Cerise Au'Berran

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Cerise Au'Berran

Témanyitás  Cerise Au'Berran on Hétf. Okt. 31, 2016 3:34 pm

Karakteradatok
Név: Cerise Au'Berran
Életkor: 16
Faj: Ember
Nem: Lány
Foglalkozás: Gyógyító
Kaszt: Hajadon

Tulajdonságok
Megjelenés: 164 cm, és 52 kg. Hosszú, rózsaszín hajzuhatagát általában kiengedve hordja, de gyakran előfordulnak nála egyéb, átlagosabb hajviseletek is, mint például a lófarok, a hajfonat, vagy az eddig felsoroltak érdekes turmixa. Szereti a kiegészítőket, így hajgumik, hajcsatok, és néha még virágok is feltűnhetnek hajkoronájában. Bőre hófehér és nem jellemző rá a lebarnulás vagy a napbarnítottság. Ha teheti, inkább kerüli a napfényt, mert sokkal hajlamosabb a leégésre, mint az emberek többsége. Ugyancsak rózsaszín, mandula alakú szempárral rendelkezik, melynek árnyalatai gyakran változnak egy napszakhoz, vagy éppen egy évszakhoz igazodva. Ruházatát régebben a visszafogottság, és a jellegtelenség jellemezte, ám most hogy önálló életet él, ez megváltozott. Sokkal jobban érvényesülnek benne ízlésének egyedi vonásai. Ez a színesebb ruhákat, valamint tavaszhoz illő motívumokat jelenti leginkább. Mindig nála van egy oldaltáska, melyben a fontosabb dolgait tárolja. A varázskönyvét, a növénymagokat, váltóruhákat, egy kevés étel-ital tartalékot, valamint az általa készített gyógyszereket, és segédeszközöket. Múltját pimaszul megtagadva már nem az a mélabús lány, mint volt. Sokkal többet mosolyog, és a kisugárzása is fényévekkel közvetlenebb, pozitívabb.
Személyiség: Határozott, céltudatos és bátor lány, akinek a múltbeli énje már csak egy szürke emlék. Ismerősökkel és idegenekkel is egyaránt kedves, valamint nem ítél el elsőre senkit addig, míg meg nem ismeri jobban. Titkaira és múltjára nagyon érzékeny, de igyekszik ezt a gyengeségét leplezni. Bár nagyon közvetlen és nyílt egyéniség, mégsem bízik meg vakon mindenkiben. Szeret élni, de nem a saját életszeretete miatt. Úgy érzi, hogy általa láthatja meg a világot Haru is, aki egy bizonyos esemény óta a szívében él. Gyakran beszél hozzá még a mai napig is úgy, mintha csak ott lenne mellette. Ez ad neki erőt nagyon sok dologban, és ezért is szeret nagyon gyakran egyedül lenni, félrevonulni. Ilyenkor átgondolja, mit cselekedne a helyében legjobb barátnője és aszerint tevékenykedik. Kíváncsisága és buzgó segítőkészsége még a két legjellemzőbb tulajdonsága, mely nagyban leírja őt. Nagyon szeret új dolgokat megismerni, és a végletekig keresi azt az utat, amit neki szánt a Sors, Hajadonként.
Spoiler:
Erősségek (ha van): Mágiahasználat, gyógyítás, kitűnő tanulási képességek
Gyengeségek (ha van): Gyenge pusztakezes harckészség, rovaroktól való félelem, a múltja gyakran gyengepontként köszön vissza nála

Mágia
Mágia habitusa: Tavasz Hajadon lévén teljes mértékben kihasználja a környezet, és a természet adta lehetőségeket. Leginkább defenzív, és támogatói szerepeket szeret betölteni a mágiája segítségével, melyet egy jól elhelyezett növénycsapda, vagy erősebb földfalak által ér el. Az aurája is legfőképpen a védekezésben segíti elő, hiszen erős védelmet nyújt számára a támadások ellen, és gyors regenerációs képességeket adományoz neki. Esetleges offenzív akció esetén a talaj szilárdságát bolygatja meg, vagy kődarabokkal sorozza meg az ellent. Növénymagjait gyakran használja gyógyításnál vagy egy specifikusabb harci helyzetben, a növesztő képességét kihasználva.
Kezdő mágia elempáros: Tavasz - föld, növény

