Prédára lesve - Glenn közelében (RT) - Yoru, Zima - Megbízás

A reggeli szél lágyan borzolja éjfekete tollait, melyek megfeszülnek. Minden izma mozgásra kész, hiszen bármikor eljöhet a pillanat.
Az a pillanat.
Figyel és kivár, ül az ágon, a lombok lágy takarásában. Vörös szemem meg-megvillan, de a lányka ezt nem érzékeli. Ő elvan a dalával, amit lágyan dúdolgat kellemes hangján, a kosárkával, melybe egyre több gyógynövény foglal helyet. Nem foglalkozik a veszéllyel. Ám Ő igen. Tudja, hogy nem lankadhat a figyelme a húsra, a vérre vágyván, így a környezetét is figyeli, párhuzamosan a Prédával. És megpillantja.
Ott, a bokorban lapulva!
Egy Beowulf lepul a bokorban, vörös szemeit ugyanúgy, éhesen a Prédára tapasztva, mint ahogy Ő tette nemrég. Megborzolja a tollait, és már látja: a Beowulf mozdul. Izmait megfeszíti, és ugrásra készen indul meg, ugrik ki a bokorból, egy vonyítás kíséretében.
Gyors, nagyon gyors.
Egy másodpercet sem gondolkozik, izmos lábaival ellöki magát az ágról, majd erőteljes szárnycsapásokkal indul meg a Préda felé, aki már riadtan pislog a felé közeledő lényre. Kicsit feljebb emelkedik, majd mint egy ágyú robban lefelé, hogy elkapja a lány mellkasát és egyetlen mozdulattal tépje ki apró, ám hevesen dobogó szívét, mely a forró, vörös vért pumpálja teste minden szegletébe.
Támadj!
A szél süvít a füle mellett, szinte alig hallja a sikolyt, melyet a lány hallat, majd a hörgést, végül a fulldokást. A Beowulf egy határozott mozdulattal vetődik rá és harapja el a torkát. Ekkor ér oda Ő is, erős karmos mancsaival beletépve a Préda mellkasába, és így terítve le a földre, háttal.
Az enyém!
Karmával belemarkol a testbe, érzi a meleg húst, a forró vért, mely a gégéből maszkjára spriccen.
Mennyei érzés!
Vörös tekintetét a Beowulf-ra emeli, majd szárnyát határozottan tárja szét, húzza ki magát és szívja teli tüdejét. El akarja ijeszteni a Beowulf-ot, habár sejti, hogy ez nem igen fog menni. Furcsán apró Grimm-mel került össze, ám gyors.
Túl gyors.
Kitárja a csőrét, furcsa hangot hallat, végül hogyha a Beowulf nem támad, egy gyors mozdulattal tépi ki a lány szívét a helyéről és hagyja, hogy karmait és lábát vörösre fesse a forró vér...

