Blanche Legrand

Karakteradatok
Név: Blanche Legrand
Életkor: 17 év
Faj: Faunusz
Nem: Nő
Foglalkozás: Vadásztanonc/Tanuló
Kaszt: Hajadon; Haven Akadémia

Tulajdonságok
Megjelenés: Magas, 172 centiméter környékén mozog, vékony alkatú, szikár, nem kifejezetten formás, ugyanakkor a Harci Akadémia Atlasban kellőképp megedzette, így szedett magára némi izmot, amiben sokat segített fegyvere sokszori hordozása is. Súlyra még könnyűnek számít, nagyjából 64 kg-ot nyom, mozgása valahol a katonás és a játékos közé tehető – katonásság a korábbi iskolája és fegyvertípusa miatt, a játékosság vélhetően a személyiségéből eredeztethető. Haja félhosszú, válláig ér, a tincsek fehérek, enyhén hullámosak. Szemei hatalmasak, és nem azért, mert eleve olyan az arcformája – állandóan nagyra nyitja őket, néha talán azt az érzetet keltve, hogy csak azért csinálja, hogy minél többet láthasson a világból. Öltözködés szempontjából előszeretettel hord furcsa párosításokat, egymástól bőségesen elütő színeket, de egyébként elsőbbséget élveznek nála az elegáns, ugyanakkor kényelmes ruházatok. Jellegzetességei közé tartozik az bézsszínű macskafül, az ugyanilyen farok, valamint a narancsos, enyhén sárgás beütésű tekintet, melyben harc esetén felgyullad a veszély utáni vágyódás, az őrült akarás. Ugyanez van, ha valamilyen izgalmasnak talált személlyel találkozik, amúgy gyermeki kíváncsisággal szemlél mindent.

Személyiség: Nyugodt, kiegyensúlyozott, talán kissé elutasító egyéniség is, ám sajnos csak lenne, ha gyerekkorában nem történt volna annyi minden, nem látott volna annyi vért, nem kellett volna kicsiként megtapasztalnia az ölés súlyát, noha nem úgy emlékszik az eseményekre vissza, mint hatalmas tragédiára. Tagadhatatlanul egy furcsa személlyé vált ezek következtében, mely egyelőre még csak a nézésén nyilvánul meg, csupán néha cselekedetein. Egyébként a hétköznapokon teljesen normális, bár van hanghordozásában valami kellemetlen és idegen, mintha nem is igazán ott lenne, ahol van, holott tökéletesen tisztában van a körülményekkel, a helyzetekkel.
Szereti a konfliktusokat, főként azért, mert a viszálykodás állandóan nagy izgalmakkal jár. A feszültség, amit magával hordoz, lenyűgözi, mint ahogy a harchelyzetek húzóssága is. Szinte állandó jelleggel rohan bele a veszélybe, hogy minél többször tapasztalja az élet-halál szituációk okozta izgatottságot, néha már tálcán kínálva magát még a Grimmek számára is. Fegyverét azonban azonnal mocskos módon veti be: ahogy az ellenfelen erőt vett a győzelem édes előíze, az elbizakodottság, tüzet nyit, mindemellett előszeretettel alkalmazza a hátbatámadás elveit is.
Nem mondhatni, hogy olyan csípősek lennének a megjegyzései, amiket tesz, ugyanakkor az a végtelen higgadtság és szórakozottság, az állandó mosolya, mely már-már olyan, mintha nevetni készülne, sokszor idegesítő lehet, pláne az olykor megjelenő fölényeskedő, enyhén mindentudó viselkedése. Nem túlságosan jellemzőek ezek rá, legalábbis állítása szerint ő egyáltalán nem ilyen, szimplán tisztában van bizonyos körülményekkel; mindössze mások látják ennek, mert nem képesek megállapítani az egyszerű helyzetekről az egyértelműt, és irigylik őt. Egoista és nagyképű? Meglehet, viszont azt is bevallja, hogy vannak hibái, mi több, gyakran még hangoztatja is, miféle egyszerűbb vétkei vannak.
Múltjának mesélésére egyszer kérték mindösszesen, mert olyan beteg részletességgel, higgadtsággal és távolságtartással ecsetelte azt a brutális körülményt, amikor minden megváltozott, mintha csak olvasta volna, és nem is vele történt volna meg. Annyira elborzadtak a többiek ettől, hogy inkább nem kérdeztek tőle többet semmiről, mi több, némi távolságot tartottak, de ez sosem zavarta. Úgyis megvan egymagában is, mindemellett legalább nem kapja a kellemetlenebbnél kellemetlenebb megjegyzéseket, amik módszereiből adódnak (ugyanis nem arról híres, hogy a golyószórójával olyan kíméletes lenne, ha társai is a tüzébe kerülnek). Ennek ellenére a hétköznapokon nem nevezhető antiszociálisnak. Egészen nyíltan áll hozzá a legkülönfélébb témákhoz még úgy is, hogy nem kevés bántalmazás érte korábban, csak mert faunusz.
Érdekessége, hogy megpróbál a Grimmekkel valamilyen úton barátságot kötni; beszél hozzájuk, kísérletezik, hogyan tudna velük bármilyen kapcsolatot létesíteni, persze az állandó üvöltés, amit kap, majd a támadás arra sarkallja őt, hogy lemészárolja őket - legalábbis azt, amelyikhez neki is megvan a képzettsége. Nyilván igyekszik megteremteni azt a helyzetet, amikor csak egy, az erejének megfelelő Grimm van a közelében, mert a veszélyimádata nem olyan súlyos, hogy öngyilkosságba rohanjon. Bár eddig számtalan sikertelenséget könyvelhetett el, nem tántorítja el a szándéktól: beszélgessen eggyel, támogassa a feladatát, a pusztítás iránti vágyát, elvégre kíváncsi, mit eredményez. Mindezek mellett titkon a Fehér Agyar is kiváltképp vonzó szervezet a számára, ugyanakkor még nem akarta felkeresni őket egy roppant nehéznek ígérkező úton – a Haven egyelőre jobb körülményeket és információcserét biztosít, elvégre a rendőrséggel együtt dolgoznak. Honnan máshonnan lehet jobban informálódni, ha nem onnan?

