Violet Syrin emlékeiből...

1. Gyermeteg várakozás

A kandallóban égő tűz szaga elárasztja a szobát, miként melege tovakúszik a folyosókon, betérve más helyiségekbe is. Előtte krémszínű kanapé foglal helyet, rögtön az ovális, kusza motívumokkal tarkított, sötétbarna szőnyeg túloldalán. A bútordarab egyik oldalán, tarka pléd van összehajtva, jobbára érintetlenül. Csupán egy-két ránc tanúskodik arról, hogy valaki megpiszkálta. A falakon képek sorakoznak, miket messzi tájakról és épületekről mintáztak. Vastag, egyszerű kereteik portalan foglalják magukba a megfestett vásznat, gondosan őrizve azok épségét. A kőből rakott kandalló párkányán szintén helyet kapott néhány kép, ezek azonban fényképek, nem festmények. Méretben is jóval kisebbek a többinél. Embereket ábrázolnak, egyesével, vagy csoportosan. Arcukon legtöbbször mosoly ékeskedik.
A folyosó mentén, egy most nyitott ajtajú szobába érkezünk. Gyerekméretű bútorok színtelen felhozatala vár odabent. Középütt egy kislány rajzolgat, színes ceruzáit gondosan teszi vissza az általa kreált sorba, mikor másikra vált. Minden egyes játéknak, plüssállatnak, vagy bármi egyébnek, megvan a maga helye, szanaszét pakolva a szobában, egyedi rendszer szerint. Állatok az ágy sarkában, a játékok a fal mentén sorakoznak, könyvek meglepő ügyességgel, egyfajta kör alakú torony formájában felpakolva az ágy végénél, a ceruzák pedig a szoba közepén, a rajzlapokkal együtt. Összességében egyszerre rendetlen, mégis rendezett.
Violet egyszer csak felpillant, hogy megleshesse íróasztalára tett óráját. A mutatók járását szemléli, felkelve a földről, közelebb menve a szekrények miatt beárnyékolt eszközhöz. Arca felderül, ahogy tisztán leolvassa a pontos időt. Ujjai izgatottan szorulnak ökölbe, mikor ráeszmél, hogy már csak néhány percet kell várnia. Azonnal szekrényébe veti magát. Keresni, kutatni kezd valami használható ruha után, mibe belebújva, a levetettet egyszerűen ágyára dobja. A szobából kiviharzik új, fehér ruhájában, haját igazgatva útközben, hogy a folyosó végéhez érve már kellően aranyosan nézhessen ki.
Fontos nap a mai. Most már azzal sem foglalkozik, hogyan hagyta szerteszét a ledobott göncöket, vagy miként rúgta szét a szoba közepén elterülő ceruzasort igyekezetében. Szíve izgatott dobogásba kezd. Az ajtóhoz megy, gyorsan belebújva világos mamuszába, nehogy észrevegyék, hogy nincs rajta. Közben hallgatja a konyhából kiszűrődő rámolást. Nem, ott nem ő van. Sosem érkezik korábban, ezt már megtanulta. Magában számolgatja a másodperceket, ujjain jegyezve az eltelt perceket, nehogy belezavarodjon. Egy újabb ujjacskája nyílik ki. Lábain ide-oda ring, ahogy bőszen mosolyogva várja az ajtó nyílását.
- Ott akarsz ácsorogni, amíg meg nem érkezik? – hallatszik egy hang, ezúttal sokkal közelebbről.
Violet feltekint a nálánál magasabb lányra, de csupán egyetlen pillanatra. Aztán visszanéz az ajtóra, nehogy lemaradjon valamiről. Feleletként csak erőteljesen bólint. Határozottsága megingathatatlannak hat a másik számára.
- Jól van, ahogy akarod. Pedig segíthettél volna a konyhában. Meg kellene kóstolni a sütemény krémjét – csalogatja mégis a lány.
A nyolc éves gyermek megingatja fejét. Ennek következtében magára is hagyják, hadd várakozzon tovább, míg az idősebb visszatér a konyhába. Az idő telik, a kislány mosolya pedig úgy halványul. Kitartóan ácsorog, befejezve az idő számolását. Kezeit háta mögé csapja, s feszélyezetten kezdi gyűrni ujjait. Feje lehajlik, egy ideig a küszöböt szemlélve, majd hirtelen kapja fel. Mosolyognia kell. Ha végre megérkezik, úgy kell fogadnia őt, nem lehet letört. Sem pedig haragos, amiért késik, de biztos, hogy csak késik?
- Sienna… Biztos hazajön? – kérdezi hirtelen, vékonyka hangján adva hangot kétségeinek.