Fegyver: Grimoire
Egy bőrkötésű kódex, melyet az előző Tavasz Hajadontól kapott ajándékba. Alaposan kidolgozott tanácsok, tippek, és segítségek találhatóak benne a mágiahasználattal kapcsolatban. Az álca kedvéért fegyverként emlegeti, mely a Por használatban segíti, de valójában csak egy fontosabb emlék számára, melytől sohasem akar megválni, és mely segít neki olyan pillanatokban, amikor megakadna egy ponton a mágiatanulásban.

Pontok elosztása:

Közelharci jártasság: 2
Mágiahasználat: 2
Intelligencia: 11

Történet:

Első fejezet: Kezdetek kezdete

Csak bágyadtan ültem az ágyamon, és vártam, hogy a nevelőnő visszatérjen a szülők döntésének eredményével. A válasz szinte egyértelmű volt, mégis úgy reménykedtem annak ellenkezőjében, mint minden ilyen alkalomkor. A lehetséges gondviselők mindig megnéztek maguknak, beszélgettek velem, aztán félrevonultak a nevelőmmel, és utána ő elmondta végül, hogy hogyan is döntöttek az örökbefogadásommal kapcsolatban. Ami már az eddigiekből kiderülhetett, még eddig senki sem akart hazavinni magával. Sohasem tudtam az okát ennek, hiszen nem voltam egy rossz lány, és a koromhoz képest is elég intelligensnek szoktak mondani. Gyakran megkérdőjeleztem a saját szépségemet éppen ezért is, hiszen ha nem a tudásommal, akkor biztosan a külsőmmel volt valami nagy baj, de az árvaházban dolgozók mindig lebeszéltek az ehhez hasonló gondolatokról. Nem értettem, miért nem kellek senkinek, de ez az érzés hosszú távon egy hatalmas tüske volt a szívemben. Temérdek kérdés szálingózott a fejemben éppen akkor is, amikor meghallottam a szoba ajtajának ironikus kattanását. A nő lépett be rajta, a szokásos jellegtelen arckifejezésével. Sosem tudtam, mikor hoz jó vagy rossz hírt, ugyanis mindig ugyanazt az arcot mutatta felénk. Lassan közelebb sétált hozzám, megfogta a vállamat, és egy sóhajtás után megszólalt.
- Sajnálom, Cerise. Ők sem szeretnének a szüleid lenni. – bár tudtam, hogy így lesz, mégis úgy fájt annak a leheletnyi reménynek a megszűnése, mint még soha semmi. Akaratlanul is könnyek kezdtek záporozni a szememből, bár az arcom nem mutatott ki egyetlen érzést sem, a nevelőhöz hasonlóan. Egyik felem már beletörődött, és tudta, hogy ez lesz, azonban még bennem élt mindig az a kis naiv rész, mely miatt akkora szomorúság kezdte mardosni a szívemet, hogy nem tudtam visszafogni az érzéseimet. A nevelő jobbnak látta, ha most magamra hagy, és nem is akadályoztam meg ebben. Lassan eldőltem az ágyamon, és lehunytam a szemem. Ismét ugyanazt az álmot láttam magam előtt, mint mindig ilyenkor. Megjelent előttem a valódi édesanyám képe, kit eddig még sosem láthattam, de a szívemben mindig is ott élt, mint valami fantázialény. Mellette édesapám is kirajzolódni látszott, szintén az elmém csodálatos szüleményeként. Ott álltak előttem, és mosolyogtak rám. Vajon miért hagytak el? Ezt sem tudhattam. A kétségek közt nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy senkinek sem kellettem. Régen se, most se. A valódi és a lehetséges mostohaszüleimnek sem. El akartam tűnni innen, nem akartam az árvaház magányos és szürke falai közt leélni az életemet. Azt kívántam, mindegy hogy hova… de tűnjek el innen. Sajnos viszont a kívánságok nem mindig úgy teljesülnek, ahogyan azt mi gondoljuk.

