletlenül adta ezt a fém botot… Az arany bevonat és a réz mag jól vezetik az áramot… Tudta, hogy ez lesz az erőm. Olyan, mint az övé. – gondolkodtam hangosan, miközben a harci botot pásztáztam.
- Akkor jobb, ha megtanulod használni, mert most elég nagy szükségünk lenne rá! – szólt rám Lake, én pedig vigyorogva megpörgettem fegyverem. Ki is szemeltem egy griffet, aki társam felé szállt, és mikor közelébe ért, rácsaptam fegyveremmel. Az elektromos bizsergésre összpontosítottam, és felidéztem azt az érzést, amikor nagyanyám az aurámat aktiválta. Végigvezettem a kisüléseket a boton, hogy egyenest a szörnyeteget érje el.
- Elektrosokk! – kiáltottam harciasan. A fegyver végén néhány apró szikra jelent meg, mely éppen csak megcsípte áldozatom. A griff kitért ugyan célpontja irányából, de a villámlás és a szenesedés elmaradt.
- Ez elég béna volt. – állapította meg Lake nevetve. Mintha már hallottam volna valahol ezt a mondatot.
- Te sem voltál sokkal jobb eleinte! – válaszoltam dühödten, miközben újra sorozni kezdtem ütéseimmel a korábbi grimmet. Lake is segítette; lövései és ütéseim végül végeztek a bestiával.
Lassan már nem maradt ellenség. Néhány csapat még küzdött pár nagyobb példánnyal, ám a felsőbb évesek azonnal kisegítették őket. Nemsokára a tanárok is megjelentek, hogy visszatereljenek minket az iskolába. Ahogy ballagtam társam oldalán a főépület felé, egy ezüsthajú faunus nő lépett elém. Lilac tanárnő állt ott, és úgy tűnt, fontos mondanivalója van számomra.
- Sphene Alder kisasszony? – szólított meg halkan. – Az igazgatónő hívatja. Kérem, keresse fel őt mielőbb!
- Rendben, tanárnő. – bólintottam neki vidámságomat rejtegetve. A tanárnő hamar tovább is állt, hogy megkeresse a sérülteket, és segítsen ellátásukban.
- Biztos az adottságom miatt keres! – osztottam meg gondolataim Lakkel. – A suli igazgatója! Az a nő egy legenda!
- Csak ne olyan hevesen, csajszi! – nevetett Lake, miközben fél karjával büszkén átölelt. – Előbb talán át kéne öltöznöd, nem?
Végignéztem magamon, és konstatáltam, hogy tényleg nem lenne megfelelő szakadt, véres ruhákban, és homokkal teli csizmában beállítani az igazgatói irodába.
A visszaérkezés, és a készülődés végül órákig eltartott, így már bőven benne jártunk a délutánban, amikor az igazgatói irodához vezető folyosóra értem. Minden egyes lépésem egy újabb izgatott szívdobbanással együtt érkezett. Egy élő legendával volt találkozóm, aki felismerte tehetségem. A faunusok jogainak legnagyobb harcosa, aki elzárkózik a barbár Fehér Agyar terroristáitól. Eddig még nem volt lehetőségem az igazgatónővel beszélni, de most elhatároztam, hogy nem fogok neki csalódást okozni. Ökölbe szorított kézzel kopogtattam be Gwyneira Lavi irodájába. A gyönyörű nő mosolyogva fogadott, mikor beléptem hozzá, és még az ajtót is becsukta mögöttem.
- Mindig öröm új faunusz diákokat látni, még ha nem is nagyon ritka jelenség ez errefelé. – invitált kedélyesen asztalához.
- Jó napot kívánok igazgató nő! Nagyon kedves öntől, hogy behívatott... az igazat megvalva csak fél-faunus vagyok – magyaráztam az izgalomtól hadarva.
- Tudod, kiemelkedő volt a teljesítményed a legutóbbi Grimm-támadás alkalmával...
Tért a lényegre a nő. Örömöm valószínűleg himbálózó farkamon is megmutatkozott, de nem zavartattam magam. A dicséret mindig fontos volt számomra, és egy ilyen nemes hölgytől különösen jó érzés volt.
- Köszönöm! Azt hiszem, ez az adottságom... valami villám-alapú lehet, mint a nagyinak! – válaszoltam lelkesen.
- Igen ritka, hogy úgy vesznek fel Vadászképző Akadémiába diákokat, hogy az adottságuk még nem éledt fel – mosolygott tovább Lavi - Legtöbbször addig tartják őket a Harci Akadémiában, míg valahogy elő nem tör belőlük. - összevonta a szemöldökét - De tudod, többek között én is kértem, hogy engedjenek téged ide felvételizni.
- Mindig ezzel jönnek... – kedvtelenedtem el. - pedig az aurámat egész ügyesen használom... megoldottam adottság nélkül is...
- Ez nagyon dicséretes. Te különleges vagy. – mosolygott tovább fejét oldalra döntve.  - Nem gond, ha kicsit intimebb témára vezényellek? – kérdezte, s én bólintottam.- Milyen kapcsolatod volt a nagyszülőddel... akinek olyan.. adottsága volt, mint neked?