A szomszéd helyiségben abbamaradnak a csörömpölések. Léptek zaja hallatszik, ahogy a főzést félbe hagyó kisétál az ajtóig. Képén lágy mosoly pihen, miközben zöld szemeivel igyekszik nyugalmat sugározni.
- Egy szóval sem mondta, hogy nem jön. Lehet, hogy akadt még egy kis dolga. Vagy hoz magával még valakit – gondolkodik hangosan.
- Csak nem? – virul ki ismét a gyerek, ahogy belegondol az utóbbiba.
Csupán egyetlen kacsintás a válasz. Vio onnantól kezdve úgy véli, két emberre vár egy helyett. Ez plusz energiával látja el és egyre jobban várja, hogy nyíljon az ajtó. Sienna még figyeli őt egy darabig, keresztbe font karokkal.
- Gyere, segíts egy kicsit! Ha meglátják, hogy ott ácsorogsz, a végén még bűntudatuk lesz, amiért megvárattak. Azt pedig gondolom nem szeretnéd – mosolyog tovább.
A gyermek ezen elgondolkodik. Szája szélét jobbra-balra húzogatja, vakargatva halántékát, majd heves fejrázásba kezd. Elhagyva őrhelyét, a konyhába viharzik, hol azon nyomban felszökken egy székre az étkezőpult mellett. Mondani sem kell neki, az előtte lévő krémes tálba kanalaz ujjával. Vidáman kóstolgatja a csokoládés krémet, újra és újra belenyúlva a tálba, hogy biztos lehessen ízében.
- Átment! – neveti lelkesen.
Lábai fel-le járnak, ahogy nézelődni kezd. Végignéz minden egyes elővett dolgon. A serpenyőkön, késeken, vágódeszkán… de még a habzsákon is, amivel a sütemény lesz díszítve. Amíg a másik végzi a dolgát, addig ő csak nézelődik és nyomon követi az eseményeket. Közben vissza-visszatekint az ajtó felé, de semmi. Jókedve kezd ismét alább szállni. Lassan kezdi feladni a reményt, hogy ma viszont láthatja őket.
Lecsúszik eddigi helyéről, majd a nappaliba kullog. Ott a kanapén helyet foglalva, magára csavarja a tarka pokrócot és összekuporodva melegszik. Kék tekintete végigaraszol a képeken. Egyikről a másikra vándorol, míg be nem lóg elébe olyasvalami, mi nemigen illik oda. Egy gőzölgő, fehér bögre, mit ujjai közé fogva vesz el. Csendesen néz a mellette helyet foglaló Siennára, ki nem szólal meg, csupán a kandallót kezdi figyelni. Hosszas csend telepedik rájuk a hallgatás közben.
- Sokat késnek… - szólal meg végül Violet, megtörve a csendet.
- Nagyon szereted őket, igaz? A szüleidet – elmélkedik felvigyázója, ki mostanra minden teendőjével végzett.
Újra egy bólintás a válasz, az apróság tekintete azonban elkomorul. Lábain húz egyet, hogy átkarolhassa őket, ügyelve arra, hogy ne löttyintse ki a kakaót. Biztos abban, hogy szereti őket, abban azonban már közel sem, hogy ezt viszonozzák-e. Szinte soha nincsenek mellette, mindig csak a munka. Vagy ha jönnek is, hát rengeteget késnek, mintha nem is akarnának megérkezni. Kezd ostobaságnak tűnni számára, hogy ennyire várja őket, de tudja jól, hogy mikor itt vannak, akkor meg…
- Nagyon sok dolguk lehet vadászként. Büszke lehetsz rájuk, hiszen megvédik az embereket! – próbálja Sienna jobb kedvre deríteni a lányt, vajmi kevés sikerrel.
Most még válasz sem érkezik. Vio a tüzet szemléli, lassan kortyolgatva a kezében gőzölgő kakaót. Olykor fúj rajta egyet, hogy ihatóra hűtse magának, aztán ismét iszik, addig, amíg el nem fogy.
- Megyek, lefekszem. Jó éjszakát! – köszön el, felhagyva a feleslegesnek vélt várakozással.
- Mi lesz a vacsorával?
- Nem vagyok éhes – közli röviden.