A kicsi lány hamar holtan fekszik a földön, két Grimm alatt. Furcsa játék ez, hiszen mindketten a magukénak tekintik a zsákmányt. Habár a Beowulf terítette le, Ő már előbb ott volt, ő már előbb figyelte a lányt. Harag és düh szántja végig a testét, eddig ismeretlen érzés, ám manapság egyre gyakrabban keríti hatalmába. Ocsmány és gusztustalan érzés ez, ám erőt ad neki. A lány mellkasára érkezve vájja bele karmait a húsba, és érzi a forró vér spriccelését, ahogy lassan szétfolyik a ruhán, és melegíti lábait. Azonban a Beowulf sem adja könnyen a prédáját, és habár a szív vére lassan csöpög a tollaira, ahogy a csőrében tartja, nem elégszik meg ennyivel.
Több kell.
Egyelőre fogalma sincs, hogyan riassza el innen Grimm társát, és úgy tűnik, hogy a másik sem jut sikerre. Habár morog, és csapkod, Ő kitárja a szárnyait, és azokkal igyekszik elijeszteni a Beowulf-ot. Néha karmos lábát is előre lendíti, karmolást okozva a másik Grimmen, ám az túl gyors.
Túl gyors.
Érzi, ahogy a karmos mancs a fejéhez ér, és lája a tollát.
A tollam!
Az éles karom végigszántja a maszkja mellett a nyakát, és forró vér csörgedezik lefelé a vállán, majd a testén, mellkasán.
Eltalált.
Felreppen, és hátrébb száll le, így lekerül a Préda testéről. A Beowulf egyből reagál, gyorsan rááll az egész Prédára, miközben Ő csak áll és nézi.
Ismét egy tolvaj.
Szomorúság, csalódottság és harag tölti meg a testét, ám a szívet megszerezte. A legfinomabb része egy embernek. A még lágyan lüktető szív, amely harapás után még kipréseli magából az utolsó csepp, buborékos vért. A forró testrész, melyben még ott van az utolsó néhány forró vércsepp. Arrébb repül kicsit, és mikor látja, hogy a Beowulf enni kezd, ő is belemélyeszti éles csőrét a szívbe. A fej ekkor gurul el mellette.
Ideadta a fejet.
Figyeli, ahogy a hosszú haj elterül a véres nyak alatt, a szőke hajtincsek immár a vértől vörösek. A szemek nyitva, az emberlány utolsó rémületét őrizve meg.
Félelem.
A Beowulf-ra néz, vörös szemét az övébe mélyeszti, majd lassan kitárja a szárnyait, fejével pedig biccent.
Köszönöm.
Habár a Préda félig az övé volt, igen kevés részt kapott belőle. De legalább kapott. És ez a nyeszlett Beowulf úgysem tudja megenni az egész testet.
Várok. Kivárok.
Enni kezdi a szívet és érzi, ahogy a friss, meleg hús lecsúszik a torkán, bele a bendőjébe. Mennyei érzés! A seb a nyakán még lüktet, de már nem vérzik. Tudja, hogy pihennie kell több mint egy napot. Lassan gyógyul.
Túl lassan.
Ha tudná, elhúzná a száját, de egyelőre csak egy lesújtó pillantást vet a Beowulf-ra, majd folytatja a szív elfogyasztását. Siet. Annyira nem élvezi ki az ízeket, melyet a félelem járt át az utolsó pillanatokban.
Pedig mennyei.
Éles csőrével egyre nagyobb hús cafatokat tépked a szívből, mely szép lassan elfogy, már csak egy csoffadt húscafatra emlékeztet.
Sietnem kell. Keresni fogják.
Logikus és érthető gondolat, nem tudja, hogy a másik Grimmnek ez eszébe jut-e. Furcsa villanást lát a szemében, mintha ő is értené, mi történt. Mintha...
Ő is olyan, mint én.
Egy pillanatig csak nézi a Beowulf-ot, ahogy marcangolja a testet és arra gondol, hogy jól esett volna még neki egy-egy falat néhány belső szervből, vagy a combból... Károg egyet, majd csőrébe kapja a fejet és távolabb repül egy bokor mögé.
Érzem, hogy hamarosan társaságunk lesz.

Nem igazán úgy sikerült ez a vadászat, ahogy ő eltervezte. Későn vette észre a Beowulf-ot, és ezért dühös. Dühös magára. Dühös a Beowulf-ra. Mit képzel, hogy pont itt akar vadászni? Pont az ő Prédájára?
Az Én Prédámra.
A kislányt hamar elkapja és megöli a két Grimm. Nem sok nehézség volt benne, hiszen egy fiatal egyedről van szó. Ezért is biztos benne, hogy hamarosan keresni fogják őt.
Elővigyázatosság.
Azonban ezek a furcsa és megmagyarázhatatlan gondolatok csupán addig lepik, borítják be elméjét, ameddig a vér ki nem bukkan a lány testéből. A forró, vörös, zubogó vér, mely apró buborékokkal adja tudtukra, hogy nem régiben még mozgott odabent a testben. Nemrégiben még életet adott ennek a kicsi lánynak.
Nemrég még élt.
Habár a kislány nem okozott gondot, mégsem az Övé lett a Préda. A Beowulf gyorsabb volt, és ezért csak magát okolhatja.
Nem figyeltem eléggé.
Szinte biztos benne, hogy a Beowulf az erősebb. Habár nem tűnik nagyon harcedzettnek, gyors, nagyon gyors. El is foglalja a Prédát, teljes testével ránehezedik a hullára, karmos mancsaival pedig felé csapkod. Megsebezve őt. Éles karom hasít végig a nyakán, és hátrébb repül. Nem akar megsérülni. Tudja, hogy lassan gyógyul. Pláne, ha nincs hozzá elegendő táplálék. Azonban a szív az övé.
Amikor a Beowulf lenyugszik, Ő is enni kezdi a szívet. A legfinomabb rész, még friss és zsenge. Még meleg. Csak hamar szétmarcangolja éles csőrével a belső szervet, és még éhesen pillant a test felé, ahol a Beowulf lakomázik. Tekintetük találkozik, és hamarosan a fej gurul oda elé.
Könyörület.
Enyhe undor tölti el a testét, de az éhség hatalmasabb. A kis lány testét nézve sejti, hamarosan érte jönnek. Fedezék után néz és hamarosan már egy jól rejtett bokor mögül figyeli a Beowulf-ot, maga mellett a fejjel. Ínycsiklandozó, szereti az agyat és a szemgolyót is. Hamarosan a Beowulf is odatelepszik mellé és ő nem érti. Mit akar még?
Mit akarsz még?
A szemébe nézve szinte üvölti a kérdést, mozdulatlanul áll a fej mellett. Néha meg-megrázza tollait és a holttest felé pillant. Már csak egy kupac ruha és néhány falat hús.
Később.
Ő nem akar semmit a Beowulf-tól. Hogy érez-e hálát az adományért? Nem. Sőt. Csak düh, határtalan düh járja át tollai hegyéig minden porcikáját. Undorodik magától. És a Beowulf-tól is.
Még egy utolsó pillantást vet a Beowulf-ra, majd határozottan löki el magát a földtől, és ott hagyva az "ajándékot", az"adományt", tovaszáll újabb Préda után lesve.
Ami már csak az enyém. Amin már nem kell osztozkodni.