- Ő nevelt, mióta anyuék egy vadászat során elhunytak. Nem nagy dolog, már rég túl vagyok rajta, hála a nagyinak. – szabadkoztam mielőtt az igazgatónő lesajnált volna. Ám ekkor vallami más is szöget ütött a fejemben. - De várjunk csak... mit ért az alatt, hogy VOLT?
A nő arcáról lefagyott a mosoly. Tudtam, hogy valami nem stimmel. A beszélgetés nagyon rossz irányba haladt.
- Oh. Ezt nem igazán így terveztem.. sose voltam jó igazán a rossz hírek átadásában. Először is, nagyon kérlek, hogy őrizd meg a nyugalmadat. Na és persze... őszinte részvétem. – mondta, miután asztala mögé sétált, és elővett onnan egy lezárt dobozt, tetején a kulcsával.
- Nagyi?! - suttogtam maga elé egy sóhajjal, majd megrendülten vettem át a dobozt. Remegő kézzel babráltam a kulccsal. Csak pár dolog rejlett a kis tárolóban: egy levél, egy bankkártya, és egy urna. A levél volt az első, melyet a kezembe vettem. Nagyanyám végakaratát, és utolsó kedves szavait tartalmazta. Éreztem, hogy könnyek csordulnak végig arcomon. Az urnát végigsimítva nem éreztem semmit. Eltűnt a nagyi szikrázó kisugárzása. Jellegtelen, szürke porrá vált a kedves, sokszor szigorú hölgy. Pár pillanatig lesütöttem szemem, hogy felidézzem a ráncos arcot. Nagyot sóhajtottam, majd mosolyt erőltettem magamra.
- Eljött az ideje. Sokáig volt hajadon, és anyát is későn szülte... már elég öreg volt, és az utóbbi években egyre gyengébbnek tűnt... azt hiszem, már felkészültem a halálára. – magyaráztam.
- Szóval... te tudsz a Hajadonokról? – pislogott igazgatónőm zavartan. - Minek készülök előre hosszú monológokkal a mágiáról, ha más már előre elintézi... – morogta szinte csak maga elé.
- Persze... – néztem rá vissza meglepetten. – Így hívják a férjezetlen nőket, nem? A férfiaknál meg agglegény, ha jól mondom...
Lavi igazgatónő egyre meglepettebben pislogott. Leült székére, és pár pillanatig oldalra nézve gondolkodott.
- igazgatónő? – kérdeztem én is oldalra biccentve a fejem. A nő végül megrázta magát, majd visszapillantott rám.
- Jól van? – kérdeztem aggódva.
- Igen, öhm... elkalandoztam. - sóhajtott, majd kezeit összekulcsolva az asztalra tette - Igen, nos, öhm... rosszul értelmeztem ezt a kifejezést... viszont nagyon jól fog jönni nekünk még. Adottságokról beszéltünk eddig - de hallottál már a mágiáról? Olyanról, hogy valaki nem por segítségével idéz esőt vagy tűzvihart?
- Őhm... a nagyi írt valamit a levelében az örökségemről és valami mágiáról, de semmi konkrétat. Azt írta, hogy majd ön mindent elmagyaráz... – mondtam neki miközben az említett papírt szorongattam.
- Persze, a gép forog, az alkotó pihen. – morogta ideges, pattogó vigyorral, majd hangnemet váltott - A mágia - kitárta a kezét - egy fenséges dolog, de csak keveseknek adatott meg. Remnant történelmét megannyi mítosz fogja körbe, melynek, meglepődnél, mennyi része nem csupán legenda... ám most csak egyről kell, hogy szót ejtsünk. A nagymamád bizonyára mesélt neked az Évszakok Hajadonjairól, nemde?
- Anya mesélt még nagyon régen... A nagyi ki nem állhatta azt a történetet. Emlékszem, mindig a varázslót szidta a nemi egyenlőtlenségek miatt. Persze itt most a nők javára dőlt a mérleg. –a szép emlék egy apró kacajt hozott elő a lelkem mélyéről. A pillanat azonban hamar elszállt.
- Valóban, néha a nők kerülnek a vezető szerepébe. – paskolta meg asztalán a nő elégedetten. - Nem csodálom, hogy a nagymamád nem szívlelte különösen a történetet. No, nem feltétlen azért, mert bámilyen megkülönböztetéshez köze lenne... - vett egy mély levegőt - Hanem inkább, mert maga is bírt a Hajadonok erejével.
- De az csak egy me... – próbáltam ellenkezni,de a folytatás bent ragadt. Az igazagatónő pont az előbb mondta, hogy nem minden legenda kitaláció, s nem tudtam, milyen előnye származna abból, ha hazudna nekem. - Ez komoly? – kérdeztem immár megrökönyödve.
- Nos, igen, kicsit hamar a közepébe vágtam, eh, de így a legegyszerűbb. A Hajadonok még ma is közöttünk járnak, és erről igazán kevesek tudnak csak - sokszor csak ők maguk.
