Félreértések kezdete (RT)

Végre itt vagyok! El sem hiszem. Ez tényleg megtörtént velem. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy jó helyen járok-e? Egy sivatag, most ez komoly? A híres neves Shade Akadémia, amelyre több éven át készültem egy porfészekbe lett építve? Megfordult a fejemben a visszafordulás lehetősége. Nem! Nem azért jöttem el idáig, hogy most vissza forduljak és feladjam. Ekkor pillantottam meg magát az iskolát. Lenyűgöző volt, hogy mit ki nem tudtak hozni a körülményekhez képest. Beléptem a kapun és megláttam azt a rengeteg emeletet, ami egymásra tornyosultak, mintha egy kártyapakli lett volna.
Fogalmam nem volt hol is vagyok pontosan. Álltam egy nagy tér közepén, és csak lestem ki a fejemből. Nem tudtam eldönteni, hogy hova induljak meg? Kétségbe estem. Tényleg ez a jó hely nekem? Akkor egy idegen megfogta a vállam. Kirázott a hideg és leblokkoltam. Máskor ilyenkor reflexből vágtam arcon embereket, de most valamiért a testem nem engedelmeskedett.
- Szia, minden rendben? – kérdezte az idegen lágy hangon.
- Öhm, igen… többnyire… nem. –habogtam, közben lassan megfordultam és megpillantottam két kék macskaszemet. Egy lány volt, aki minden bizonnyal jobban ismeri a helyet, mint én. Jobban végignéztem rajta. Ruházata egyszerű volt és illett a szeméhez. Nálam alacsonyabb volt, de nem sokkal, mert nem igazán kellett lefelé néznem, hogy lássam a szemeit, melyet rövid kék haja nem takart el.
- Mi a baj?
- Fogalmam sincs, hogy merre vagyok most.
- A Shade Akadémiában. – közölte velem viccesen.
- Azt tudom…, de az akadémián belül, hogy merre kellene mennem, hol lesz a szállásom, és nem utolsó sorban, hova kellene legelőször menni, tudod eligazításra.
- Na, figyelj! Ott az az épület. Bemész, és mondod a neved. Onnantól tudni fogod, hogy éppen hova kell menned.
- Köszönöm a segítséged!
- Ugyan. – majd adott az arcomra egy puszit és tovább ment.
Meglepődtem azon, hogy itt mennyi faunuszt láttam. Minden felé fülek és farkak. Minden esetre én nem vettem le a csuklyámat továbbra se. Felkaptam a holmiimat, és tovább indultam. Ahogy beléptem nem kellett sokat gondolkoznom hol is lesz a szállásom. Mindent megtaláltam rögtön a kiírásokban.
Amint lepakoltam a cuccaimat elmentem egy kis körútra, hogy mégis tisztában legyek azzal mit hol találok az akadémián belül. Eldöntöttem, ezt úgy fogom, hogy felmászok egy magas pontra, és onnan szemügyre veszem az utcákat, tereket, és a környezetet. Körbenéztem. Igen ott az a fal elég magas ahhoz, hogy onnan kényelmesen szemügyre vegyem a területet. Odamentem, és elkezdtem felkapaszkodni. A sima falon nehéz volt kapaszkodó pontokat találni. Egyszer kétszer meg is csúszott a lábam. Közben a fejemben végig az járt, ha innen most leesek az nem lesz kellemes. Elértem a fal tetejét. Felhúztam magam könnyedén, majd leültem a peremére. Csak bámultam a hatalmas építményeket. Elnéztem oldalra, és megpillantottam egy lányt. Hosszú rózsaszín haja volt, mely az arcába volt csúszva. Az alacsony lányka épp hasonló dolgot csinálhatott mint én. Annyi különbséggel, hogy ő nem a várost nézte, hanem a sivatagot és környékét. Felálltam megfordultam, elkezdtem én is vizsgálni mi lehet olyan érdekes benne, de nem láttam semmi mást csak homokot, és még több homokot. Mi olyan érdekes ezen? Kicsit jobban szétnéztem, és felfigyeltem egy oázisra. Milyen furcsa. Egy kis életerős pont a hatalmas homoktengerben. Remekül kifejezte a túlélés fogalmát. Valahogy bele tudtam magam képzelni az egészbe. Én vagyok az a kis pont, aki küzd azért, hogy ne olvadjon bele a körülötte lévő unalmas és egyszínű világba. A következő gondolatom már nem volt ilyen festői. Azt találtam ki, hogy a képességem kihasználva odaugrok a lány elé és kicsit megviccelem. Ezzel kicsit vissza vághatok az embereknek, azért amit tettek velem. Közelebb mentem, hogy hatótávon belülre kerüljön. Erősen koncentráltam nehogy véletlen az üres térbe ugorjak és zuhanjak a mélységbe. Sikerült! Éreztem ahogy a szervezetem felgyorsul, és egy pillanat alatt ott guggoltam előtte a fal mellvédjén, így majdnem egyforma magasak voltunk. Meredtem néztem a kék szemeit, melyek ember létére egészen szépek.