Pár nappal később rettenetesen megbetegedtem. A lázam az egekbe szökött, súlyosan kiszáradt a testem, és a levegővétel is nagyon nehezemre esett. Az árvaház értesítette a közeli egészségügyi központot, akik azon nyomban küldtek értem egy betegszállítót, hogy elvihessenek onnan egy jobban felszerelt helyre. A kórházban már egy sokkal jobb szintre tudták hozni az állapotomat, de nem mehettem vissza az árvaházba. Az orvosok szerint az immunrendszerem egyik pillanatról a másikra összeomlott, és bár valamilyen szinten az itteni gépekkel és eszközökkel szinten tudták tartani, de előreláthatólag nem hagyhattam el többé az épületet. Az egyetlen lehetőségem az lett volna, ha az aurám felébred egy éven belül, hiszen akkor általa visszakapná azt a bizonyos védelmi mechanizmust a testem, ami véglegesen helyrehozhatná az állapotom. Ha viszont nem így lesz… Nem számítanak jó hírekre velem kapcsolatban. A létesítményben az egyik olyan részlegre kerültem, ahova a súlyosabb betegeket, azok közül is a gyerekeket szállásolják. Egy másik korombeli lánnyal osztozkodtam egy szobán, akinek az ágya egy-két méterre helyezkedett el mellettem. Az első két nap nem nagyon beszélgettünk egymással, de végül megtört az a kínos csend.

- Szia, a nevem Harukaze Au’Berran, de szólíts nyugodtan Harunak! – kezdett el mosolyogva integetni a lány. Hasonló hajszínnel és szemszínnel született, mint én… ha valaki nem ismerne minket, könnyedén ráfoghatná, hogy testvérek vagyunk. Legelőször nem tudtam, hogy hogyan reagáljak, de nem akartam goromba lenni, így én is elmosolyodtam, és bemutatkoztam.
- Szia, az én nevem Cerise. Simán csak Cerise. Nincsenek szüleim, az árvaház pedig addig nem ad nekünk vezetéknevet, míg nem fogadnak minket örökbe. – Fejeztem be a röpke bemutatkozást, majd felültem lassan az ágyamon, hiszen így mégiscsak kényelmesebb, és közvetlenebb a beszélgetés. Nagyon megörült annak, hogy így elkezdtem felé nyitni, ezért ő is bátrabb lett.
- Nincsenek szüleid? Nekem sincsenek. Úgy tűnik, a külsőnkön kívül még tudunk találni egy-két közös dolgot. – kacsintott rám pajkosan. - A nagyszüleimmel élek, azaz éltem. Aztán egy nap, egy súlyos születési rendellenességet észleltek a testemben, amit nem lehet a tudomány jelenlegi állásával meggyógyítani. Azt hiszem, itt kell leélnem az életemet. Ennek viszont egyáltalán nem örülök, és nem magam miatt. A nagyszüleim egyedül élnek vidéken, és már nagyon idősek. Nincs egy fiatal segítőkéz sem otthon, és nem szeretném, hogy túl terheljék magukat… Az élet kegyetlen tud lenni, még a jó emberekkel is. – a mondat befejezte után szomorúan elkezdett maga elé bámulni. Lehetett rajta látni, hogy nagyon szereti a nagyszüleit, és teljes mértékben megviseli a tehetetlenség. Nem tudtam mit mondani erre sajnos, így csendben maradtam. Egy két óráig újra megjelent a kínos csend, és már azt hittem véget is ért a nagy „kapcsolatunk”, de tévedtem.