- Van egy olyan gyanúm, hogy ezt nem véletlenül mondja el nekem... – vetettem fel gyanúmat a faunus nőnek, aki bólintott.
- Ez egy olyan dolog, mely öröklődik, ám nem véletlenszerűen, és nem is teljesen a családtól függően. Eddigi információk szerint, abból a fiatal nőből lesz Hajadon, akire az erő addigi tulajdonosa gondol, mielőtt... elhunyna. – Lavi igazgatónő gyengéden megfogta a bal kezem, mely eddig az asztelon pihent, majd folytatta. - S minden jel szerint, nagyanyádnak te jártál a fejében a végső percekben.
- És mégis... mihez kezdjek ezzel az erővel? – tettem fel az első kérdést, mely bevillant.
- Ez egy nemes erő, amivel elősegítheted a világ békéjének fenntartását - vagy annak bukását is okozhatod. Mi, az Akadémián arra fogunk megtanítani, hogy az előbbit vidd véghez... ám ettől még lesznek olyan emberek, akik esetleg az életedre törhetnek, hogy az erőből előnyt szerezzenek.
- Nem áll szándékomban elpusztítani a világot. - nevettem fel idegesen - De azt hiszem bölcsebb lenne a dolgot titokban tartani...
Gwyneira megint bólintott.
- A következő kérdéseim ehhez kapcsolódnának... mennyire bízol a jelenlegi társaidban? És itt semmi személyesre nem gondolok - ám ha úgy véled, valamelyikük nem felelne meg az együttműködésre... új társat kell keresnünk akadémiai éveidre. Nem muszáj tudniuk, ám észrevehetik, és nem fog működni örökké, hogy csak az adottságod különleges. Egy érzelemkitörés, vagy adrenalin löket és...
- Nem probléma... - húztam ki magam határozottan. - Nagyi nem csak az aurám használatára tanított meg. Lake már Oázis óta a társam, és teljes mértékig megbízok benne... a másik kettő pedig... Majd megbirkózok velük. Már egy ideje nem hagyom, hogy az érzelmeim elbódítsanak. Azonban... köszönöm, hogy aggódik értem. Vagy a világért, nem is tudom... Azt hiszem, nem lesz baj..
- A lelki állapotod jobban érdekel, mint a világ, habár az se egy utolsó dolog... A társaidnak pedig megszavazhatjuk a bizalmat egyelőre. Nagyon remélem, hogy sikeresen fenn tudod tartani a vadásztanonc inkognitódat... ha pedig bármi rosszat sejtesz, tudod, hol találsz. – mondta bizalmat keltő hangon.
- Köszönöm, igazgatónő. – válaszoltam neki, majd a dobozt összecsukva felkeltem a helyemről. - Azt hiszem, azért most szükségem van egy kis magányra... sok mindent kell megemésztenem.
- Természetesen, megértem. - biccentett az igazgatónő.
- Viszontlátásra. - hajoltam meg a nő előtt. Az ajtó elé érve még egyszer visszafordultam, megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, majd kiléptem az irodából. Amint csukódott az ajtó, az égre tekintettem. A fejemben végigpörögtek az elmúl évek emlékezetes pillanatai, melyeket a nagyimmal éltünk át. Az edzések, a felvételi sikerélmények, az Oázisos éveim… A rengeteg közösen elfogyasztott vacsora, és a sok bátorítás, amikor az adottságom került szóba.
- Az örökségem… - suttogtam magam elé, ahogy elindultam a folyosón. – Köszi, nagyi! Köszi, hogy ennyire király képességet hagytál rám!
Szikrázó szemekkel indultam meg a kollégium felé, hogy elújságoljam Lake-nek a fejleményeket. Azt azonban tudtam, hogy új csapattársaim még nem avathatom bele titkomba. Ha eljön az ideje, majd ők is megtudják…

Nos, mint engedélyes előtörténetet, azt hiszem ezt is nekem kell ellenőriznem, hiába tartozol Shade hatáskörébe. :O

Privátban már mondtam pár mondatot neked a sztoriról, de itt is leírom, hogy szépen felépítetted, és részletezted a karaktered előéletét. Külön tetszett, hogy az iskolád igazgatójával is összejátszottál, hogy bevonhasson a nagy titkokba.
A társad is szimpatikus, a sorozatban is van több ilyen nagyon "easy-going guy", úgy tűnik ők könnyebben teremnek egy ilyen könyörtelen világban.
A csapatod menőségére pedig hűha... szavakat se találok rá. Túl menők vagytok srácok.

No de, azt hiszem tényleg teljesítettél minden előfeltételt a korlátozott példányszámú kasztodhoz, mind minőségben, mind mennyiségben.
Remélem az utófeltétel is meglesz, és sokáig aktív maradsz nálunk.

Jó játékot kívánok tehát neked, az értékeidet hamarosan jóváírom, és a csoportodba is bekerülsz.
(Ja, az alapból ingyenes "kiegészítőként" beadott botodra pedig közelharci pontokat kapsz.)