Katana története

Üdvözlök minden kedves érdeklődőt kik azért látogattak el ide, hogy megtekintsék, hogyan is kezdődött az én nem mindennapi életem. A nevem Nero Katana Kawaii  az első keresztnevemet egy történelmi személyiségről kaptam a másodikat pedig apám egyik őséről. A szüleim annak ellenére, hogy közemberek voltak igyekeztek megadni számomra mindent ráadásul nagyon, de nagyon szerettek. Édesanyám a házat rendezgette, míg édesapám szerény szakmájával igyekezett megkeresni számunkra a napi betevőre valót. Nagyon szerette volna, hogy az ő gyöngyszeme majd egyszer átveszi tőle a stafétát. A legtöbb szülő a környéken Harci Akadémiára akarta küldeni a gyermekét, hogy katona később pedig vadász lehessen belőle. Azokra a helyekre nem kis munka bekerülni, és állítólag aki elvégzi, azt hatalmas dicsőség övezi és sohasem lesz gondja a pénzzel. Az enyémek azonban igyekeztek mindent elkövetni annak érdekében, hogy akárcsak gondolatként felmerüljön bennem, hogy harcos legyen belőlem. Csak olyan történeteket meséltek nekem, amik mentesek voltak mindenféle agressziótól és küzdelemtől. Apa valahányszor egy megrendelést kapott mindig magam mellé ültetett és igyekezett megtanítani a szakma csínját-binját. Tátott szájal bámultam amint egy villámot megszégyenítő sebességgel stoppolta be az elszakadt zoknikat és nadrágokat. Más szabónak napokig tartott mire elkészített egy új ruhát ezzel szemben ő fél nap alatt végzett a munkával. Olyan nagy tapasztalata volt, hogy nem használt mérőszalagot elég volt csak egy pillantást vetnie az ügyfélre és azon nyomban tudta minden méretét. Sokáig azt hittem, hogy ez valami varázslat ám mikor kiderült mi a titok nyitja akkor sem csodáltam kevésbé. Munka közben gyakran mesélt arról az időszakról, amikor ő volt gyerek. Az is ötéves koromban történt mikor életemben először tűt vettem a kezembe és édesanyámnak egy kesztyűt készítettem. Bár elég csáléra sikeredett és használhattam volna kisebb öltéseket is ennek ellenére nagyon örült neki. Ettől felbuzdulva még jobban figyeltem, hogy szebb és jobb ajándékokat készíthessek, amivel örömet okozhatok az édesanyámnak. Mivel lánya nem volt anya meg akart tanítani a sütés illetve a főzés művészetét sajnos ez nem ment olyan jól. Ha ő kért meg valamire azt természetesen meg tudtam csinálni ám amint önállóan fogtam hozzá valamihez mindig katasztrófa lett a vége. Leggyakrabban vagy odaégettem az ételt vagy túlsóztam ám az is előfordult, hogy egyszerre mind a két hibát elkövettem. Az ember nem is lenne ember, ha mindenhez tökéletesen értene, éppen a hibáink tesznek minket egyedivé. Rajtuk kívül volt még nekem egy nagyapám, aki nem mesze csupán pár utcányira lakott tőlünk. Néha meglátogatott és lovacskáztatott a térdén, amit én nagyon élveztem. Máskor pedig elvitt magához ahol tiltott történeteket mesélt nekem szörnyekről meg lovagokról meg lovaginákról. Megtudtam, hogy fiatal korában egy igen tehetséges vadászként tevékenykedett és nagyok sok Grimm-et ölt meg. A Grimmek nem mások, mint hatalmas, sötét állatszerű lények kinek feltett szándéka elpusztítani minden embert. Rajtuk kívül még beszélt a Faunuszokról akik valamiféle állatemberek és nagyon erősek. A meséitől felbuzdulva én is olyan akartam lenni, mint ő ám lebeszélt ugyanis akkor nagyon sokat aggódnának, miattam a szüleim ráadásul nem kell vadásznak lenni ahhoz, hogy valaki kalandokon vehessen részt. Azonban megígértette velem, hogy sohasem fognak tudomást szerezni róla a szüleim. A ház alatt volt egy pincéje ahol zavartalanul tudtunk edzeni és persze tanulni. Megmutatta nekem a fegyverét, egy dupla pengéjű kardot, amit egy mozdulattal ketté tudott venni. A szavát, adta hogyha elég nagy leszek, egy nap az enyém lehet. Valahányszor átmentem hozzá mindig tanított nekem valami újat és szép lassan elsajátítottam a fegyverforgatás alapjait. Ezen kívül megtudtam, hogyan kell szétszedni és ismét összerakni egy olyan fegyvert, ami Porral működött.