A plédet magával húzza, hosszan vonszolva azt a földön. Már szobája ajtajánál jár, mikor meghallja a zár csörgését. Sienna siető léptei követik mindezt. Violet után rohanva megállítaná őt, ha már nem állapodtak volna meg a kis lábak. Együtt sietnek vissza a bejárati ajtó elé. Most már ketten toporognak ott, várva, hogy az kinyíljon. A kislány ledobja magáról a plédet. Gyorsan végigsimít rózsaszín haján, igazít egyet-kettőt ruháján. Alsó ajkát idegesen harapja be. Jó ideje már, hogy látta őket. Egész pontosan, két hónapja és hat napja. Mindeddig csak apró híreket hallott róluk és képeket látott, az utóbbi egy héten azonban semmit.
Szívébe egy pillanat alatt mar a csalódás. Először bár megörül, ahogy meglátja az elsőként betérő vörös tincseket, de aztán rájön, hogy azok nem ahhoz a személyhez tartoznak, akit annyira várt. Ajkai megremegnek. Tétován lép hátrébb, ahogy egészében kirajzolódik előtte a vézna alak, ki bár szélesen mosolyogva jön be, amint meglátja a lányt, elkomorodik.
- Sajnálom, Violet! Úgy volt, hogy ma jönnek haza mindketten, de újabb feladatot kaptak. Egy nagyon fontos feladatot – hangsúlyozza ki a férfi.
Gondterhelten túr hajába. Kesztyűit lehúzogatja, közben pedig megindul a lány felé, ki folyamatosan hátrál, míg bele nem ütközik Siennába. Ujjai ökölbe gyűrődnek, fejét lehajtja. Alsó ajkát fogaival tépi, miközben szipogni kezd.
- Kérlek, ne sírj! Red bácsi itt van és játszik veled! – magyaráz a férfi, tehetetlen tárva szét karjait.
A lány elrohan. Megkerüli addigi vigyázóját, majd egyenest szobájába siet. Ismét csalódott. Nem érti, hogy lehet egy feladat fontosabb szülei számára, mint ő. Ajtaját bezárja, aztán az ágyra veti magát. Takaróját szorosan húzza fejére, arcát párnájába simítja, hogy ne hallhassák zokogását. Tudja, hogy nem szabadna emiatt sírnia. Tudja, hogy szülei fontos munkát végeznek, ahogyan azt is, hogy minderről nagybátyja aligha tehet. Mégis, hiányuk és a szertefoszlott remény, maró fájdalmat hagy lelkében, sírásra késztetve őt. Azon gondolkodik, jobb lett volna, ha egyáltalán nem mondja anyja, hogy mikor jön haza. Akkor egyszerűen csak várta volna, ahogyan minden nap, ahelyett, hogy egy konkrét időpontra fókuszálva, hiú ábrándoknak él.

2. Kártyaparti

Kellemes szellő járja át a házat, mi a nyitott teraszajtón tör be a házba. A fehér függönyök táncot lejtenek, erősen kapaszkodva karnisnak nevezett táncpartnerükbe. Gyűrű ujjaikkal szorítják a kart, minek lábai stabil tartást biztosítanak a falon állva. A beáramló levegő zeneként társul mindehhez, körüljárva a szobát, kiosonva a hátsó ablakon, út közben végigsimítva mindenen és mindenkin, amit, vagy akit csak ér. Red a kanapé előtt ücsörög, hová nem is olyan rég, egy kávézóasztalt vonszolt, hogy legyen mire pakolnia. Kávéja gőze már rég elveszett, illata maradt csupán a kihűlés következtében. Ez azonban őt cseppet sem zavarja. Könnyed dallamot dúdolva foglalkozik saját ügyével, mi jelenleg kimerül egy pakli kártya keverésében. Ketté szedi azt, egyszerre kezdve el az így keletkező két rakás egymásba pergetését. A lapok sűrű pergésben simulnak egymás tetejére, végül elvegyülve egy egyszerű, összetömörítő mozdulatnak hála, mi egyúttal rendezi is azokat.
- Megjöttem, Bácsikám! – hallatszik Violet hangja, nem is oly messziről.
A szobájába vezető folyosó végén tűnik fel, egyszerű, fekete felsőt viselve, egy kényelmesnek mondható nadrággal. Hosszú, rózsaszín haja lófarokba kötve leng utána. Kék lélektükrei nagybátyját figyelik, gyanakodva tanulmányozva annak elhelyezkedését, mi közel sem a megszokott. Sokkal inkább rendellenes, elvégre helyet foglalni a kanapén szokás, nem pedig közte és a kávézóasztal között, aminek egyébként teljesen máshol volt a helye. Kerülgetve őt jár körbe a nappaliban, keresztbe font karokkal, mígnem megállapodik a térség terasz felöli részén. Többnyire érdektelenül figyeli az újra és újra egymásra sorakozó lapokat, ellenben a dudorászó férfival. A dallam jól ismert számára, s máskor minden bizonnyal becsatlakozna, ha nem lenne jobb dolga. Most azonban nem azért van itt, hogy saját dalát énekelgesse.