//Köszi a játékot, élveztem, érdekes volt! //

Nem érzek hálát. Csak dühös, és bosszút.
Ezek a gondolatok cikáznak a fejében, miközben a Beowulf által neki adott fejet eszik. Éles csőrével csakhamar bejut a koponya mögé, és a finom, lédús agyvelőt hörpinti-szürcsöli ki. Mennyei íz, még friss és zamatos. Nem száraz, nem fonnyadt és csoffadt.
Friss és finom. Fiatal.
Azonban ahogy a Beowulf a közelébe jön, és letelepszik mellé, Ő nem érti, hogy miért. Ő nem akar semmit a Beowulf-tól. Haragszik rá, amiért elvette a Prédáját, melyet már egy ideje figyelt. Haragszik rá, hogy csak egy kis belsőszervet - habár a legfinomabb részt - kapta meg abból a Prédából, melyet ő nézett ki magának. Az egészet. Nem csak egy darabot.
Vörös szemeivel figyeli a másik Grimmet, hogy mit akar, hogy mit csinál. A bokor tökéletesen rejti el mindkettejük testét, egyikük sem olyan túl nagy példány. Majd a Beowulf lefekszik. Értetlenül mered "társára", hogy mégis mit csinál. Ő jött ide először. Ezt a helyet is el akarja venni. Nem akar semmit a Beowulf-tól, és még fel is idegesíti. A szívet már elfogyasztotta, az agyvelő nagy részét is, így csőrcsattogtva rúgja el magát a földtől, lebbenti meg szárnyaival a másik Grimmet, majd elrepül. Hamarosan eltűnik a hegyek mögött, ám nem véglegesen.
A nap egész kellemesen telik, gyomra tele van, így nem gyötri az éhség. Pihenni vágyik, hogy a sebe is gyógyuljon, ám nem hagyja nyugodni a Beowulf. Vajon ott van még? És vajon hagyott valamit a testből? Hirtelen elgondolkozástól vezérelve a Nap utolsó sugaraival együtt kel szárnyra, és repül el óvatlanul a tetthelyre. Azonban nem érkezik meg, nem nézi meg a testet, és nem foglalja el azt a bokor nyújtotta rejtekhelyet, melyet jó előbb megtalált.
Emberek.
Igyekszik észrevétlenül egy magas fa lombfedte ágára repülni és úgy helyezkedni, hogy odalentről ne lássák meg. Figyeli az embereket.
A kislányért jöttek.
De vajon hol van a Beowulf? Csak ül és vár. Kivár. Figyel, hogy mi történik. És vajon hol van a holttest maradéka?

Egy rejtett fa lombozata között figyel, hogy mi történik. Nem sokkal ezelőtt emberek érkeztek a helyszínre. A Prédát, a kicsi lányt keresik.
Ostobák.
Tudhatnák, hogy mi történt, hogy a kislány nem fog hazamenni. Soha többet. Elkapták, és habár nem úgy, ahogy Ő szerette volna, azért neki is jutott belőle egy-két jó falat.
Finom falat.
Az emberek hangoskodva érkeznek meg és kezdik el szólongatni a kislányt. Aki már nem fog válaszolni. Soha többet. A Beowulf is megmozdul a rejtekében, ahol hagyta. Nem mozdult eddig, vélhetőleg a tele has miatt elnyomta az álom. Jól is esik pihenni egy kicsit a nagy lakoma után. Nem érti, hogy miért nem mozdul, hogy miért nem szalad el. Ennyi emberrel még ő sem bírhat el. Nem túl izmos, vékony teste biztosan nem bírná a támadást. Az emberek még vadász nélkül is elpusztítanák, mielőtt kettőt csattanna az állkapcsa. Kíváncsi, de nem annyira, hogy saját testi épségét veszélyeztesse. Társai már régen elrepültek, még mielőtt a lány megérkezett. Bizonyára a közös helyen koplalnak és valami maradékot próbálnak kibányászni egy-egy vájatból. A Beowulf lassan feláll és közelebb lopakodik. Nem tudja, hogy látja-e Őt, de szinte biztos benne, hogy nem figyelt fel rá, mikor visszaérkezett. Aztán olyat tesz, amire soha nem gondolt volna: vonyítani kezd. Értetlenül mered a Beowulf vékony ívbe feszült testére, majd az emberekre, akik megállnak és a hang irányába fordulnak.
Ostoba. Mérhetetlenül ostoba.
Nem várja meg, ahogy széttépik a Beowulf-ot, ahogy leleplezik a bokor mögül. Szárnyait meglengeti, majd amilyen gyorsan és láthatatlanul tud, úgy száll el, magára hagyva a ... "társát".