  Természetesen nem kell félreérteni nem egy szuper katonát akart belőlem faragni csak azt akarta, hogy az unokája biztonságban legyen és meg tudja védeni saját magát. Mikor elkezdte az úgymond kiképzésemet, semmi extrát nem csináltatott velem csak a hétköznapi gyakorlatokat úgymint fekvőtámasz, futás, felülés meg hasonlók. Időnk volt bőven így nem kapkodtunk el semmit, hanem szép fokozatosan emelte az edzés szintjét. Először csak heti egy napot töltöttem gyakorlással, ám ahogyan fejlődtem ez a szám is szépen gyarapodott. Tíz-tizenegy éves koromra elég érettnek tartott ahhoz, hogy elkezdhessük a valódi edzést pontosabban az önvédelmi oktatást. Nem kell félni nem igazi fegyvereket használtunk, hanem gyakorlókat, amiket ő maga faragott. Első lépésenként meg kellett határoznom melyik az a fegyver, ami legközelebb ál hozzám, és amit a legkönnyebben tudnék használni. Már az elején kiderült nincs sok érzékem a távolsági fegyverekhez ugyanis majdnem mindent sikerült eltalálnom csak a céltáblát nem. Mindegy, hogy nyilat vagy csúzlit használtam az eredmény minden esetben ugyanaz maradt. Jó néhány összetört váza és megrongált bútor után megtudtuk, hogy az én stílusomhoz leginkább a kard illik, amire hamarabb is rájöhettem volna ugyanis a konyhakéssel is elég ügyesen bántam. Amikor csak tehettem elmentem hozzá a pincébe mi pedig titokban gyakoroltuk a vívás alapjait. A legnehezebb az volt számomra, hogy lassan haladjak, előre mert én mindent egyszerre akartam elsajátítani. Nagyapám megértette velem, hogy bár a tehetséges harcosok rendelkeznek pár elképesztő mozdulattal mégsem ez a céljuk. Ha valaki villogásra és dicsérő szavakra vágyik, az menjen el bűvésznek egy cirkuszba. A harcművészetének az a célja, hogy megvédhessük a számunkra fontos személyeket vagy esetleg személyt. Mivel elég értelmes fiúcskának számítottam idővel sikerült megértenem és elfogadnom az álláspontját. A másik, ami elég nehezen ment nekem az-az aurám felszabadítása volt. Az aura nem más, mint a lelkünk kivetülése leginkább, amit védekezésre vagy akár támadásra is lehet használni. Ha minden jól megy, akkor a használó testét ragyogó fény árasztja el, ami megvédi őt. Akárhogyan igyekeztem nekem ez sehogyan sem akart összejönni. Behunytam a szememet és elképzeltem amint a testemet beborítja egy fénysugár ám nem történt semmi. Mindegy egyes kudarc után egyre frusztráltabb és idegesebb lettem ám nem csak magamra voltam dühös. Nagyapám ismert egy könnyebb módszert, amivel se perc alatt végezhettem volna ám ő megtagadta ezt tőlem mondván van, amire magamtól kell rájönnöm. Tisztában voltam vele, hogy csak jót akart, de nem tűnt valószínűnek, hogy nekem ez valaha sikerülni fog. Végül megkönyörült rajtam és adott nekem egy tanácsot.
- Hozzáállás kérdése az egész.
Ezzel nem jutottam közelebb a megoldáshoz ám nem tudtam többet kiszedni belőle. Órákon át gyakoroltam teljesen kifáradtam. Úgy döntöttem teszek, még egy kísérletet aztán lefekszem egy kicsikét aludni és ekkor megtörtént a csoda. Annyira fáradt voltam, hogy elfelejtettem arra gondolni, hogy nem fog sikerülni. Halvány fekete színű fény vette körbe a testemet. Tudom ez még nagyon kevésnek bizonyult azonban végre tettem egy előrelépést a siker felé.


  Huszonöt éves koromban már saját lakásom volt pontosabban nem az enyém, hanem a nagyapámé én csak megörököltem tőle. Nemcsak hogy ott laktam, hanem még ott is dolgoztam ugyanis édesapámhoz hasonlóan jómagam is szabással-varrással igyekeztem megkeresni a kenyérre valót. Éppen egy fiatal, hölgy volt nálam, aki egy ruhát hozott javítani. Munka volt bőven így nem vesztem össze édesapámmal azon, hogy kihez mennek az ügyfelek és kihez nem.