- Szóval? Hajlandó vagy a lényegre térni, vagy csak az időt akarod húzni? – kérdi kissé türelmetlenül.
Az utóbbira nem hajlandó időt szánni, s sejtése szerint valahogy mégis ott kötnének ki, ezért már meg is indul visszafelé. Most egyébként is a pihenésén van a hangsúly. Azon, hogy mihamarabb visszamehessen gyakorolni, kiheverve az eseményeket.
- Várj egy kicsit! Miért vagy ilyen türelmetlen, Violet? Beszélgessünk egy kicsit! Túl komor vagy az elmúlt időszakban, gondoltam játszhatnánk egy kicsit, ha már egyébként is pihenned kell – mosolyogja a férfi, jobb kezével türelemre intve, jobban mondva csupán legyintgetve néhányat a levegőbe.
- Túl komor? Egy falka griff csapott le a koncertemen, amin egyébként összeestem és rengetegen meghaltak. Most nem a tréfáiddal kellene foglalkoznom, hanem a pihenéssel, utána pedig a gyakorlással. Még mindig túlságosan megterhelő az aura sűrű használata – feleli szárazon, nagyon figyelve arra, hogy ne emelje fel hangját, ugyanakkor kékségei indulatról árulkodnak, miközben a férfit nézi.
- Sajnálom! – komorodik el a másik – Az én hibám. Nem tudtalak rendesen kiképezni – sóhajtja.
- Nem a te hibád – közli egyszerűen.
Violet keze a kanapé háttámláján állapodik meg. Ujjai feszülten marnak a puha anyagba, jócskán belemélyesztve azokat a bútorba. Másik keze ökölbe szorul teste mellett. Szemeit félig lesüti, ahogy visszagondol arra a kevésre, mit akkor látott és hallott. A sikolyok még most is ott visszhangzanak lelkében. Rettegők és elhalók, hangosabbak és halkabbak. Ezek pedig még csak azok voltak, mik a közelében hangzottak el, valamivel a színpad előtt.
- Talán… - kezd bele Red, de hamar elhallgat.
Maga elé mered, mit sem törődve azzal, hogy ezzel az egy szóval, sikerült felkeltenie unokahúga érdeklődését. A lány felkapja fejét és úgy fürkészi a vörös hajú alakot, ki láthatóan vívódik valamin. Valami olyan ez, mit vajmi kevésszer lát ábrázatán, éppen ezért még inkább foglalkoztatja, hogy mi lehet az.
- Talán? – kérdez is vissza, megkerülve a kanapét, helyet foglalva azon, nem messze rokonától.
- Majd játék közben megbeszéljük! – tereli a témát a nagybácsi.
Violet szemöldöke hitetlenkedve tör a magasba. Már épp ellenkezne, csakhogy nem hagyja nyugodni az imént látott kép. Tudni akarja, mire gondolt korábban a másik, ahhoz viszont nincs más választása.
- Igazán leszokhatnál ezekről a felesleges hóbortokról – enged meg magának egy sóhajt.
Az idősebbel egy szintbe helyezkedik, óvatosan leereszkedve a világos színű bútorról. Hátát nekiveti a stabil darabnak, kényelembe helyezkedik, majd várja, mi következik. A férfi ekkor odébb húzódik egy kicsit, teret adva maguknak. A lapokkal kezd foglalatoskodni, mik már látszatra sem felelnek meg egy normális kártyapakli lapszámának. Még ránézésre is megállapítható, hogy ez több annál. Ebbe azonban nem köt bele. Nem tudja, miféle játékba akar kezdeni a másik, így rá hagyja a dolgot. Helyette a hamarosan elébe kerülő lapokat figyeli. Hátoldaluk egyedi, vörös és arany mintázatú. Egyesével veszi őket kezébe, nem sokkal azután, hogy megvakargatja az arcán lévő tapaszt, mit még a kórházban pakoltak rá. A döbbenet csak ezután következik. A szokványos színeket felismeri, csakhogy itt két másik fajta is akad. Kék vízcsepp és rózsaszín csillag. Erről azonnal eszébe jutnak a nagybátyja arcára tetovált motívumok, mik alig egy éve kerültek szemei alá. Szája széle egy pillanatra megrándul az értetlenségéből adódó feszültségtől. Fogalma sincs, hogy mit keresnek itt efféle figurák. Ahogy pedig alaposabban megnézi a többi színt is, bele sem mer gondolni, mi járhat nagybátyja fejében. Egy koronát és jogart viselő nyúl rajzolódik ki előtte az egyik lapon, mi a királyt hívatott szimbolizálni. A szokatlan figura annyira nem is foglalkoztatja, vagy inkább nem mer vele túl sokat törődni, a két ismeretlen szín azonban más. Még egyszer sem kérdezte meg, hogy mit szimbolizálnak ezek a motívumok, most már viszont, hogy a lapokon is azokat látja vissza…
- Mégis… mik ezek? – kérdi, mit sem törődve azzal, hogy nem kellene, megmutatva a csillaggal és esőcseppel jelzett lapokat.