Aznap este ismét megszólított, és elkezdett beszélni mindenféle dologról magával kapcsolatban. Arról, hogy milyen dolgokat kedvel, miket szeret csinálni, és néha még a múltjáról is sikerült még többet megtudnom. Én nem mondtam magamról sok mindent, sajnos nem is volt rá lehetőségem, hiszen nem rendelkeztem olyan színes múlttal, mint ő. Csak hallgattam őt, néha reagáltam a meséire, vagy csak szimplán elmosolyodtam. Nagyon életvidám jelenség volt, még a betegsége ellenére is, ezért nem tartott sok időbe, hogy nagyon közeli kapcsolat alakuljon ki köztünk. Később már én is jobban megnyíltam felé, már amennyire ez lehetséges volt, és sokkal többet hallattam a hangomat. Egyik nap egy különleges témát hozott fel nekem.
- Szereted a meséket, Cerise? – kérdezte mosolyogva, majd még gyorsan a válaszom előtt pontosította kíváncsiságát. – Leginkább az öreg varázsló és az évszak hajadonjainak a meséje érdekelne.
- Igen, nagyon sok mesét és legendát megtanítottak nekünk az árvaházi iskolában. Aranyos kis történetnek véltem azt is, és a tanulsága sem utolsó. Jó tett helyébe jót várj… nemde? – mosolyogtam vissza rá, és vártam, hogy kifejtse, miért is hozta fel ezt a témát.
- Mit szólnál, ha azt mondanám… ez az egész nem csak mese, és a hajadonok tényleg léteznek? – a mondat hallatán elnevettem magam, hiszen egyértelműen viccnek szánhatta. A továbbra is nyugodt és komoly arca viszont megrendítette a hitemet.
- Minden bizonnyal hazugságnak hinném, hiszen a mágia nem létezik. Mindent, amit elért az emberiség, a Pornak köszönhetően érte el. De mit szeretnél nekem mondani? Bökd ki végre! – kezdtem el sürgetni, mert egyre kényesebbnek éreztem a beszélgetést. Ő szerencsére hamar vette az adást, és a lényegre tért.
- Cerise, el kell mondanom neked valamit. Nagyon kevesen tudják, rajtam kívül igazából csak egy ember. A mese tényleg valóság, és én is egy Hajadon vagyok. Az univerzum úgy döntött, nekem szánja a Tavasz Hajadonjának szerepét. – nézett rám remegő tekintettel. Láttam rajta, hogy félt a reakciómtól, és hogy megfogja bánni az őszinteségét, de értékeltem a bizalmát. Egy kis ideig hezitáltam a válasszal, nem akartam valami hirtelen reakcióval megbántani. Átrágtam a dolgot, és végül megszólaltam.
- Meg tudnád mondani vagy mutatni, hogy ez pontosan mit is jelent? – pislogtam rá érdeklődve. Ő biccentett egyet, és a feje melletti cserépben lévő virágot megérintette. Abban a pillanatban az aprócska virág a kétszeresére nőtt, mindenféle Por segítsége nélkül. A szemeim kikerekedtek, csak ekkor tudatosult bennem teljesen, hogy ez az egész tényleg megtörtént.
- Ugye nem félsz tőlem? Ugye nem fog ez a dolog közénk állni? – fordult felém vissza, és ismételten észrevettem kétségbeesett tekintetét. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy egy ilyen dolog miatt elutasítsam, és az meg főleg nem, hogy eláruljam a titkát valakinek. Kinek mondhatnám elvégre el?
- Bízhatsz bennem, Haru. Most pedig… mondj el kérlek mindent, amit tudsz erről a dologról. – kacsintottam rá bohókásan. Biztosan már nagyon régóta tartogatott magában nagyon sok titkot, és egy hatalmas súlyt vesz le a válláról, ha ezeket elmondhatja valakinek. Haru abban a pillanatban neki is kezdett. Egész éjszaka fent maradtunk, és csak mesélt… mesélt… és mesélt. Mindent megtudtam a Hajadonokról, a feladatukról, a képességeikről, valamint arról is felvilágosított, hogy ezeket honnan tudta meg. A képességei megjelenése után felkereste a közeli vadász akadémia igazgatónőjét, aki elmesélt neki mindent ezzel a dologgal kapcsolatban, valamint felajánlotta neki a segítségét, ha esetlegesen egy biztonságosabb helyen akarná magát meghúzni. Haru nemet mondott neki akkor, hiszen a nagyszüleivel akart lenni, amíg szükség volt rá, de közben a betegsége is előjött, így minden terve romokba dőlt. Nagyon sajnáltam szegényt, és azt is, hogy mennyi mindenre hivatott, de a sors mégis így bánt vele. Nem értettem mi értelme volt ennek az egésznek, de nem is akartam érteni. A legfontosabb most az volt, hogy mindenben támogassam őt, és remek barátja legyek az életünk hátra lévő napjain.