-Az a csibész kisfiam nem fér a bőrébe és megint kiszakította a nadrágját.
-Ne legyen vele olyan szigorú, hiszen még fiatal. Az ő dolguk az, hogy játszanak és rohangásszanak. – mondtam megértő mosollyal az arcomon. – Nekem pedig az a feladatom, hogy a sérült ruhákat rendbe hozzam.
- Nagyon kedves vagy.
-  Áh dehogy. Az ő korában én is pont ilyen szeleburdi voltam.
- Én nem így emlékszem. Mikor mi játszottunk te mindig a szüleidnek segítettél vagy a nagyapádnak.
- Igen. Kár, hogy nincs már velünk. Holnapra jöhetsz, érte addigra megcsinálom.
- Köszönöm szépen akkor én megyek is. Viszont látásra.
- Viszlát. – kikísértem azon ajtón majd pedig felakasztottam a zárva feliratú táblát és bezártam az ajtót.
Ez nem volt furcsa nálam ugyanis már megszokták az emberek, ha sok a munkám mindig bezárkózok, amíg nem végzek velük azonban ez az igazság egyik fele volt. Azért szoktam bezárkózni, hogy ne zavarhasson senki miközben a rejtett pincében ügyködök. Akkor is lementem majd nekiálltam kitisztítani az egyik fegyvert ugyanis néha napján vadászok látogattak meg engem és arra kértek végezzek el némi karbantartást a fegyverükön. A nagyapámtól nem azt tanultam meg, hogyan védhetem meg magamat, hanem azt is, hogyan rakjak össze és tartsak karban egy ilyen különleges eszközt. Természeteseten volt még hova fejlődnöm, de ahogyan a mondás is tartja ismétlés a tudás anyja. Azért csináltam ezeket titokban, mert nem akartam, hogy az emberek megtudják mivel is foglalkozom. És azt sem szerettem volna, ha minden habókos hozzám jött volna, hogy szereljem meg a fegyverét. Nagyapám révén megismerkedtem pár vadásszal és így egy bizonyos szűk rétegben ismerté váltam. Ha szükségük volt a szakértelmemre csak bekopogtak elmondták a jelszót majd megbeszéltük a feltételeket. A nadrágot ráakasztottam az egyik székre, hogy azzal majd később foglalkozom előbb egy kardot kellett megéleznem, amiért aznap estére vártam a gazdáját. Miközben ott dolgozgattam azon gondolkoztam milyen sokat változtam az elmúlt évek során. Régebben csodáltam a vadászokat, mert azt hittem róluk valamiféle szuperhősök a Grimmekről pedig, hogy gonosz szörnyetegek. Az évek megtanítottak arra, hogy nem szabad megítélni egy könyvet pusztán a borítója alapján. A vadászok bár csodálatos dolgokra képesek ennek ellenére pont olyan emberek, mint jómagam. Akad köztük rendes, tisztességes és természetesen beképzelt, tahó, bunkó is. Néhányan úgy gondolják ők többek az egyszerű embereknél és lenézik őket, én ezzel sosem értettem egyet. Grimmek se nevezhetőek gonosznak csak azért teremtették őket, hogy pusztítsanak ám ez nem az ő hibájuk. A kés sem okolható, ha megölnek vele valakit sokkal inkább az, aki ártós szándékkal a kezébe vette. Rajtuk kívül még megismerkedtem a Faunuszokkal is, akik az emberi ostobaság miatt lettek kirekesztve. Személy szerint nekem senkivel és semmivel nincs semmi bajom egészen addig, míg nem akar megölni, megenni vagy esetleg kirabolni. Mikor befejeztem az élezést odaléptem az egyik asztalhoz, ám nem azért mert stoppolni akartam, hanem mert meg akartam javítani a kis robotom törött lábát. Néhány évvel ezelőtt mikor a kíváncsiságtól vezérelve egy elhagyatott romos házba mentem véletlenül beestem a pincébe és ott találtam valamit. Először megijedtem és el akartam rohanni ám pár pillanattal később rájöttem, hogy már jó ideje halott. Mikor közelebb merészkedtem rájöttem ez nem az, amire én gondolok, hanem egy teljesen más dolog. Nem árultam el senkinek mit találtam, mert attól féltem elvennék tőlem. Azóta igyekeztem beleásni magamat az informatikába és a robotikába, hogy egyszer feléleszthessem őt, ez lett az én végső célom egész pontosan az egyik. Természetesen nem hanyagoltam el a mindennapos edzést Ikerpengével, amit szintén a nagyapámtól örököltem.