Nagybátyja meglepetten pislog néhányat, majd elmosolyodik. Oldaláról egy másik paklit akaszt le, mi egyfajta fém tárolóban van. Azok azonban mások, mint a sima lapok. Ahogy előhúz belőle egy lapot a férfi, úgy mutatja azt Violet felé. A lapon ugyanaz a rózsaszín csillag szerepel, mint a lány kezében lévőn. Az újonnan elővett pakli lapja porral van bevonva. Annak szemcséi óvatosan csillognak, ahogy Red mozgatja ujjai közt a kártyát, aztán egyszerűen visszasüllyeszti azt a többi közé.
- Ez a pakli itt az én fegyverem. Erről mintáztam azt a paklit, amiből neked is osztottam. Minden egyes szín, más elemű porral van bevonva. Egytől-tízig, különböző erősségűek a támadások, ugyanakkor ezek a számok egyetlen fajta támadást jelentenek színenként. A figurások különbözőek és jóval erősebbek is. Ja, és van egy jokerem is – meséli a férfi lelkesen, szélesen mosolyogva.
Kiélvezi, hogy unokahúga érdeklődik valami ilyesmi iránt, s ennek örömére teljesen belelkesül. Legszívesebben abba sem hagyná, ha a lány nem rázná meg a fejét, jelezve, hogy nem erre értette.
- A jelek. Mi ez a két jel? – kérdi Vio pontosítva a dolgot.
- Ó, hogy azok? – kérdez vissza Red, majd hümmög egy keveset.
Száját jobbra-balra vonogatva gondolkozik azon, elmondja-e az igazat, vagy sem. Végül arra jut, hogy előbb, vagy utóbb, úgyis kiszedné belőle, hiszen részben az ő vére. Megadóan sóhajt, széttárva karjait, aztán fegyverét visszacsatolja övére, hogy még véletlen se kezdjenek el azzal játszani, még akkor is, ha úgy tűnik, a játék tényleg elmarad.
- Azért vannak, mert így velem lehetsz. Tudod, megígértem a szüleidnek, hogy vigyázok rád. Nem mintha egyébként nem akarnék rád vigyázni, hiszen te az én imádnivaló unokahúgom vagy. Még akkor is, ha nem ismered a köszönöm és kérem szavakat. És persze a bocsánatot sem – kezd bele, aztán hirtelen elhallgat, ahogy rájön, miket fecseg.
Violet teljesen elvörösödik ennek hallatán, ugyanakkor közel sem dühében, sokkal inkább zavarában. Tisztában van azzal, hogy nem szokása ezen szavakkal élni. Úgy érzi, azokkal nem érne el sok mindent, ellenben más megoldásokkal. Szerinte elég az, ha elismeri mások erősségét, azzal pedig semmi gond nincs, ha kiemeli a hibákat. Ugyanez igaz rá is. Nem vár el köszönetet érte, vagy erőszakol ki bocsánatkéréseket maga sem. Egyszerűen csupán fejlődést vár, nem többet. Fejlődést a háttérmunkásoktól, a táncosoktól, vagy éppenséggel saját magától.
- Ismerem azokat a szavakat – tudja le végül ennyivel, nagy nehezen kinyögve mondanivalóját.
A kártyalapot ismét felemeli, jelezve, hogy a témát bizony nem felejti, így a férfi kénytelen folytatni a beszámolót. Közben kékre festett körmeivel végigsimít a megbeszélés tárgyaként szolgáló jeleken, elidőzve azokon egy darabig.
- Mint már mondtam, azért van, hogy mindig velem legyél. A csillag jelenti a ragyogásodat. Büszke vagyok arra, amit elértél és örülök, hogy nem valami sehonnani alak a nagybátyád helyettem – fordul vigyorba mosolya, de azért láthatóan ő is elvörösödik kissé a beismerés miatt.
- És a vízcsepp?