Erősségek:
- Piszkosul játszani azzal, amije van – értendő itt főként a képessége
- Állandóan veszélyben találni magát
- Meglehetősen jól használja hajadonságával járó képességeit
- Faunusz mivoltából adódó éjjellátás, némileg kifinomultabb érzékek

Gyengeségek:
- Ugyan csapatban játszik, de inkább hátráltatja a csapattagok tevékenységét, mert gyakorta kisajátítja magának a szituációt
- Faunusz mivoltából adódó kifinomultabb érzékek, főként a szaglás – a rossz szagokra kiváltképp érzékeny
- Macskajegyekkel átvette a macskák szokásának egy részét: nagy részük nem szereti kifejezetten a vizet, és bár a mocsaras környékeket kedveli, a folyókat szintén, azért nem mártózna meg sem a folyókban, sem a tavakban, tengerekben, óceánokban meg végképp nem – enyhe iszonya van
- Faunusz mivoltából adódó jegyek (macskafül és –farok) elég érzékenyek, és nem értékeli, ha azokat huzigálják (egy erős rántás kegyetlen fájdalmat okoz neki)

Mágia és felszerelés
Mágia habitusa: Viselkedésében bekövetkezett változásoknak köszönhetően leginkább támadó jellegű képességeket alkalmaz, mint védekezőket. Egyelőre főként a jéggel operál, bár szórakozásból előszeretettel fagyasztja le vagy áztatja szét vízzel valakinek az uzsonnáját is cukkolásként. Mivel fegyvere jéglövedékekkel működik, az is elősegíti, hogy inkább a támadó oldalát használja képességeinek, de nem áll tőle messze a vízbuborékokkal való cselezés, játszadozás sem. A vadászok általi aurahasználat átlagosnak mondható, semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint egy hétköznapi diáké, ugyanakkor képességhasználatával ellentétben inkább a védekezésre koncentrál vele.
Kezdő mágia elempáros: Tél - víz és jég

Fegyvernév: Little Lady
Leírás: Egy hét kilós aranybogár (ami egyébként egy golyószóró), két kézben hordozandó. A hajadon mágiájával működtethető, apró jéggolyókat lő, melyek megalkotása nem igényel olyan rettentően sok energiát, ugyanis tényleg apró lövedékekről van szó. A fegyvernek köszönhetően mindemellett a kezdetben megadott 10 méteres távolságon kívülre is eltévedhetnek a lövedékek. A fegyver maga kiválóan bírja a hideg, fagyos, vizes környezetet, elvégre erre specializálódott, ugyanakkor a meleg nem tesz neki túl jót, használata forróságban nem javasolt.
//Később beteszek egy linket, csak mivel új tag vagyok, még nem engedi a rendszer //

Pontok elosztása:
Közelharci jártasság: 2
Mágiahasználat: 7
Intelligencia: 6

Történet:
- Blanche, ez a neved, ugye? – érdeklődik egy ráncos arcú, ősz hajú nő, finoman megsimogatva a kislány fejét, némileg beletúrva hófehér hajába, amelyen megcsillanni látszik a gyenge, kopasz ágakon keresztülszűrődő napfény, akárcsak az őket körülvevő végtelen hó szemcséin. Egyelőre még nincs olyan hideg, hogy ne lehessen kinn játszani, ugyanakkor szükséges egy meleg kabát egy bundás kesztyűvel a megfázás elkerülése érdekében.
– Szép neved van, tudsz-e róla? – mosolyog rá kedvesen, kéklő tekintetével nem engedve a lány narancsos pillantását, mely furcsállón vizsgálgatja a megfáradt, sok bölcsességet sugalló szemeket.
- És a néni kicsoda? – kérdezi félénken, vállait felhúzva, igyekezve elrejteni fejét.
A mosoly szélesedik, behunyja a szemét, igazi nagymamás érzetet keltve azzal a szerető ábrázattal, amivel most Blanche felé fordul.
- Csupán egy letelepedni kívánó új lakos, aki utódot keres – felel, mire értetlenül pislogni kezd.
- Utódot? Az micsoda?
Halk kuncogás hallatszódik a rekedtes hangon, ami alapvetően borzasztó és ijesztő lenne, a benne megbúvó finomság és kedvesség azonban sokkal erősebbnek bizonyul.
- Egy olyan személy, akivel megoszthatom a tudásom – magyarázza a lehető legegyszerűbb módon, elvégre még csöpp ez a gyermek, hát hogy máshogy fogalmazhatná meg? Majd később, úgyis lesz rá lehetőségük, úgyis lesz arra alkalom, hogy megannyi mesét regéljen, hogy százszor elmondja ugyanazokat a sorokat és szavakat, csak a gyermeki kíváncsiság telhetetlensége miatt.
- Hol van édesanyád? – kérdez rá, leemelve kezét az apró fejről.
A lány megfordul, és egy irányba mutat.
- Arra – néz fel az asszonyra, még mindig mutatóujjával adva segítséget. – Ott a falu, ahol lakom. Elvezessem a nénit?
Az idegen csak figyeli a messzeséget, de olyan tekintettel, mintha kristálytisztán látná az épületeket, azok minden szegletét, sőt, mintha a szobákba is bepillantást nyerne, és épp az ottani melegben érezné magát, holott ez képtelenség. Elréved, eltűnődik, és hosszú másodpercekig nem válaszol, még csak nem is néz le a kislányra, aki ettől elbizonytalanodik. Bizonytalanul indítja meg kezét, hogy ujjaival a ruhába kapaszkodva megrángassa azt egy kissé, kivívva a nő figyelmét, azonban ő hirtelen válaszol:
- Igen, azt megköszönném... – tekint le az apróságra.