Második fejezet: A Sors igazi arca

Az orvosok pár hónappal később felkeresték Haru-t, hogy feltaláltak egy lehetséges műtétet, ami segíthet helyrehozni a születésekor keletkezett károkat. A műtétet nagyon kockázatosnak mondták, de ez bizonyult az egyetlen esélyének az életre. Természetesen kérdés nélkül elfogadta az orvosok ajánlatát, bár ő maga ennek ellenére nagyon félt a dologtól. Én szokásomhoz híven mindenben támogattam, de valamiért nem éreztem a hatását a pozitív szavaimnak. A beavatkozás előtti éjszakán Haru mély sóhaját hallottam meg a szoba másik felében, majd ezt követően megszólalt.
- Ébren vagy még, Cerise?
- Igen, természetesen. Én is veled együtt izgulok. Gondolom, nem tudok olyat mondani, ami miatt nyugodtabb lennél, ugye? – érdeklődtem kíváncsian.
- Ami azt illeti… tudsz. – itt egy kicsi szünetet tartott, majd folytatta. Mindig ezt csinálta, amikor valami komoly dologról akart beszélni. – Ha meghalok, akkor a Hajadon erő átszáll a testemből annak az embernek a testébe, akire utoljára gondolok. Én csak téged ismerlek, te vagy a nagyszüleim után az egyetlen családtagom. Tudom, nagyon önző dolog ezt kérnem... de fogadd el tőlem ezt az erőt! Csak benned bízhatok, és nem szeretném, hogy rossz kezekbe kerüljön, ez a csodás hatalom. – nézett rám csillogó szemekkel. Nagyon komolyan gondolta, amit mondott.
- Haru... én... nem tudom, hogy képes lennék-e erre az egészre. Nem vagyok olyan erős, mint Te. – ellenkeztem az ötlettel szemben, bár tudtam, hogy ez nem helyes.
- Cerise, nem csak erre szeretnélek megkérni. Ha meghalnék, a nagyszüleim örökre magukra maradnak. Kérlek, amíg élnek... segíts nekik a ház körül, és legyél helyettem is a segítőkész unokájuk.. nagyon kérlek... tedd meg ezt nekem. – a szemeiből ekkor már megindult a véget nem érő könnyzápor, aminek hatására nekem is sírnom kellett. Nagyon nagy dolgokra kért meg, de nem mondhattam nemet. A legjobb barátom, ő hozott színt az eddigi szürke életembe... meg kellett ezeket a dolgokat tennem miatta.
- Rendben, Haru. Ha rosszul végződne a műtét, megteszem. De nem lesz így, sikerülni fog. Én tudom, hogy erős vagy... képes leszel túlélni a beavatkozást! – mosolyogtam rá, bár a könnyeim miatt nem volt sokkal bizalomgerjesztőbb az arckifejezésem. Ezután álomba sírtuk magunkat, és mindkettőnk próbált felkészülni az elkerülhetetlenre, amely megváltoztathatja mindkettőnk életét.