- Azok a könnyeid – tudja le röviden, bármiféle mellékes magyarázat nélkül a férfi.
Ebbe a lány sem köt bele. Elnémulva figyeli nagybátyját, ki visszavéve a kiosztott lapokat, új leosztásba kezd, mivel az imént kettőt is megpillantott unokahúga lapjai közül. Máskor nem lenne ellenére a csalás, de ha később erre ráébredne kártyapartnere, akkor ugyanott lennének, ahol most. Kezdhetnék elölről, akkor meg már inkább most, mint később. Arról nem is beszélve, hogy semmi kedve a csalásával kapcsolatos megjegyzések hallgatására. Violet azonban felkel helyéről. A nyitott ajtóhoz sétál, elbújva a befelé törő függöny túloldalán. Vállát az ajtó keretének támasztja, úgy mered kifelé. Lófarkából kiszökő tincsét füle mögé tűri. Egyszerűen nem tudja, mit mondhatna. Sokat köszönhet a férfinak, tudja jól, még akkor is, ha egyszer sem említette. Még akkor is, ha egyszer sem fejezte ki háláját irányába, vagy mondott neki hasonlókat. Aztán eszébe jut valami, mit korábban említett az idősebb.
- Mire vonatkozott az a „talán”? – kérdez, hátra sem nézve rokonára.
A férfi lassan feltápászkodik. Feladva a kártyaparti reményét, elpakolja a hagyományos lapokat, majd az ajtó másik feléhez menve, oda támaszkodik, hasonlóképp bámulva kifelé. Zsebéből cigit kotor elő, szájába tűzve azt. Nem sokkal később, egy öngyújtóval ad tüzet saját magának, hogy mélyet szívhasson az erős dohányból.
- Talán… Jelentkezhetnél egy Harci Akadémiára – elmélkedik hangosan.
Violet meglepetten néz nagybátyjára. Mindeddig a férfi volt az, ki ellenezte, hogy a lány valaha is harcoljon, erre most ő maga áll elő az ajánlattal? Ez több, mint szokatlan. Már-már rémisztő, ha belegondol, hogy békepárti rokona ilyesmire gondol, még akkor is, ha az alak foglalkozása lényegében vadász. Vagy az volt, mielőtt még unokahúga nevelésébe kezdett.
- Ha jól emlékszem, ellenezted, hogy harcoljak. Az aurát is csak azért tanítottad meg aktiválni, hogy megvédhessen, amíg a színpadon vagyok – gondolkodik Vio fennhangon.
- Ez így igaz. Nem azt mondom, hogy szeretném, ha vadász lenne belőled, csak… Az aurád nagyon kimerít téged, így, hogy nem kaptál szakszerű oktatást. Ott megtanítanák a rendes használatát, na meg tanulnál egy kis önvédelmet is. Két legyet egy csapásra – magyaráz Red.
- Rendben van. Nem látom okát annak, hogy miért ne jelentkezhetnék. Csak hát… Kicsit túlkoros vagyok már, vagy nem? – kérdi.
Az esetlegesen elmaradó koncertek nemigen izgatják. Egyébként is pihenésre kárhoztatták, arról nem is beszélve, hogy a támadás miatt minden bizonnyal kevesebb jegy kelne el. Azt már nem is említve, hogy nem arról van szó, hogy most azonnal megy az akadémiára. Még csak jelentkezne.
- A korod miatt ne aggódj. Inkább a felvételi aggasszon. Minden bizonnyal különbözeti vizsgát kell majd tenned, ha a veled egykorúakkal akarsz tanulni. Ahhoz pedig kiképzésre lesz szükséged.
- Mikor kezdjük? – faggatózik tovább a lány, nyomát sem adva ellenkezésnek.
- Hamarosan – közli vele Red, szívva még egy kiadósat cigarettájából – Amint elintézem, megbeszéljük – mosolyodik el, ugyanakkor tekintete kétségektől zavaros.
Még Violet is látja rajta, mennyire nem biztos a férfi ebben az egészben. Igyekszik nyugtatóan mosolyogni rá, bár ez a megnyilvánulás a koncert óta nem épp erőssége. Most viszont, hogy ezt megbeszélték, megnyugodva hagyja ott nagybátyját a terasz ajtajában, hogy visszamehessen és tovább folytathassa kényszerpihenőjét.