A falon ácsorogva figyeli a környéket, mint ma már oly sokadszor, ezúttal azonban nem áll szándékában énekelni, vagy hasonlót cselekedni. Most kíváncsisága az, mi kielégítésért áhítozik, tanulásvágyával egyetemben. Eleinte csupán kékségeivel méri fel a terepet. Végigvezeti tekintetét egy-két kisebb homokbuckán, mik gondosan árasztják magukból a sivatag forróságát, minden bizonnyal kellemetlenséget okozva az esetlegesen arra járóknak. Még itt, a falon ácsorogva is el tudja képzelni, mennyire nehéz lehet odakint hosszan járni, főleg olyasvalakinek, ki mindeddig csak hallomásból tapasztalta a kietlen szárazságot. Valeben eléggé mérsékelt az éghajlat, ami pedig Mistralt illeti… ott sokkal inkább a rengeteg párával gyűlt meg az emberek baja, semmint a nedvesség hiányával. Ezeket azonban már eddig is tudta. Ami most leginkább érdekli, az az iskola és a sárga homokhegyek hangja.
Először auráját aktiválja, engedve, hogy körbelengje alakját a rózsaszínes derengés, fehéres ragyogásával együtt, majd képessége jön. Egy pillanatra belekapaszkodik nyakán lévő fejhallgatójába, elgondolkozva annak használatán, de aztán megálljt parancsol a mozdulatnak. Azzal csak azt érné el, hogy kevesebbet halljon, ami most pont ellenkezne céljával. Karjai visszahullnak combjai mellé. A lány mély lélegzetet vesz. A lomha kilélegzés idejére lesüti szemeit, gondolataival követve a szemhéjai sötétjén megjelenő sárgás pontokat, míg végül belekezd.
A sok ismeretlen hang hatására fejébe fájdalom nyilall. Háta meggörnyed, mialatt az előtte magasodó mellvédbe kapaszkodva megtámasztja saját magát. Jobbja azonnal halántékára simul, mintha attól javulna bármit is a helyzet. Apránként teszi túl magát a kezdeti rohamon, óvatosan egyenesítve vissza tartását, abbahagyva a rövid ideig tartó hunyorgást. Egyesével kezdi felismerni a hangokat. A legjellegzetesebbet a legkönnyebb megjegyeznie. A homokszemek egymáson való csúszását, esetleg az arra járó széllel való keveredését, miként a magasba szállnak. Az apróságok nagy zajjal súrlódnak egymáshoz, mi olykor még az emberek számára is hallható, ha több végez egyszerre mozgást. A környék legfőbb alkotóeleme után a kopárságon gondtalan süvítő szél következik. Melegen jár körülöttük, mégis hűvösen simít végig bőrén, enyhe megnyugvást hozva az ácsorgónak. Mikor az alapvető zajokkal végez, az iskola hangjaira tér át. Különböző emberek, különböző orgánumait hallja. Léptek zaját, valamint valami szokatlan kaparászást, nem is oly távolról. Forrása egyre közeledik, mígnem abbamarad a mászás hangja, hogy helyét egy pár lábbeli toppanása vegye át. Nem fordul oda. Nem örül annak, hogy ismételten társasága akad, ki megzavarja, de nem is foglalkoztatja különösképp, amíg nem akarják megzavarni ténylegesen. Néhány másodpercig elhallgatja a jövevény szívverésének és izmainak hangját. Már-már azon lenne, hogy otthagyva őt, tovább járjon képességével, tervezetek szerint hamarosan befejezve használatát a komolyabb kimerülés elkerülése végett, mikor a fiú hangjai felgyorsulnak. Egyik pillanatról a másikra tudhatja magához rendkívül közel azokat. Agya azonnal támadásnak véli a megindulást, így amint maga előtt észleli őt, karját előre lendítve lök rajta egyet érkezésekor.