Amikor felébredtem, Haru már nem volt a szobában. Egész nap izgultam miatta, és rá gondoltam, egy pillanatra sem lenyugodva. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a legrosszabb lehetőséget. Féltem attól, hogy elveszítem az egyetlen és legfontosabb barátomat, valamint az esetleges feladataimtól is rettegtem, amik ezzel járnának. Talán a délutáni óráknál járhattunk, amikor megtudtam a műtét eredményét, bár nem a legátlagosabb módon. A testem körül egyfajta világító, vibráló, rózsaszínű fény jelent meg. Értetlenül bámultam a lejátszódó folyamatra, és annak hatásaira. A testem mintha egyik pillanatról a másikra új erőre kapott volna, valamint éreztem a jelenlétét egy olyan dolognak, melynek eddig sosem. Felébredt az aurám. De nem csak ennyi történt. Az aurám felébredését követően egyfajta új érzet is megjelent a testemben. Ez az új érzet pedig... Haru mágiája. Tudtam, hogy ez mit jelentett, és bár az auraébredéskor általában az emberek boldogok szoktak lenni, nekem ez mégsem volt így. Már megint azok az átkozott könnyek állták útját a boldogságomnak. Nem akartam ezt, és nem is éreztem, hogy készen állnék rá. De ez volt talán jelenleg a legkevesebb. Haru… Haru meghalt. Teljesen magamba fordultam, és összetörtem. A könnyeim egyre gyorsabban záporoztak a takarómra, és a fejemet megállás nélkül tekergettem.
- Nem-nem-nem. Ez nem lehetséges. Haru, kérlek gyere vissza hozzám.. nem hagyhatsz el.. megígérted, hogy mindig itt leszel nekem… Haru… Kérlek... – könyörögtem reménytelenül az üres szobában, a fejemet végül a párnámba nyomva, és a hatalmas stressztől elaludva.
Pár órával később ébredtem fel. Nem akartam felkelni, de valami mégis rávett, hogy feltápászkodjak végül. Amikor a mellettem lévő üres ágyra néztem, valami láthatatlan kéz erősen rászorított a szívemre. Rettenetes érzés volt. Az egyik orvos ekkor lépett be a szobába közölni a hírt. Magával hozott egy nagyobb, bőrkötésű könyvet, valamint egy mellé szánt levelet. Harutól származtak. Remegő kézzel átvettem a rám hagyott örökségeit, de nem mertem kinyitni. Nem voltam abban biztos, hogy kész vagyok elolvasni az utolsó szavait a legjobb barátnőmnek. Végül persze rávettem magam, hosszú noszogatás után.

„Én szeretett Cerise-em!
Nagyon sokat jelentett nekem ez a pár hónap, amit közösen eltölthettem veled. Te voltál a napsugár a ködös napjaimban, és te adtál újra értelmet az életemnek. Amikor kiderült, hogy ez az érzés kölcsönös, a világ legboldogabb barátnőjévé tettél engem. Nagyon szépen köszönök mindent! Reménykedtem a műtét sikerében, de ez csak az énem naiv része volt, mely nagyon ragaszkodott az élethez, főleg azóta, amióta megismertelek Téged. Tudtam, hogy ennek így kellett történnie. A Sors nem nekem szánta a Tavasz Hajadon szerepét, én csak a közvetítő voltam. Az igazi Tavasz Hajadon Te vagy! Kérlek, hozd el a tavaszt mások életébe is, mint ahogy nekem tetted. Támogass másokat is úgy, mint ahogy engem ebben a pár hónapban. Az orvosokat megkértem, hogy adják oda az egyetlen személyes kincsemet, amit mostantól rád bízok. Nagyon sokat gyakoroltam a mágiahasználatot, és minden sikeremet-bukásomat feljegyeztem ebbe a könyvbe. Remélem hasznodra lesz, és segít majd a hosszú utadon! Kérlek, keresd fel a nagyszüleimet, és segíts nekik. Ez egy halott barátnő utolsó kívánsága, hozzád. Remélem, nem tartasz emiatt önzőnek, nagyon sokat jelentenek nekem. Ők az utolsó, élő rokonaim. Most pedig a levél végéhez érve szeretnék tőled elbúcsúzni, és még egyszer megköszönni mindent. Sok sikert kívánok a rád váró kihívásokhoz, és ne feledd... én mindig veled leszek. Ahogyan az erőm beléd szállt, úgy a lelkem egy része is örökké veled marad. Nagyon szeretlek!
A legjobb barátnőd:
Haru”