Spoiler:

3. Sikolyok

Különböző műszerek, változatos lármája, felváltva, olykor egyszerre töri meg a csendet. Valamennyi színt a zaj okozói és az ágyon fekvő visz a fakó, fehér, csupasz falakkal felhúzott szobába. A hely éktelensége itt senkinek nem feltűnő. Már-már megszokott az efféle, komor intézményekben, hol többnyire a csend az úr. A színtelennek mondható, rácsos végű ágyon egy lány fekszik. Hószínű takarója egész mellkasáig van felhúzva, s lejjebb csupán karjai lógnak ki, megkerülve az anyag takarását. Végtagjai erőtlen simulnak a bútorra, egészen testére vonva a leplet, megsejtetve karcsú alakját. Sápadt bőrén tapasszal rögzített tű éktelenkedik, mi alá furakodva csöpögteti az orvosi oldatot. A másik végére kötött cső egy állványra felfüggesztett, félig üres tasakig vezet, mi lassan veszít tartalmából. A nyitott ablakon beáramló levegő végigsimít a tapaszokkal tarkított, békés arcon, meglengetve néhány rózsaszín hajszálat, mintha csak keltegetni szeretné őt, mielőtt megfordulva ott távozna, ahol éppenséggel betért.
A betegnek előbb ujjai moccannak meg. Jobb kezének mutató- és középsőujja egyszerre rezzen, így tudatva a külvilág felé lassú ébredését. Tudata letöltve hosszantartó száműzetését, a valóság felszínét kezdi kapargatni, elhagyva a sötét álomvilágot. Az új információk lomhán jutnak el félig éber elméjéig. Elsőként a csipogások kavalkádjára figyel fel. Szokatlan, ismeretlen szimfóniájuk akaratlan erősítik a kötéssel fedett halántéka környékén játszó, tompa lüktetést. Ehhez társul a hideg levegő kellemetlen szaga, mit semmilyen szellőztetés nem képes elűzni. Az már rég beleivódott a falakba és a bútorokba. Pislogásokkal teli hunyorgással nyílnak fel végül a kék szemek, újra és újra lecsukódva a vakító fehérség láttán, mivel a plafon megpillantásakor szembetalálkozik. Apránként szokja azt, óvva magát a hirtelenségtől. Az összkép, akár egy kirakós, darabonként áll össze számára, ahogy hozzáfér tudatához és a benne rejlő, új információmorzsákhoz. S bár sejtése megfogan, végül arra jut, fogalma sincs, hogy konkrétan hol van, csupán azt tudja, miféle helyen. A színek, a szagok, a berendezések hangja, a tű szúrása kezében, a tapaszok és kötések húzása bőrén, mind-mind arra engedik következtetni, hogy kórházba került.
Emlékeiben kezd kutatni ennek okáról. Légzése és szívverése egyszerre gyorsul fel, ahogy rémleni kezd neki a koncert és annak körülményei. Emlékszik, eleinte minden rendben ment, eltekintve kimerültségétől és szörnyen hasogató fejétől, mi most is kínozza a sajgó tamtammal. Eszébe jut az első dal, mi mondhatni elviselhetővé csillapította azt, átvéve a sok variánssal rátörő morajok helyét. A többit onnantól kezdve, már-már megszokásból is képes lett volna végigcsinálni, ha nem jön közbe valami. Valami olyan, melyből nem emlékszik szinte semmire. Egyszer csak a földön találja magát, majd megszabadulva a zenétől, sikoltások százai tör felé egyszerre.
Kezeivel azonnal füleihez kap. Ajkai sikolyra nyílnak, de hang nem jut ki torkán. Néma szájtátássá válik a törekvés. Fejét felemeli, majd visszaejti rég nem rázott párnájára a világ megfordulásakor. Egész teste megremeg, a csövek megrándulnak, miközben a szívmonitor vad zajongásba kezd. Az énekes felhúzva lábait, megpróbál felülni, mindhiába. A számos kanóc és a hirtelen fejfájás az ágyhoz kötözi, visszaparancsolva őt a párnára, melybe most erősen süllyeszti fejét. Pillái hosszabb időre összeszorulnak, majd felpattanva kitágulnak pupillái, ahogy tisztázódik benne, mit is hallhatott. Fájdalomnak, halálfélelemnek, és magának a halálnak sikolyait. Az ajkain beszívott levegő, akár a nyelt por, úgy szárítja egyébként is szomjas torkát. Mintha csak domb rakódott volna le nyelve tövében, minek elsődleges célja a nyelés és a beszéd megnehezítése.