A tüzes emberek hamar közelednek a búvóhelyeik felé. Eszébe sem jut, hogy szembe szálljon ennyi dühös emberrel, még akkor sem, ha esetleg ketten a Beowulf-fal legyőzhetnék őket. A gyomra már tele van mára, és habár kecsegteti a hatalmas adag friss hús, melyek az emberek leöléséből maradna, mégsem buta.
Túl sokan vannak.
Amikor a Beowulf vonyítani kezd, döbbenet suhan végig rajta. Szinte biztos benne, hogy az emberek hamarabb meghallják a vonyítást, mint a grimm falkája, akik ki tudja, hogy merre vannak. Vagy hogy vannak-e egyáltalán...
Sebesen löki el magát az ágról, amin eddig ücsörgött és figyelt.
Én nem leszek Préda.
Valóban, nem akar most ő a kislány sorsára jutni, így minél hamarabb igyekszik távol kerülni a dühös, tüzes emberektől. Ki tudja, hogy milyen fegyver van náluk, illetve, hogy van-e közöttük tanult, profi vadász. Mert akkor még annyi esélyük sem marad, mint amennyit eddig hitt. Valahol mélyen bízik benne, hogy a Beowulf is észbe kap és inkább ott hagyja az embereket és menekül, minthogy hősködjön és úgy hulljon el. Az idő már hűvös, a Nap sugarai is az utolsókat rúgják. Talán a sötétséggel a grimmek előnybe kerülhetnek a sima tüzes emberek ellen, ám vörös szemük elárulja őket, így hamar lelepleződhetnek, ahogy a bokorban bujkálva támadásra készülnek. Az ágyról lepotyog pár száraz levél és az ág is kicsit megreccsen, ahogy felszáll róla és nagy szárnyaival párat csapva már ott sincs. Fekete teste beleveszik a szürkületbe, és hamarosan már nem is hallja az emberek zaját, és a Beowulf vonyítását sem. Kisebb szikla ormon pihen meg néhány percig ám megdöbbenve veszi észre, hogy a közelben egy falka tartózkodik és eszik. Talán a Beowulf tényleg tudta, hogy vannak a közelben társai. Nem érdekli annyira, és szíve szerint még messzebbre szállna, de a könnyű zsákmány maradék maradásra készteti. Ha a falka elmegy segíteni, itt hagyják a húst, amit eddig ettek, és elég soknak néz ki.
Még talán a többieknek is jutna...
Furcsa és meglepő gondolat ez tőle, hiszen általában nem szokott a társaira gondolni, de most mégis eszébe ötlenek a társai, és az Alfája. Vélhetőleg a falka megléte miatt. Egy újabb vonyítás - harcra hívás - téríti vissza a furcsa gondolatok és érzések mögül. A falka felé pillant, majd felrepül, ismét a szél szárnyán repülve indul meg a falka felé. Megérkezve biztosítja őket, hogy nem támadni akar és nem az ételre fáj a foga (még...) Szárnyaival a vonyítás felé int, igyekszik kommunikálni a falkával. Hogyha felkeltette az érdeklődésüket, akkor felszáll és a levegőben lebeg pár másodpercig, amíg a falka meg nem indul. Ha követik és megértik, hogy mit akar, akkor sebesen és alacsonyan szállva vezeti a falkát olyan közel az emberekhez és a Beowulfhoz, hogy ők lássák mit akar, de az emberek még ne vegyék őket észre. Valószínű a Beowulf szagát hamarabb megérzik, így egymásra találnak. Ő az egyik rejtettebb ágra telepszik le, és figyel, amíg a falka és a Beowulf össze nem találkozik...
Hogyha ez megtörténik, akkor ismét felszáll, és most már szinte végleg a sötétség martalékává lesz, és eltűnik a szürkületben, ott hagyva a falkát az emberekkel. Semmi kedve harcolni és most már biztos benne, hogy habár a falka legyőzi az embereket, prédát nem fog kapni. És nem is kér. Visszaszáll a szikla oromra és az ott hagyott maradékban kezd el kutakodni, hogy akad-e számára valami finom falat.

//Bocs, hogy megint én kezdek, de most van időm, a hétvégén nem fogok ráérni... //