A levél több részén látszott, hogy ő is többször elsírta magát az írása közben, valamint az én olvasásom sem javított a papír állapotán. Egy darabig még magam elé bámultam, majd szépen lassan feldolgoztam az üzenetben olvasottakat. Így igaz, Haru örökké velem lesz. Ő lesz a Tavasz Hajadonságom virága, és annak éltető bimbója. Csak az a tudat, hogy ő velem van… csak az ad elég erőt ahhoz, hogy képes legyek megtenni ezt az egészet. Egy pillanatra sem hittem önzőnek, sőt... nála kedvesebb, és jobb embert nem is fogok sohasem megismerni. Ebben biztos vagyok.

Harmadik fejezet: Rögös úton, tiszta céllal

Pár nappal később az orvosok örömmel jelentették be, hogy az állapotom radikálisan megjavult. Miután elvégezték az utolsó vizsgálatokat, elengedtek a kórházból. Megkérdezték, hogy van-e hova hazamennem, és én igent mondtam. A könyvben egy aranyos térképre is bukkantam, ahol pontosan le volt írva, hol is találom Haru nagyszüleinek házát. A rokonok kedvesen fogadtak, bár a szomorú hírt nekem kellett közölnöm velük. Elmeséltem mindent, amit tudniuk kellett, és azt is, hogy itt maradok segíteni a házimunkában, míg szükségük van rám. Nagyon megörültek nekem, és többször is elmondták, hogy Haru barátja az ő barátjuk is. Hamar belejöttem a főzésbe, a gyógynövénygyűjtésbe és a takarításba. A nagymama nagyon sok mindent megtanított, amik a későbbiekben hasznomra válhatnak. A nagypapa is rengeteget segített, sőt... vele közösen gyakoroltam a mágiahasználatot Haru könyve alapján. Temérdek olyan dolgot mesélt el a földről, a kövek szerkezetéről és a növényekről, melynek köszönhetően nagy lépéseket tettem minden irányban. Így telt el tehát kereken egy esztendő, Mistral egyik kis tanyáján. Nagyon boldog voltam, hiszen végre egy olyan közösségben élhettem, mint egy család. Persze számítottam rá, hogy ez sem fog sokáig tartani, hiszen a barátnőm nem viccelt azzal, hogy a nagyszülei nagyon öregek. Ijesztő volt azt látni, ahogyan az életkor növekedésével az állapotuk is egyre rosszabb lett. Kórházba sosem akartak menni, mindig a házi készítésű gyógynövényeket voltak csak hajlandóak használni, de ez sajnos nem mindig volt elég. Egy májusi napon el is jött a végszó. A nagymama és a nagypapa is az ágyon feküdtek, már nagyon elgyengültek. Odahívtak magukhoz, és a következő szavakkal illettek:
- Nagyon szépen köszönjük, hogy ilyen jó barátja voltál a mi kis Harunknak. Azért is nagyon hálásak vagyunk, hogy visszahoztál egy kis életet az otthonunkba. Tudjuk, hogy milyen szomorúan indult az életed, és hogy azt hitted, senkinek sem kellesz... De azt szeretnénk, hogy tudd... mi az unokánkként gondoltunk rád. Te is részévé váltál az Au’Berran családnak. Ehhez mérten megpróbáltunk felkészíteni az életre, és megtanítottunk neked mindent, amire szükséged lehet. Most azt javasoljuk, keresd fel a közeli akadémiát... ott talán választ kaphatsz arra, hol is kellene kezdened az utadat. Mindent köszönünk kis unokánk, kérlek légy mindig nagyon boldog, és gondolj néha szerető nagyszüleidre. Ég veled! – és azzal lehunyták a szemüket, hogy megkezdhessék örök álmukat. Nagyon szomorú voltam, de mégis valami olyan szintű búcsúszöveget kaptam tőlük, mely erőt adott. Úgy éreztem, elég erős vagyok belevágni az utamba. Miután elrendeztem mindent, a nagyszülők halála után felkaptam egy oldaltáskát, és belehelyeztem Haru könyvét. Mély levegőt vettem, és nekiláttam az utamnak. Még nem tudom, hogy hol fogok kikötni, még nem tudom pontosan, mit kell tennem... de egyelőre talán elég az is, hogy élem a mindennapjaimat... és majd egyszer újra megszólít a Sors.