Hideg, fagyos ez a tél, talán az eddigieknél is elviselhetetlenebb, noha északon Atlas lakosai már igazán megszokhatták volna ezt a kegyetlen időjárást. Most mégis kibírhatatlanok a városon kívül tomboló körülmények - még a szokásosnál is rosszabbak. A száraz, porszerű havat felkavarja a szél, mely sikítva süvít végig az egész országon, a durva szemcsék pedig karcolják a finom, sérülékeny bőrt, védőszemüveg nélkül a szembe is belekerülnek, kellemetlen fájdalmat okozva, nehezítve a látást és a tájékozódást.
Még a legmelegebb bundák sem védenek a viharként száguldó, maró karmok elől. Beszökik a legvastagabb rétegek alá is, rövid időn belül megdermesztve az ujjakat, hiába melengetik gazdájuk forrónak ható leheletükkel. Értelmetlen, mert a következő pillanatban a rideg környezet elragadja a meleget, mintha csak az éltetné, és nem lenne más, amivel táplálkozhatna.
A lombjuktól megfosztott, az örök fehérségben feketének tűnő ágak akaratlanul koccannak össze, behódolva a légáramlat mozgásának, ami oly’ hangos, hogy a halkan, szinte már némán ropogó, a végeláthatatlant is beterítő havat nem is engedi felszólalni. Még a gyerekszipogást is megfojtja, nehogy az Isten meghallja, és kiengesztelődve engedjen a vidék könyörtelen ítéletidejéből, de nem… Már pár méterről sem hallatszódik sem a folyamatosan megszólaló roppanás, sem a kétségbeesett szipogás. A félelem azonban annál jobban érződik…
Meleg ruháját gyermekeire terítve dacol a tájék viszontagságaival, és bár vacog, ujjai átfagytak, mint ahogy lassan már egész teste is, mely lassacskán megadja magát a hidegnek, még megy előre, szorosan ölelve magához a csöppségeket, kiknek rémült pillantása buzdítja és bátorítja, hogy menjen még. Még és még. Tovább, egészen addig, amíg el nem porlad, míg meg nem dermed teljesen...
Zihál, a száján kijutó levegő párás, szürke felleget hagy maga után, de a szél hamar elviszi ezt is, hogy még durvábban csapjon le a pár pillanatra meleget érzékelő arcra. Torkát fájlalja titkon, de akármilyen nehéz is legyen ez az út, rámosolyog fáradtan gyermekeire, tudván, ezzel megnyugtatja őket.
- Nem lesz semmi baj, kincseim – mondja halkan, fejükre egy-egy puszit adva, menetelve tovább, egy láthatatlan célig, melyről maga sem tudja, létezik-e. Csupán a veszély elől akar menekülni, utána majd… Majd lesz valahogy.
- Anya… - szólal meg az idősebb reszketegen, a nő pedig riadtan fordítja felé pillantását, és megáll.
- Mi az, szívem? – kérdi féltőn, finoman rászorítva lányára, mintha csak erősíteni akarná benne az érzést: itt van, védi őt.
- Félek… - suttogja, és alig bírja visszatartani azt a két könnycseppet, amik szeméből indulva végiggördülnek pufók, gyermeki arcán.
- De ne félj, itt vagyok – mosolyog rá, viszont ez a mosoly már keserű és reményvesztett. - Hamarosan vége lesz mindennek, csak bírd ki még egy kicsit, jó? – Ahogyan csak tőle telik, a szerető, türelmes és gondtalan anya szerepét mutatja felé, ami még hatásos: a gyerekek könnyen hisznek, de ugyanilyen könnyen érezhetik meg a bajt is. Még szerencse, hogy a kisebb elaludt, úgy kimerítette már csak az, hogy hosszú órákat kellett kinn töltenie…
- Mindjárt vége lesz… - suttogja.