Egyetlen pillanat, mire felfogja, hogy mit is művelt épp. Azon nyomban nyúl a taszított után, tartva attól, hogy a mélybe zuhan kettejük hibájából. Elég lett volna hátrálnia ahelyett, hogy támad, ez viszont már így alakult. Annyit tehet csupán, hogy érte kapva megragadja ruhájánál, vagy ahol épp éri, majd megpróbálja gyorsan visszahúzni, azzal sem törődve, ha hanyatt vágódnak eredményképp. Az nem lehet, hogy pont ő öljön meg valakit!

Egy pillanat, nem volt több, amíg azokba a hatalmas kék szemekbe tudtam pillantani. Az idegen könnyed kézmozdulattal lökött le a mellvédről, az alatta elhúzódó mélységbe. Ahogy a lábam alól a sziklafal csúszott kifelé, úgy pergett le előttem az életem. Arra nem voltam képes, hogy újabb ugrást hajtsak végre, mivel nem telt el elegendő idő. Itt a vég. A saját ostobaságom miatt. Rossz emberrel kezdtem a visszavágási hadjáratot. Gondolhattam volna, hogy itt nem szimpla emberek vannak. Bár honnan kellett volna tudom? A következő pillanatban hatalmas fájdalmat éreztem, ugyanis a lány, a csuklyámat megragadva próbált meg elkapni. Annak is azon részénél, mely a füleimet takarták. A kín úgy hasított végig a testemen, mint előtte még soha máskor. Nem beszélve arról amikor azoknál fogva kezdett el visszahúzni a halálból. A rózsaszín akkora erővel rántott vissza, hogy a fal másik felén kezdtem el zuhanni. Egyik bajból a másikba csöppentem másodpercek leforgása alatt. Szerencsémre már eltelt annyi idő, hogy egy kisebb ugrást végre tudjak hajtani. Élénkpiros fény körüljárt, a fájdalom amit az előbb éreztem elmúlt. Hiába használtam az adottságom nem volt elég ahhoz, hogy a fal tetejére tudjak vissza térni. Akárhogy nyújtóztam nem értem el. Ekkor pillantottam meg egy repedést a falon. Nem volt idő tétovázni előpattintottam a tőrömet, másodlagos formájával belevágtam a repedésbe, így megtudtam kapaszkodni. Egy kis időre megpihentem ott majd elrugaszkodtam felfelé. Így már elértem a fal peremét. Bőrkesztyűmnek köszönhetően kezem nem csúszott le róla. Felhúztam magam. A lány addigra már talpon volt. Ez alatt a kis idő alatt jobban elfáradtam, mint bármelyik kiképzésen. Kapkodtam a levegő után. Amikor végre észhez tértem rámordultam a lányra.

Szíve veszett kalapálásba kezd, ahogy ráeszmél arra, hogy a halálba taszította a srácot. Még a levegőt is visszatartja, mikor érte nyúl. Kezdi azt hinni, el sem fogja érni, mikor azonban ujjai beleakadnak a puha anyagba. Azonnal megragadja azt, tartva, ahogy csak képes rá, másik karjával ellent tartva a mellvéden. Képessége idő közben kikapcsol. Szokatlan helyen tapogatózik. A csuklya alatt mintha csomóban állt volna össze a haj, erősen ragaszkodva a fejbőrhöz, ő pedig erre fogott volna rá. Néhol kemény, összességében azonban puha. Még ő maga is sejti, hogy ez bizony aligha lehet a másik haja, most azonban nem foglalkozik vele. Ahogy sikerül feljebb húznia őt, másik karjával elereszti a falból kimagasodó részt, hogy megragadva amazt karjánál, húzhasson rajta még egy utolsót. Ahogy felkerül a fiú, azon nyomban hanyatt vágódik. Szemeit összeszorítja, fájdalmasan felszisszen hátára érkezésekor, de megnyugszik. Sikerült őt felhúznia. Azt hirtelen észre sem veszi, hogy társasága most a másik irányba indul meg, heves gurulásban, meg nem állapodva a fal tetején. Ha észrevette volna, minden bizonnyal kevésbé nyugodtan sietett volna utána, hogy segítségére lehessen. Esze ágában sincs több halottat látni, ha nem muszáj.
Lassan tápászkodik fel, gondosan leporolva sötét színű ruháit, utolsó műveletként dobva egyet haján, hogy rózsaszín tincsei is helyükre kerülhessenek. Fejhallgatóját megigazgatja nyakán, helyre téve azt, a kényelmesebb viselés érdekében, s csak ezt követően kezd támadója után kutatni. Az levegő után kapkodva próbálja épp összeszedni magát, ezt követően azonban olyat tesz, mi nem kis meglepetést okoz a lány számára. A felháborodást teljesen indokolatlannak véli, a történtek ellenére is. Hiába aggódott maga is a másik testi épségéért, jobban mondva inkább csak életéért, attól még nem tartja magát felelősnek. Nem most, hogy mindketten jól vannak.