avatar

Cerise Au'Berran

Hozzászólások : 10
Regisztrált : 2016. Oct. 13.

Karakterlap
Hovatartozás: Független
Valuta: 0 lien
Pontok:

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Cerise Au'Berran

Témanyitás  Zwart Kaiser on Hétf. Okt. 31, 2016 8:24 pm

Hú, na nézzük.... Előtörténeted vegyes érzelmeket keltett bennem, ezeket részletezném.

Nézzük először a negatívumokat, hogy később kapd meg a jó híreket.
Maga a történet az, ami számomra több ponton bökkenőt tartalmazott... Amikor Haru nagyon rövid ismeretség után elárult egy ekkora titkot karakterednek, azon eleinte nagyot néztem. Aztán én is összeraktam, hogy a lány kétségbeesett, nem tud beszélni senkivel, és igazából nem is tudhatja azt, hogy Remnant világa mennyire kegyetlen, elvégre egy farmon nőtt fel a nagyszüleivel, nyugodt körülmények közt.
Ami még meglepett, hogy Haru-n nem segített ereje, de karaktered szintén gyógyíthatatlan kórján már az aura feléledése életmentő hatással bírt. Persze, itt is bele lehet gondolni, hogy más volt a betegségük, elvégre rengeteg különböző tünetekkel bírhatnak, vagy nem megfelelően kezelték őt, stb... Csak apróbb dolgok ezek, amiken azért el kellett gondolkoznom, hogy értelmet nyerjenek.
Bár még azt is megkérdőjelezném, hogy ki adna egy súlyos betegségben szenvedő kislánynak( Haru) ekkora hatalmat, ami vonzza a rossz elemeket, és őt magát is könnyen bajba sodorhatja.... Mivel  a nagyszülők ismerték a mágiát, feltételezem családtag, talán az édesanyja, de kérdem én, nem pont megkímélte volna őt azzal, hogy egy rátermettebb embernek adja a hatalmát, aki korából és más faktorokból adódóan képes a világot járni, és védelmezni az erőt? Persze, betudható az utolsó gondolatnak Haru hajadonsága, csak ez nekem kicsit akkor is fura volt... Hogy mondjam, adta magát a sztori, ment a szép kis előre kisimított keretében, túl sok izgalmat és csavart nem hozott.

Ami ugyanakkor tetszett, hogy a fogalmazásod szép volt, a helyesírásod pedig nem hagyott kivetnivalót maga után. Látszik, hogy igyekeztél, és odafigyeltél a munkádra.
Cerise-vel kapcsolatban pedig talán a legnagyobb pozitívumom az, amiért egy gyógyító, akit nem kötöttél le egy akadémiához sem, így az alaptörténethez híven lehet akár olyan hajadon is, aki rengeteg helyszínt bejárva megpróbál másokon segíteni erejével.

Előtörténeted tehát elfogadom, és köszöntelek, mint a tavasz hajadonját.
Pontjaidat jóváírom(a könyvre mágiahasználat pontokat kapsz), amire viszont majd figyelj oda, hogyha szeretnél a gyógynövényekkel operálni a jövőben, szerezd be a szükséges másodlagos jártasságokat. Smile
És a jövőben merj nyugodtan vad csavarokkal operálni, elvégre Remnant világa egy őrült, és teljesen kiszámíthatatlan hely.

avatar

Zwart Kaiser

Hozzászólások : 45
Regisztrált : 2016. Sep. 18.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.