Nincsenek elhagyatott épületek, de őrizetlen pincék igen. Egy ilyenben találnak menedéket: ő és a két lánya. A kisebbiket leszi egy nagyon régi fotelba, miután leporolta, és ha jól sejti, a kinti ítéletidőnek és az éjszakának köszönhetően van néhány órájuk, míg rájuk nem találnak – vagy míg a gazda be nem toppan, meglepődve azon, hogy van a birtokán néhány illetéktelen vendég. Nem mintha ez most számítana nekik bármit is, a tulajdonos a legkisebb gondjuk jelenleg.
- Blanche, drágám, figyelj rám, kérlek – fogja meg finoman a lány vállait, jobbjának vékony, hosszú ujjaival aztán végigsimítva az arcán. Cseppet sem biztató az a pillantás, amit kap: tele van félelemmel, rettegéssel, és tudja jól, hogy legszívesebben hazamenne, de sajnos ezt nem tehetik meg. Nem most… Nem ma. Majd talán évek múlva.
Vagy talán még akkor sem.
- Mi az, anya? – pislog rá, és szinte fáj látni, hogy nem azzal az eddig megszokott örömmel tekint rá, mint ahogy azt eddig tette. Kellett mindannak megtörténnie… Kellett ilyen úton végighaladnia… Kellett ezt eredményeznie…
- Most kapsz tőlem valamit – felel egy kimerült, halovány mosollyal, ami némileg szélesedik, ahogy meglátja Blanche lelkesebben felvillanó szemeit. – Valószínűleg nem fogod azonnal észrevenni – teszi hozzá, mielőtt még lánya szólhatna.
- De miért? – néz végig a nő szemébe értetlenül, és elsőre azt hinné az ember vagy a faunusz, hogy valami kézzelfogható választ vár, rá kell jönnie mindenkinek: még a mesék is elbűvölik őt annyira, hogy elfedhessék előle a csúf valóságot.
- Ez egy… Ez egy olyan ajándék, amit csak akkor tudsz felhasználni, ha másokat védened kell – magyarázza eleinte bizonytalanul, utána már csak imádkozva, hogy a csöpp gyermek elhiggye ezt neki. – Akkor fog megjelenni, amikor valaki bajban van, szóval csak akkor használd, jó? – szorítja meg enyhén a vállait.
- Csak akkor? És ha nem történik semmi? – válik kétségbeesetté ábrázata, és bár szíve így is kifacsarva dobog már, most még jobban szorul mellkasában, azonban nem engedheti meg magának, hogy a saját gyermeke előtt törjön meg, előtte mutasson gyengeséget.
- Történni fog. Érezni fogod, hidd el, kincsem – söpör ki finoman egy tincset kislánya arcából. – Történni fog, de ahhoz meg kell tenned pár dolgot – mondja óvatosan. – És ígérd meg nekem, bármi furcsát érzel, nem fogsz szólni, nem fogsz másképp tenni, jó? – hajol kissé közelebb, nem engedve el lánya pillantását a sajátjával.
- Meg… Megijesztesz… - húzza hátra a füleit, mire édesanyja hirtelen átöleli őt, nem tudván elviselni azt a fájdalmat, ami ennek hallatán beléhasít.
- Nem lesz semmi baj – suttogja, szorosan karolva át a gyermeket. – Csak hunyd be a szemed… - Vár pár másodpercet, aztán elengedi őt. Végignéz annak arcán, emlékezetébe vésve az összes vonását, felidézve azt, ahogyan nevetett, ahogyan mosolygott, ahogyan ösztönszerűen fújt arra, ami nem tetszett neki. Szinte már kínkeservesen elneveti magát, de tudja, hogy mást kell tennie: ő is behunyja a szemét, hogy feloldja…


A testvérével a sarokban lévő poros ládába bújt, és akármit is hallottak, nem jöttek elő. A félelem gúzsba kötötte egész testüket, azért sem mertek idáig mozdulni, bár nem mintha mostanra változott volna a helyzet. Egyszerűen képtelenek még szólni is, és sírnának, anyjuk szavára, parancsára azt sem mernek.
Azok a kiáltások… Valaminek az ütődése és roppanása… Törés... Tiltakozás, majd egy hangos durranás... Majd aztán a semmi… Megrémiszti őket úgy, mint soha eddig semmi.
- Büdös szajha, csak nem hagyta magát… - köp egyet kint egy férfi. – Nem volt nála két gyerek is? – Blanche gyomra hirtelen felugrik a torkába. Összefacsarodnak a belei, fájdalmasan és kegyetlenül, szíve hevesen kezd el kalapálni; mintha ki akarná törni a bordáját, őrzőmunkáját soha nem mulasztó ketrecét.
Mereven pillant oldalra, kistestvérére, és szinte már fél attól, hogy ő hangosan elsírja magát, felfedve, merre is rejtőzködnek. Egyelőre azonban úgy tűnik, kivételesen jól tartja magát… Nem sok választhatja el a szipogó, nyöszörgő zokogástól, látja ezt a tekintetén, szájának lebiggyedő ajkain, a ráncokon, melyek szemöldökének összevonásától jelennek meg.
Átöleli, halkan, magához húzza, de úgy, nehogy még egy csendes súrlódásra is felfigyeljenek a kinn állók, mert egyértelműen többen vannak; sokkal többen és sokkal erősebbek, mint ahogyan azt el tudnák képzelni. Elvégre ők csak gyerekek… Kicsi, apró gyerekek, akik nem tehetnek semmit, csupán anyjuk meleg ruhájába burkolózva várhatják kiszolgáltatottan, mi fog velük történni.
- Szerinted én figyeltem annyira? – ripakodik rá egy másik.
- Nyugalom, nem is tőled kérdeztem… - hangzik az előző, és szinte hozzá lehet képzelni, ahogy egy másik jelenlévőre néz.
- De – érkezik a feszültségfokozó válasz a harmadiktól.
Egész testében remegni kezd, nem tudja megállni, hogy szájában a fogak ne koccanjanak össze, és ha nem szorítaná most kezeit és ujjait testvérére, akkor úgy reszketnének, hogy egy teával teli csésze tartalma azonnal kilötykölődne teljesen.
Nem akarja ezt…
- Nem akarom… - hallatszódik, és hirtelen azt hiszi, ő mondta ki, ő buktatja le ezzel mindkettejüket, ám rá kell jönnie: ez mellőle jött. Riadtan fordul az irányába, és elszörnyedve fogja fel, hogy ez a testvére volt. Ösztönösen emeli meg a kezét, hogy befogja a száját, mielőtt még több szó kicsúszna belőle, és csupán halovány reményt táplál az itteniek süketsége iránt.
- Hallottátok? – szólal meg ismét az első, és bár ismét összeugrik a gyomra, még imádkozhat azért, hogy a többiek csak képzetnek higgyék.
- Valahonnan hátulról jött – csatlakozik egyetértőn a második, így már csak idő kérdése, míg felkutatják az egészet, és rájuk találnak. Szinte zokogni támad kedve, de még tartja magát addig, ameddig szükséges.
- Végül is gyerekek… Könnyen elbújhatnak… - mondja a harmadik, és bizonyára ő indul el lomha léptekkel az irányukba. – Mondjuk abban a ládában ott, a sarokban – hangzanak a végítélet szavai, mire mindkét gyerek megfagy a rémülettől, a következő pillanatban pedig egyszerre sikoltanak fel, hirtelen akarva kiszabadulni eddigi rejtekhelyükről, hátha megmenekülhetnek. A láda felborul a lendülettől, és bár Blanche próbálja magával rángatni testvérét valahova máshova, valamilyen biztosabb helyre – egy szekrény alá, vagy maga sem tudja -, a csöppség azonban nem enged: más irányba akar menni, és ahogy sírva fakad, a könnyektől homályos pillantásától nem is látja már, merre. Kénytelen így a kisebb után rohanni, de nem elég gyors: a három férfi hamar körülöttük terem, mire a kisgyerek megáll, rémülettől visszafojtott lélegzettel néz fel az óriásnak tűnő, sötét alakokra, utána hátrálni kezd előtte álló nővére gyenge, irányt mutató tolására.
Rettenetesen fél ő is, de ha már ő a védelmező… Ő az, akire anyja rábízott egy ajándékot, aminél tudja, mikor kell használni… Neki kell itt lennie, nem igaz? Nem bújhat kistestvére mögé. Nem teheti meg, az mégis milyen magatartás? Itt kell állnia, felkészülni arra, hogy az ajándék milyenségére hamarosan fény derül.
Próbálja fenntartani a dacos tekintetet, de a könnyek minduntalan csordulnak végig arcán, hogy állának csúcsán összeállva egy dagadó cseppként hulljanak le a földre. Szenvedő ábrázatáról könnyedén leolvasható, mennyire fél, mennyire retteg, tagjai pedig reszketnek, még jobban megmutatva annak a három alaknak, milyen kétségbeesett.
- Na, kicsi lányok… - guggol le az közvetlenül eléjük, akit először hallottak meg anyja megnémulása után. A szivarból szív egyet, mélyet, majd rájuk fújja a füstöt, ami csípi a szemüket, és bár ingere támad köhögni, mégsem teszi: elfojtja, visszatartja, elrejtve kistestvérét, aki halk köhécseléssel reagál a keserű, büdös levegőre.
- Mondjátok csak el… Hol van az a másik személy, aki veletek volt? – emeli meg kezét, rámutatva a bejárat előtt heverő, élettelen, törékeny testre. Blanche ráemeli pillantását, és elsőre nem ismeri fel – nem _akarja_ felismerni -, hogy az az anyja. Rémült tekintetét aztán a férfira vezeti, aki szélesen, fölényesen vigyorog rájuk, mintegy örökké élő rémképet alkotva bennük.
Nemlegesen megrázza a fejét, és ha tudna még hátrálni, megtenné, azonban mögötte van testvére, valamint a hideg fal.
- Nem… Nem tudom… - motyogja reszketegen, alig tudva beszélni a rémülettől és a remegéstől.
- Megkérdezem még egyszer… - mosolyog rájuk a szivaros. – Hol… van… az a másik személy…, aki a Fehér Agyarral játszott össze? – Korábban még barátságosan csengő hangja már közel sem olyan türelmes: ellentmondást nem tűrő, akaratos és erőszakos – nyomást helyez rájuk már csupán ennyivel, hogy kibökjék a számára kellő információt.
- Nem… - Megakad, mert egy olyan durva pofont kap, ahogy elhangzik ez a szó, hogy elesik, szája felreped, és azonnal megérzi a vér fanyar ízét.
- VÁLASZT VÁROK, NEM NEMET! – veszti el hidegvérét a szivaros, ingerülten üvöltve a gyerekekre, amitől a kisebb azonnal hangos sírásban tör ki, Blanche pedig ugyanúgy zokog, csupán halkan, remegő vállakkal.


Csend van. Végtelen némaság, melyben még a halk suttogás is hangos kiáltás.
Hamar megtöri ezt a síri csendet egy lassú ütemű csepegés, a sötétben azonban aligha lehetne megmondani, hogy mégis mi idézi elő ezt. Blanche is csupán a faunusz adottságai miatt képes megállapítani: éjjellátásának köszönhetően könnyedén kiveszi az átlósan álló, hosszú jégszilánkról lecsöpögő, vörös színben pompázó folyadékot, amely az egyik ember testéből ered. Egy másik mellette fekszik holtan, a harmadik szintén… Az anyja jóval odébb pihen, kistestvére pedig…
Oldalra néz, a néhai gyerektest irányába, amit azonban olyan csúnyára ütöttek és vertek, hogy először arca vált felismerhetetlenné. Miután a kistestvére nem bírta tovább sem lélekkel, sem testtel, és az égiek magához vették, már csak az ő lelki kínjai érdekében csúfították tovább: elválasztották a tagokat darabról darabra… Hadd szenvedjen! – hangoztatták a szavak, mellette pedig röhögtek rajta. Most meg… Most meg már ő nevet rajtuk valahol mélyen, legbelül.
Üresen, mégis valamilyen furcsa, megfoghatatlanul különös lánggal ég tekintete. Egyszerre merült ki teljesen érzelmileg, és egyszerre vált teljessé, megvilágosulttá zsenge, rettentően ifjú kora ellenére. Nagyra nyílt szemekkel néz végig az egész helyiségen, és hirtelen egy ajtó nyitódására figyel fel. Nem fordítja oldalra a fejét, nem tesz semmit; teljesen figyelmen kívül hagyja, mintha mi sem történt volna.
Gyorsan szedi az érkező a lépcsőfokokat, majd hirtelen áll meg. Bizonyára megpillantotta az anyja holttestét, és amiatt borzadt el. Ezt követően már csak lassú, óvatos léptek visszhangja üti meg a fülét, majd egy lámpa felé irányuló fehéres fénye vakítja el hirtelen látását, de erre sem reagál. Nem rándulnak meg az izmai, még a szemei sem húzódnak összébb; csak van ott, áll, mintha sokkban lenne, holott tökéletesen tisztában van a külvilág lassú, eseménytelen történéseivel.
- Te szentséges… - Nem mondja ki az utolsó szót; talán ha tehetné, megrökönyödve rogyna térdre, feldolgozva a látványt, ami fogadja őt, a kislány láttán azonban nem engedheti meg ezt magának. Pár pillanatnyi hezitálás után odalép hozzá, ügyetlenkedve és bizonytalanul emeli fel, miközben halkan mondja:
- Most velem jössz, adok neked egy forró teát…
Sietősen lépdel fel a lépcsőn, majd hagyja el a helyiséget, hogy aztán a benti melegben a kislányt valamiképpen észhez térítse – vagy legalábbis megnyugtassa, ha kitörne belőle a hisztéria.

Ekkor jöttem rá arra, anyám mit is értett a mondandója alatt. Hogy mit jelent az a néhány szó: ha valaki bajban van… Rájöttem, ki az a valaki. Kitalálod? Vagy nem? Áháháháá, ott a pont! Teljesen igazad van, elvégre az a valaki…
Én magam vagyok.


Furcsa egy teljesen más környezetbe kerülni. Gyakorlatilag pár hónapra rá a nő – aki egyébként szintén egy faunusz gyönyörű agancsokkal a fején, ami gyakorta megnehezíti hétköznapjait - költözködik is, ahogy a hivatalos ügyek rendeződtek, és viszi magával Blanche-t is, örökbe fogadva a lányt, azonban a képességével képtelen bármit is kezdeni. Állandóan előtör, akárhogy is próbálják visszafojtani: gondoljon valami jóra, gondoljon valami nyugtatóra; úgy tűnik, a tragédia nyomai megmaradnak még hosszú időre, és ez teljesen természetes is. Magának az asszonynak sem könnyű ezzel megbirkózni, az pedig ugyancsak egy nagy problémának bizonyul, hogy Blanche az akarata ellenére jégcsapjaival megrongálja a bútorokat, megfagyaszt dolgokat, a víz is néha engedetlenül cselekszik a gravitációval szemben, és így átlagos iskolába sem járhat. Kénytelen hát egy harci akadémiára íratni annak reményében, hogy ott képesek lesznek megtanítani neki azt, amire szüksége van erejének irányítására.
Egy távolabbi városban telepednek le, történetesen egy Harci Akadémiával a közelben. A beilleszkedés nem megy egyszerűen, és habár titkolják a történteket, faunusz mivolta miatt közel sem annyira könnyű, mint ahogyan azt elsőre várták, valamint a fél éves csúszás és annak bepótlása is igencsak megterhelő. Nehezen sikerült rávenni az intézmény igazgatóját, hogy vegyék fel, persze a tény, hogy hajadon, sok mindent megváltoztatott a tanítása kérdéséről.
Az ottani csapatával a kapcsolata teljes mértékben semleges – nem jó, nem is rossz, ugyanakkor érezhető, hogy habár elismerik egyre jobban csiszolódó és fejlődő, logikusabban és egyre jobb időben alkalmazott képességeit, származása, az az egy-két pletyka, ami felrebben róla, nem teszik örömtelivé a vele való közös munkát. Nem mintha Blanche annyira fáradozna azért, hogy a kedvükben legyen… Nem érzi szükségének, és ami azt illeti, felesleges is lenne, ezzel már régen tisztában volt.
Fegyverét egy ahhoz értő tanár segítségével együtt készítik el. Dolgozgatnak rajta, Blanche felveti az ötleteit, és amik a legjobbnak bizonyulnak, amik a leginkább illenek hozzá, azokból kovácsolnak össze egy neki tökéleteset. Így születik meg Little Lady, a golyószóró, bőséges hála az ország katonai és hadászati fejlettségének, valamint annak, hogy a tanár szán rá annyi időt, hogy kitapasztalják, mi is a megfelelő a hajadonnak. Információkat szerzett, hogy javíthasson az eszközön, kifinomultabbá tegye – már amennyire egy ilyet lehet -, és Blanche azóta is nagy becsben tartja a tárgyat.
Ahogy aztán Lady elkészül, és meg is tanulja azt kezelni, rögtön magához ragadja az elsőbbséget és a lehetőségeket. A tanulói évek alatt a rengeteg elmélet mellett a gyakorlatokon elvétve vannak tőle hazardírozások, társaira is veszélyes mozzanatok, de végig próbál nyugton maradni, noha a belső feszítés nem mindig engedi neki. Ilyenkor persze előtör az a veszély iránti imádat, ami a tragédia óta megvan; szinte kiéhezetten vágyik arra, hogy élet-halál helyzetbe kerüljön, majd győztesként vihogva távozzon az adrenalinfokozó helyszínről. Mindenesetre a tanári szó egészen az utolsó évig hatással van rá; tekintve, hogy nem akarja magát kirúgatni, valamint értékes lehetőségeket talál a vadásznak tanulásban, türtőzteti magát egészen addig, ameddig kell.
Csupán az utolsó évben látszódik meg, hogyha minden húr meg is feszül, akkor sem tudja tovább tartani azt a vágyat, ami mindvégig hajszolta. Ez főként a záróvizsgáján érződik. Szerencsére a Havenbe való felvételije lényegesen egyszerűbbnek ígérkezik, elvégre oda mindössze egy párharc kell, ami lehet ugyanolyan veszélyes is, mint Grimmek ellen menni, valahogy mégsem tartogat olyan sok izgalmat a számára. Főleg nem a teszt, persze ez majd kiderül. Inkább nem becsüli alá azt, ami következni fog, sőt, reméli, hogy valami izgalmassal kerül szembe.


- A következő párbajozók pedig... – Némi szünetet hagy, keresve készülékén a következő két nevet. - Blanche Legrand és Verde Lancer! – hangzik, mire elégedett, izgatott vigyorra görbülnek Blanche ajkai. Némileg megemeli Little Ladyt, egyszer végigsimítva drága fegyverén, majd elindul a színtér felé, ahol meg kell küzdenie ellenfelével, aki nem túl jellegzetes: sötét haj, sötét szem, teljesen átlagos arcforma és megjelenés. A ruházata sem különb, így egyáltalán nem kelti fel az érdeklődését, viszont nem lombozódik le ennyitől, mivel a fegyvere, pontosabban fegyverei a következő pillanatban kerülnek elő: két darab formás, csinos pisztoly, melyek használata igazi művészet lehet. Biztos kezekkel tartja őket, a határozott tekintete láttán pedig megremeg a gyomra, ahogy a harc előszelét érzékeli tőle. Késztetést érez arra, hogy körbenyalja a száját, és nem tagadja meg önmagát: megteszi.
Megáll valahol a rendelkezésükre álló gyakorlópálya szélén, amelynek egész területére különféle ládákat, magas, széles eszközöket helyeztek, hogy biztosítsák a golyók elleni védelmet. Végső soron nem lenne túl hosszú párbaj két távolsági harcosnak nyílt téren, arról nem is beszélve, hogy nem is lenne igazságos, mert csak attól függne az eredmény, ki lő először. Így viszont még izgalmas is, elvégre meglephetik egymást különféle cselekkel. Vagy legalábbis... Ő biztosan meg fogja lepni a másikat, amint lehetősége lesz rá.
- Készüljenek fel a párbajra. Ahogyan elhangzik a jel, kezdhetik – jön az újabb eligazító mondat, a beszélő pedig némileg hátrál, nehogy véletlenül két tűz közé kerüljön, vagy éppen egy eltéved golyó útjába. Néhány kínos, rettentően lassú másodperc telik el, majd eldörren egy pisztoly, mire mind a ketten megindulnak a saját, kiszemelt védelmük felé. Ő maga egy hosszúkás fémtéglaszerűségnek üti a hátát, jobbra és balra gyors, ösztönös pillantást vetve. Ha jól sejti, akkor az a fiú egy alacsonyabb mögé guggolt be, vagy... várjunk...
Léptek?
Óvatosak, és mintha balról érkeznének. Fegyverét némileg megemeli, és bátran áll ki, balra, azonnal megnyitva a tüzet, mire a jéggolyók őrült mennyiségben szóródnak szét a pályán. Bár szélesen vigyorog, mikor azonban a másik beveti adottságát, és a felé tartó apró jéggolyókat eltéríti útjukról, még szélesebbé válik a gesztus, kifejezve ezzel tetszését. A lövedékek nem sebzik meg komolyan, néhol karcolás, ruhájának elszakítása az, ami a legnagyobb kárként éri, de nyilván számolt ezzel, így nem bosszankodik miatta. Viszont biztosan van valamilyen időkorlátja, nem tarthatja fenn a végtelenségig, így ha folytatná a lövést hosszasan...
A másik komoly, dacoló tekintete még mindig szórakoztatja és lelkesíti, viszont rá kell jönnie, hogy most kell abbahagyni a tüzelést, mert a másik még mindig mozgásban van, méghozzá egyenesen felé, és a mindez nem lenne elegendő, a fegyvereit is megemeli, hogy a saját lövedékeit irányítsa Blanche felé. Rögtön visszafordul, de nem teljes a siker: jobbjának karját enyhén elkapja az egyik golyó, a többi pedig vagy elrepül messze, vagy lepattan a fémrétegről, célt tévesztve. Sziszegve támaszkodik neki a fémvédelemnek, és élénk kíváncsisággal tapasztalja a fájdalmat, ami felkarján lüktet kellemetlenül.
- Hoppá... Ez nem volt szép – mondja halkan, és azonnal megfogan benne a gondolat, hogy ezt még visszafizeti.
A másik irányba néz, hogy egy újabb menedékhelyet találjon magának. Nem tétozávik; hallja, hogy a másik még mindig közeledik felé gyors léptekkel, így ő is lép: megindul a lényegesen alacsonyabb, de szélesebb tárgy mögé, ahova gyakorlatilag bevetődik, nehogy az újabb sortűz eltalálja őt – ami így a feje felett repül el, de nem tart sokáig.
Ismét hallgatás következik. Mindketten várnak, próbálják becserkészni a másikat, eldönteni, mit is lépjenek most, viszont nem sietik el, mert az végzetes lehet távolsági harcosok esetében.
Vár, egészen addig, míg a másik mozdul, de nem úgy tűnik, mintha lépni szeretne, a feszültség így pedig egyre csak fokozódik. Nem kéne ezt hagynia, mivel ez még nem élet-halál kérdés, így viszont neki kell tennie valamit, amivel ha nem is előcsalogatja, de történést idéz elő. Óvatosan kiles oldalra, hátha megtalálja, merre is bújik a fiú, de nem látja a másikat. Ő is valahova elrejtőzött, ebben biztos, és próbálja ugyan kitalálni, hogy hova, viszont ez közel sem egyszerű. Nincs infralátása, ami megkönnyítené a dolgát, ő csak éjszaka tud jól tájékozódni... Na mindegy. Megoldja.
Két vízgömb jelenik meg mellette, melyek közül az egyiket azonnal elhajítja: egy darabig vezeti, majd darabjaira osztódva hagyja lepottyanni, megpróbálva olyasmi hatást kelteni, amire azonnal reagál a másik. És persze nem csalódik... Lehet, hogy vizet hallott, ugyanakkor a mély koncentrálás és hallgatás, valamint az ösztönök, a győzni akarás arra készteti, hogy kimozduljon helyéről, fegyvereit a hang irányába tartva, ám ahelyett, hogy magát Blanche-t találná, hirtelen egy vízgömb csapódik az arcába, mire ijedten esik hátra, néhány golyót eleresztve a levegőbe, céltalanul, végül a fegyverek is kirepülnek a kezéből, a füves területen puhán puffanva. Ekkor a faunusz kap a lehetőségen, azonnal kirobban a helyéről, és egyszerre tartja fegyverét is a másikra, valamint idéz meg fölötte apró jégszilánkokat, melyek, ha elengedné őket, csúnyán a húsába mélyednének, a fájdalomtól zokogásra bírva ellenfelét.
Látva azonban, hogy nem áll szándékában bevinni a végső csapást, a felügyelőkön sem érződik a feszültség.
- Azt hiszem, itt ért véget a párbaj – hangzik fel annak a férfinek a hangja, aki az elején is beszélt. – Köszönjük, lemehetnek a pályáról, a kisebb sérüléseiket hamarosan ellátjuk.
A jégszilánkok semmivé lesznek, leengedi fegyverét is, és hatalmas szemekkel vizsgálgatja a fiút.
- Kár, hogy csak ennyi volt. Izgalmas lett volna macska-egér játékot játszani még veled... – mosolyog rá, a másik azonban csak sértetten rántja oldalra a fejét, talán megszégyenülten érezve magát a vereségtől, ami ilyen kis hibától következett be.
Megvonja a vállát, elvégre neki aztán mindegy, hogyan reagál, és amilyen elégedettséggel lépett fel a pályára, ugyanúgy lép is le. Már csak a vizsgaeredmény kell a bejutását illetően.

Hú, hol is kezdjem.... Mindig van egy csomó dolog a fejemben, de az ilyen napok után, mint a mai is, a kimerültség alig enged nekik utat.
Na de valamit azért írnom kell.... A karaktered már akkor szimpatikus volt, amikor PÜ-ben beszéltünk róla. Örülök, amiért nyitott más oldalak felé, és talán lesz gy olyan hajadonunk, aki nem a királyságok szövetségének pártján áll a jövőben.
A fogalmazásod nagyon szép, látszik, hogy sok gyakorlatod van már az írásban.
A történet csúcspontja talán számomra az volt, amikor a testvérpár bujkált... Nagyon szépen élezted a feszültséget, és keltetted életre karaktered érzelemvilágát. Ami a kistestvérével történt.... Valahogy éreztem, hogy ez lesz, de azért mégis megdöbbenti az embert egy hasonló felvezetés után.
Ráadásul, a Haven Akadémiában követelménynek számító párbaj sem maradt le történeted végéről. Midnight ennek biztos pluszban is örül.

Amire ugyanakkor fel szeretném hívni a figyelmed, az a karaktered viszonylag csekély intelligenciapontja. Bár a párbajban érződött, hogy Blanche többször nemtörődöm módon rögtönöz, vagy ötletel, azért talán nem árt szólnom, nehogy harci stratégává avanzsálódjon a kellő háttér nélkül.
Mindenesetre természetesen elfogadlak, nagyon tetszett előtörténeted, így üdvözöllek, mint oldalunk tél hajadonját.
Pontjaid hamarosan jóváírom (a fegyveredre mágiahasználatot kapsz).