- Inkább majdnem megöletted magad – jelenti ki szárazon a tényt.
Karjait keresztbe fonja maga előtt, úgy dől neki a nagy szolgálatot tevő kődudornak. Egy darabig még figyeli a diákot, keresve rajta valamit, ami megmagyaráz egy-két dolgot. Végül tekintete az, melyben ráakad. A közel sem emberi íriszek pontos választ adnak arra, mire is foghatott rá. Ezt azért egy kicsit sajnálja, elvégre biztosan fájhatott. Még az embereknek is fájdalmat okoz, ha meghúzzák a fülüket, erre… Ő annál fogva húzta fel őt. Ennek ellenére, azt is tudja, hogy nem volt más választása.
- Nem foglalkoztam veled, mikor felmásztál a falon, de az a támadás már reakciót követelt – magyarázza meg részéről a helyzetet.

- Te öltél meg majdnem! – folytattam háborgásom
Mikor megláttam, hogy keresztbefont karral nekidől a védfalnak, azt hittem ott helyben megölöm. Mit képzel ez magáról? Majdnem végzett velem, és még ő van felháborodva? Úgy támaszkodik ott, mintha ő lenne valami királykisasszony. Szemén láttam valamiféle megbánást, de a következő mondatával teljesen kiakasztott.
- Nem foglalkoztam veled, mikor felmásztál a falon, de az a támadás már reakciót követelt
Hogy mégis mi?! Támadás? Ha én valakit megtámadok, az többnyire nem ússza meg annyival, hogy poros lesz.
- És az a reakciód, hogy lelöksz a falról? Nem kellett volna esetleg megvárni, hogy mit akarok csinálni? Ha olyan nagyra vagy magaddal, utána is meg tudtál volna ölni. – mondtam neki szarkasztikusan.
Mind e közben nem bírtam levenni szeméről a tekintetem. Volt benne valami érdekes. Szinte mintha látnám, mit érez pontosan. Láttam benne megbánást, félelmet, és hatalmas büszkeséget.
Ebben az embernőben van valami furcsa, de egyszerűen nem tudtam rájönni mi az. A szavai kiakasztanak, de a szeme teljesen máshogy hatnak. Igen. Emlékszem. Anyáé volt hasonló. A hatás nem olyan erős, de rá emlékeztet. Próbáltam nem folyamatosan bámulni, egyszerűen nem ment. Inkább sarkon fordultam, és az akadémia egyszínű falait. Közben megláttam azt a lányt, amelyik segített rajtam pár órával ezelőtt. Nem is foglalkoztam a mögöttem támaszkodó lánnyal. Úgyis felidegesítene, pedig nekem meg kell őrizni a hidegvéremet, ha bekattanok, kitudja milyen vége lesz. Eddig csak magamban tettem kárt, de ki tudja, ha miatta történik milyen következménye lesz. Lehet, a végén még én ölném meg őt. Összefontam a karjaimat, és meredten bámultam előre. Lehet még el is bambultam. Teljesen kizártam a külvilágot annak érdekében, hogy ne legyen baj. Szerencsére az évek során sikerült megtanulnom, hogyan higgadjak le kis idő alatt. Most nem voltam olyan állapotban mint máskor, lehet azért sikerült ily könnyedén. Éreztem, ahogy az aurám segít ennek elérésében, és az apró fájdalmat, amit a karomban éreztem szépen lassan elmulasztotta. Nincs időm erre, hogy ezzel a hercegnőjelölttel szórakozzak, ideje menni.  

A háborgást továbbra sem érti, ám betudja a hirtelen keletkezett halálfélelemnek, mivel a fiú szembetalálkozhatott. A megállapítást továbbra is helytelennek tartja. Még mindig úgy véli, a másik követett el öngyilkossági kísérletet hirtelen megjelenésével. Egy grimm esetében sem várná meg, hogy ugyan hogyan akarja felfalni a bestia, mikor ilyen közelre kerül. Nincs ez másként egy emberrel sem.
- Reflex. Ha meg akartalak volna ölni, nem kapok utánad – jelenti ki.
A lánynak azonban esze ágában sem volt megölni. Sőt, igencsak megijedt, mikor azt hitte, mégis be fog következni ez az elkeserítő véglet. Nincs az a mennyiségű siratódal, ami elfeledtethette volna vele tettét, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg az akadémiabeli pályafutásának is lőttek volna. Túl sok veszteség, semmi eredményért. Az pedig, hogy később meg tudná ölni, még számára is kérdéses. Nem pont képességeiben kételkedik, sokkal inkább felfogásában és akaraterejében. Szörnyeket ölni és megsemmisíteni egy dolog, de embereket… A párbajokkal semmi baja, ahogyan azzal sem, ha megsérül valaki, a halál viszont egészen más dolog. Végleges és megmásíthatatlan.
Némán, előre meredve figyeli a srácot, nem törődve azzal, hogy ő épp mit csinál. Sokkal inkább furcsa érzéseivel foglalatoskodik. Nem tudja pontosan, miket érzett az elmúlt pillanatokban. Félelmet? Bizonytalanságot? Bűntudatot? Alighanem mindhármat egyszerre, ugyanakkor még mindig kitart saját véleménye mellett. Nem ő tehet róla, vagy legalábbis nem a nagyobb részben. Az még mindig a jövevény sara, meg annak, hogy diáktársa aktiválta adottságát. Minek vélhetné ezt valaki, ha nem támadásnak?
- A Sanctumban azt tanították, hogy ha lehet, előzzük meg a támadást, jobb esetben likvidálva a támadót. Ezt tettem, még mielőtt felfoghattam volna, ki vagy, hála a gyors érkezésednek – mondja, saját maga számára szokatlanul sokat foglalkozva az esettel.
Karját egy pillanatra leengedi. Ekkor veszi észre, hogy végtagja remeg, amint magára hagyja társát. Mintha eleve ezt tervezte volna, úgy helyezi vissza mancsait maga elé, ezúttal fordított felállásban fonva össze azokat. Ujjai megszorulnak könyökhajlatában, eszébe juttatva valamit, mit korábban tapasztalt. Valami olyasmit, ami nem lehetett egyszerűen csak az anyag, vagy egy marék haj.
- Hogy van a füled? – kérdi, mintha csak egy teljesen hétköznapi kérdést tenne fel.
Ugyan még nem fogdosta faunuszok füleit és nem is akarja, de meg merne rá esküdni, hogy bizony azok lapulnak a csuklya alatt. Arról már megbizonyosodott, hogy egy állatvérűvel van dolga. Ezt elárulják a másik szemei. Már csak az a kérdés, akadnak-e más fizikai eltérései is az emberekhez képest. Nem fogja erőltetni a kérdést. Egyetlen egyszer teszi fel, akár figyelnek rá, akár nem. Ha most nem érkezik rá felelet, akkor később sem fog, legalábbis így véli a srác viselkedését szemlélve. Kékségeit nem veszi le róla továbbra sem. Néhány pillanatot vár csupán, ennyi időt hagyva diáktársának, nem többet. Aztán a távozás mezejére lép, ha nem történik semmi változás.

- Én elhiszem, hogy a Sanctumban ezt tanították, de támadásról szó sem volt.
Folytattam, bár tudtam feleslegesen. Az ilyen emberekkel nem érdemes szópárbajba fogni. Olyan tipikus, úgyis nekem van igazam alkata van. Nem volt kedvem vitázni tovább vele. Hallottam, ahogy a karjait leengedi, átfutott a fejemben az újabb támadás gondolata. Össze szorítottam a fogamat felkészülvén arra, ha esetleg megütne vagy egy támadás hullámot indítana felém. A lábamban lévő izmokat is készítettem esetleges ellépés, illetve elugrásra. Megint mozdul a karja. Már szinte éreztem hátamon a fájdalmat, amit készül okozni, de ehelyett újra összefonta kezeit. Nyugodtság futott végig a testemen. Nem kell még egy akrobatikus mutatványt előadnom. Különben is képes se lettem volna rá. Az előző attrakció eléggé kimerített ahhoz, hogy ne kelljen ebben gondolkodnom. Enyhén homályosan láttam a magam előtt elterülő teret, karom zsibbadt, lábam enyhén remegett.
- Hogy van a füled?
Ezt meg honnan tudja? Amióta megkaptam ezt a kabátot, azóta le se vettem a fejemről a csuklyát. Nem láthatta senki. Főleg nem itt, és nem rémlik, hogy láttam volna előtte ezt a lányt. Biztosan megjegyeztem volna. Eléggé feltűnő kinézete van. Rózsaszín haj, csillogó ruházat, és világító kék szemek. Már most nem tudom elfelejteni. Fő a nyugalom, nem kell stresszezni, nem lesz gond. Itt el kéne fogadniuk. Elvégre az igazgatónő is olyan mint én, csak nála más jellemzők vannak. Mit mondjak? Tagadjam le? Nem, az nem jó ötlet, ha most letagadom később sem lesz jobb. Miért ilyen nehéz ez az egész? Utálom azokat, akik ezt tették velem. Legszívesebben most megverném az őszeset. Még lehet, hogy meg is ölném. Te jó ég. Mire gondolok. A következő pillanatban már nem voltam ura magamnak. A testem magától működött. A tőr pattant, és már folyt az ujjamból a vér. Mit csinálok én. Még jó, hogy nem felé fordultam így nem látja mit is csinálok pontosan. Elkezdtem a vérző sebet nyalogatni, mintha tényleg valami kutya lennék. Le kell zárnom ezt az egészet.
- Nem tudom, miről beszélsz!
Sietve leugrottam a falról, mielőtt nagyot estem volna, kihasználtam a fal repedéseit és azokon keresztül csúsztam le a magasból. Az utolsó pár métert nem vártam meg, adottságomat kihasználva leugrottam egyenesen a szállásom felé.

- Nem fogok addig várni, amíg bevisznek nekem egy ütést, csak azért, hogy tudjam, biztosan rám akarnak támadni – jegyzi meg, ezzel saját részről is lezárva a témát.
Még mindig úgy véli, nem tehet az egészről. Csupán tette, amire képezték, semmi több. Halántékának környéke enyhe lüktetésbe kezd. Minden bizonnyal ez adottsága használatának mellékhatása. Legszívesebben a kritikus pont masszírozásába kezdene, de erre most nincs lehetősége. Nem adhatja mások tudtára ezen gyengeségét, főleg nem az elmúlni látszó incidens után. Helyette inkább azzal foglalkozik, ami egy kicsit érdekli is, aggodalmából kifolyólag. A faunusznak vélt alak épsége iránt érdeklődik, a válasz azonban elmarad. Így is jó.
A furcsa kattanásra felkapja fejét. Nincs tisztában azzal, mit művel a másik, de izmai megfeszülnek kissé. Vajon újabb támadásra szánta el magát? Hiába mondta ugyan, hogy nem az volt, mégsem tud másként gondolni rá. Mi más lett volna, ha nem egy orvul megtörtént érkezés, támadási szándékkal? Mi másért mászott volna bele személyes terébe egy pillanat alatt?
- Hát jó – állapítja meg.
Neki tökéletesen megfelel így is. Nagy levegőt vesz, majd lomha sóhajban fújja ki azt, miközben figyelemmel kíséri a fiú távozását. Pedig biztos abban, amit látott és érzett. A szemeit még az a tanonc sem tagadhatja le. Az túlontúl… nyilvánvaló. Fülei azonban talán még sincsenek. Az is előfordulhat, elvégre Violet is csak ember. Ő maga is képes hibákra, még akkor is, ha az azok miatti bocsánatkérésre képtelen.
Most, hogy ismételten magára marad, leereszti karjait. Azok érthetetlen okokból, még mindig enyhe remegéssel küzdenek. Ennyire megijedt volna attól, hogy valaki a szemei előtt lapul ki? Igen. Az évekkel ezelőtti támadás óta irtózik a haláltól és az áldozatok esetleges látványától. Ha teheti, elkerüli a holtak megnézését. Orrnyergére szorít, miközben kékségeit hosszú pillanatokra lesüti. Nagyjából fél percet időz még ezen a helyen, nem többet. Csupán annyit, hogy összeszedhesse magát. Elfoglaltság nélküli mancsára tekint, figyelve annak lassú megnyugvását. Újabb és újabb légtömegeket szipolyoz tüdejébe, halk sóhajokkal szabadulva meg tőlük, igyekezve megnyugtatni lelkét. A fiú életben van és nem esett baja. Nem halt meg, tehát nincs oka arra, hogy emiatt idegeskedjen. Nincs oka a bűntudatra, elvégre az egész akkor kezdődött, mikor az a balga váratlanul elébe ugrott. Kétségei vannak afelől, hogy ez valóban igaz, vagy mindez csak önmagának szóló magyarázkodás. Bízik benne, hogy az előbbi a hamisítatlan tény, s ő látja jól a helyzetet, nem pedig vélt támadója.