Egy ismeretlen alak ront be a szobába, egy pillanatra megdermedve nézve a gyötrődőt. Fehér köpenyének zsebébe túrva, egy tűt vesz elő és egy kisebb fiolát, melyből azonnal szipolyozni kezdi az oltóanyagot. Közben két másik is megjelenik az ajtóban. Sajnálkozva figyelik a beteget, kinek karjai még mindig füleire tapadnak. Az ágyhoz lépve, leerőszakolják a mancsokat a fej mellől, az ágyhoz nyomva azokat, erősen tartva az ellenkezőt, ki csupán azért akar szabadulni, hogy ismét befoghassa füleit. A műszerek csipogásai újabb sikolyokká formálódnak szívében. Könnyei elhagyják kék lélektükreit, patakként folyva le az arcon, benedvesítve annak bőrét, s az anyagot, amint a folyam eléri az ágyneműt. A fecskendő végül eléri a legyűrt végtagot. A bőr alá törve, bejuttatja a szervezetbe a folyadékot, minek már csak hatására várnak ezután. Még néhány másodperc és a megfeszült izmok elernyednek. A légzés és szívverés apránként tér vissza a normálishoz, ahogy beáll az enyhe kábaság. Az ápolók az orvossal egyaránt, sajnálkozva figyelik a csillapodó lányt. A két nővér türelmesen fogja az olykor még megfeszülő kézfejeket, miközben felettesük egy kendőt elővéve, letörli az arcról a könnyeket. Violet kábán fordítja felé megfakult kékségeit. Lapos pislogása kikergeti elkeseredettsége utolsó cseppjeit szeméből, mielőtt újra lecsukódnának. Enyhén felhúzott lábai elnyúlnak a bútoron. A többi még kivár néhány másodpercet, aztán elengedi. A takarót gondosan megigazgatják körülötte, óvatosan helyre igazítva törékenynek látszó, elgyengült tagjait. A kezelőorvos ekkor ismételten zsebébe nyúl, ám ezúttal csupán azért, hogy visszasüllyeszthesse oda korábban használatos eszközeit. Sztetoszkópjára most nincs szükség, hiszen a szívmonitor és minden más, megmutatják azt, amire most kíváncsi lehet. Minden normális, mintha nem történt volna semmi. Ők azonban nagyon is tisztában vannak vele, hogy mi lelhette az ágyon fekvőt.
Komoran állnak az ügy felett, el sem merve képzelni, mit élhetett át a beteg néhány nappal ezelőtt. A folyosóról egy televízió hangja szökik be a szobába. Talán jobb is, hogy a most már alvó lány nem hallja a benne folyó műsor hangját, mi ugyan sok mindenre adhatott volna neki választ, de az is lehet, hogy tovább súlyosbította volna fájdalmát.
„… A három nappal ezelőtti, nagy griff támadás áldozatainak még mindig nincs meg a teljes létszáma. A hatóságok folyamatosan keresik az embereket a romok között, ám a károk már jelenleg is hatalmasnak mondhatóak. Az összesített adatok szerint, eddig kettőezer-százharmincegy sérültet találtak, ebből mostanra ötszáznegyvenhét biztosan halott. A sérültek között van Violet Syrin, a tizenöt éves énekesnő, kinek a koncertjén bekövetkezett a támadás. Legutóbbi értesüléseink szerint, az előadó megúszta kisebb sérülésekkel, de rejtélyes okok miatt, még mindig kómában fekszik. Az eddig megtalált áldozatok névsora megtalálható a rendőrségnél, a sérültek ápolási helyével együtt. Legközelebb két óra múlva jelentkezünk a fejleményekkel. …”
A kórházi személyzet tagjai magára hagyják a beteget egy utolsó ellenőrzés után. A lány újra békésnek mondható álomban találja magát, elmerülve a semmiben, hol nem hallhatja az éles hangokat, mik alig néhány napja, majdhogynem füle mellett csendültek fel. A három nőt azonban egy férfi váltja fel hamarosan. Red az ajtóban ácsorogva figyeli unokahúgát, előbb reménykedve, majd hamarosan gondterhelten túrva végig vörös sörényét. Kezében fehér virágokból álló csokrot lógat, mit valamennyire felemelve lép be a szobába. Pillantása ugyan végigsiklik gyorsan a falakon, de inkább Violetre figyel. Kabátja belső zugából egy képet vesz elő, és a közelben lévő komódra helyezi azt, a violákkal együtt. Felszabadult kezei egyikével az énekes kezét fogja meg, míg másikkal a képen simít végig elkomorodva.
- Sajnálom, Scarlet! Nem tudtam rá eléggé vigyázni – sóhajtja, lesütve szemeit.
Egy kisebb széket húz ki az ágy alól lábával és helyet foglal a támla nélküli ülőalkalmatosságon. Láthatóan nem áll szándékában távozni egy darabig.

Spoiler: