Mistral védelmezői

Váratlanul éri, hogy már az első tanítási napon felkeresik őt. A hangosbemondó szavai félbeszakítják a tanóra menetét, amin egyébként még semmi különleges nem történik, elvégre nagyon-nagyon az elején tartanak az évnek (ezáltal roppant unalmas is), így talán nem is bánja, hogy valami szokatlannak számító történik. Fogalma sincs egyébként, mire fel hívja magához az igazgatónő, mert emlékei szerint egyelőre nem csinált semmilyen felfordulást, amiért büntetést érdemelne, és akárhogy erőlködik, nem jut eszébe semmi, de ennél tovább nem is foglalkoztatja a dolog. Előbb-utóbb kiderül, kicsapni meg úgyse fogják, mert… Tényleg nem csinált még semmit, hacsak nem tudathasadásos vagy emlékezetkieséses.
Feláll, ránéz a bent lévő tanárra, és bár nehezen lehet leolvasni róla a bocsánatkérő vonásokat, az oktatónak mégis sikerül, jelzésként pedig csak int egyet, majd zavartalanul folytatja az órát. Ahogy megfordul és elindul kifelé, akaratlanul összetalálkozik néhány furcsálló pillantással, amitől az amúgy is állandó mosolya csak szélesedik egy kissé. Hát… Nem mintha tervezte volna, hogy megbújik, de azért azt mégsem várta el, hogy már most pletykák terjengjenek róla.
Már ha lesznek egyáltalán.
Halkan koccan az ajtó vissza a helyére, ahogy óvatosan visszacsukja, majd útnak indul az igazgatói iroda felé, legalábbis… Talán arra van, amerre indult. Egy ideig bizonytalan ezzel kapcsolatban, de nem tántorít: legfeljebb a második órába is belenyúl a tévelygés, így arra sem kell mennie, helyette még mindig sétálgat, még mindig keres, és nem talál. Jó, talán nem kéne ennyire messzire elmennie, inkább igyekszik az emlékeiben kutatni, hol is találkozott először az igazgatói iroda felirattal Atlas Harci Akadémiájának egyikén kívül.
Macskaszerencséjére legyen írva, hogy hamar rábukkan a teremajtóra. Mivel kellő tiszteletet és udvariasságot tanult, három kopogással indít, amire azonban elsőre nem érkezik válasz. Megvakarja füle tövét, és újabb kísérletet tesz: újabb három kopogással igyekszik magára hívni a bent lévő személy, esetleg személyek figyelmét, de még mindig semmi. Végigsimít az állán, aztán még egyszer nekilendül, de még mindig semmi, amikor meg már ismételten próbálkozna, feltárul az ajtó, előtte pedig egy borostás arc jelenik meg, amire meglepetten pislog párat. Hirtelen nem jut eszébe az előtte álló neve, pedig már mintha mondták volna… Vagy… Hogy voltak azok a pletykák…? Mintha onnét rémlene inkább, mert vele még nem volt dolga… Azaz órája…
Nem kifejezetten gondolkodik el, inkább már-már gyermeki csodálattal a férfi pillantását figyeli, aki meglepően bizakodónak tűnik, az ő széles mosolya pedig kellő válasz lehet a tanár számára. Tagadhatatlanul furcsa még a bátorító cselekedeteket, megjegyzéseket kapni; túlságosan hozzászokott már Észak keménységéhez, ahol nem sajnálták közölni vele durván a minimális hibákat is.
Amint megkapja a jelet, még pár pillanatig a tanáron függ tekintete, végül aztán elfordul, belép az igazgatónőhöz, és becsukja maga mögött az ajtót, ahol persze újabb szokatlan látvány fogadja: ásítás és fetrengés a benti kanapén. Tényleg rettentően más… Még el fog tartani egy darabig, mire hozzászokik ehhez a közvetlenséghez.
Nem tesz kelletlen megjegyzést emiatt, bőven elegendő jelek lehetnek a körülmények különösnek tartására is félredöntött feje, valamint kérdőn felvont szemöldöke, szemeivel közben a pörgetett lándzsa egyik végét követi, de a nő a következő pillanatban abba is hagyja. Hmm… Kár… Milyen jó lenne valami fogócskafélét játszani vele… Vagy elkapósdit… Macska-egér játék… Vagy hasonló.
Az első kérdés elhangoztával néhányat bólogatva visszafordítja fejét, érdeklődő, hatalmas tekintete mit sem változik. A következő feltételezés viszont… Arra a válasz… Öhm… Bizonyára a… Hát… Az emlegetett hajadonsága miatt? Más elképzelése nagyon nincsen, mert hát mi különleges van benne ezen kívül? Ami azt illeti, nem éppen sok… Faunusz…
Hmmh…
Lehet, inkább emiatt? Vagy kiderült, hogy Grimmekkel próbál barátkozni? Esetleg a korábbi tanulmányok az érdekesek? Vagy éppen a…
Hmm… Csak hümmögni tud gondolatban, magában tűnődve a megoldáson, és csupán a gonoszkás vigyorra figyel fel, amitől függőben hagyja az elképzelések felsorakoztatását, élénk kíváncsisága pedig visszatér.
Jól hallotta? Nem lesz szüksége csapatra? Szinte már kicsordul a nyál is a szájából, ahogyan felfogja ezeket a szavakat, mert sok lehetőséggel kecsegtetnek. Például elkóborolhat egy kicsit hosszabb időre… Megpróbálhat addig megszelídíteni egy Grimmt… Vagy talán pont ezt akarják rábízni? Micsoda meglepetés is lenne! Egyelőre azonban nem sok jelét adja lelkesedésének (jó vicc, tényleg kis híján csorog a nyála); szemei élénken csillannak az önálló munka gondolatától, továbbiakban viszont csak várakozik. Nyilván nem akarja az igazgatónő mindössze ennyivel elengedni, de ösztönösen félrehajtja jobbfülét és elenged egy kérdést is:
- És mit kell csinálnom? – Érezhető enyhe értetlensége, ami az egyedüli munkamegoldásból ered, arcán lévő örömteli mosolya azonban mit sem változik. A válasz mindemellett rögtön érkezik is; egészen kellemes magyarázatot kap, ugyanakkor a reflexből jövő összehasonlítás Atlassal vet némi rossz fényt rá. Ez könnyed, de némileg pontatlan, ott fönn kemény, feszült volt, de rettentően pontos is, viszont mindezek tudatában sem tudná eldönteni, melyik a jobb. Mindkettőben volt és van valami kellemes.
A feladat meglehetősen sok veszélyt és izgalmat rejteget élénk fantáziájának köszönhetően. Ingert érez arra, hogy körbenyalja a száját, viszont megállja: csak vigyorog tovább a maga idétlenségében, hallgatva a teendőket.
- Izgalmasnak tűnik, elvállalom – biccent egy aprót, mire egy fénykép repül felé. Ösztönösen emeli meg a kezét, hogy elkapja, és bár némi ügyetlenkedéssel, de sikerül ujjai közt biztosan tartani a fotót, rajta a célszemély Cersei-vel vagy Cecile-lel, valamint másik két, jelenleg lényegtelen alakkal. A lány arcát igyekszik az emlékezetébe vésni, minden egyes vonását, ha esetleg elveszítené a képet, és nem lesz mihez hasonlítani a fejeket.
Közben az igazgatónő felül, folytatva a beszédet, megadva a célhelyet is, viszont azért ő sem olyan járatos még a környéken, hogy olyan otthonosan mozogjon benne. Nem mintha ezzel azonban bármi kifogása lenne, vagy bármi oka lenne ezt felhozni panasznak – szereti a kétes helyzeteket, a megannyi eshetőséget, itt főleg a keresést. Konkrétabb útmutatást nem kap – legalábbis nem úgy tűnik, mintha kapna -, így lényegében akkor ennyi a dolog. Ő sem kíván szólni, és még mielőtt beállna egyfajta kínos csend, a nő egy jókívánságot követően csak úgy kisétál, mindenféle felügyelet nélkül hagyva őt odabenn. Pislog párszor utána, hirtelen képtelenségnek tartva az egészet, majd széles vigyorba vált.
- Érdekes ez az iskola – jegyzi meg kedélyesen.
Még egy darabig szemlélődik, meg sem moccanva jelenlegi helyéről, inkább csak ismerkedve magával a teremmel, a bútorok elhelyezkedésével, az illatokkal – magával a mássággal, ami úgy üti arcon Atlas után, mint annak idején az a titokzatos, gyilkos férfi. Megelégelve aztán a látványt hamarosan úgy tesz, mint korábban az igazgatónő: kimegy a helyiségből, hogy összeszedje a cuccait, amik szükségeltetnek majd az egyszerre rövidnek és egyszerűnek tűnő, mégis sok lehetőséget magával hordozó, túlságosan is elhúzódható küldetéséhez.

***

Némi élelmiszer egy kis oldaltáskában, hátán Lady Golyószóró, meg önmaga. Gyakorlatilag ez minden, amivel útnak indul, és tekintve, hogy a közelben van a lányka, nem hiszi, hogy sokkal többre lesz szüksége. Persze a fegyvert sokan kétkedő szemmel nézegethetnék, de mi van, ha véletlen egy Grimm szökik be, ráront a lányra, és nem tudja időben szétszedni a cukorfalat szörnyeteget? Hát ha ez nem elég felháborító, akkor nem fogja tudni megszelídíteni sem, ha nincs kellő védelme! A fene elvitte mondjuk azt is, úgyis eldobná csak úgy, meggondolatlanul, ha nagyon a nem létező bizalmába akarna férkőzni, sajnos van ilyen bolond…
Mindezeket félretéve, ténylegesen a feladatra koncentrálva arra a véleményre jut, hogy a város nem egy olyan hely, ami egy falusi lánynak való lenne. Nem kell ezt túlságosan a fejébe verni, ő maga is hasonlót tapasztalt annak idején: sokáig egy kis faluban tengette a napjait, járt iskolába, hogy megtanuljon írni-olvasni, aztán következett egy Harci Akadémia a városba költözés következményével. Eleinte utálta a közeget, a közelséget, azt, hogy az eddigi intimszférájába tolják a képüket az emberek, ennek megszokásával viszont már igazán kellemes hellyé változott az a hatalmas betondzsungel. De hová is mehetne…? Hová-hová… Valami kertes helyre, esetleg. A külváros? Nem, azt ítéli inkább veszélyesnek, mint egy falusi lánynak valónak. Valami gazokkal foglalkozó terület biztosan jó lesz. Vagy ahol sok a növény. Esetleg eldugottabb épületek, ahova nem mennek olyan sokan? Még olyan lehetőség is felmerülhet…
A tér közepén álldogálva néz maga elé eltűnődve, de egyáltalán nem úgy, mint aki eltévedt. Látszódik rajta, hogy veszettül gondolkodik, és bár néhányan megnézik őt maguknak, hogy mégis mit csinál ott, egymagában, nem érzékeli a rá szegeződő pillantásokat. Sokkal jobban foglalkoztatja a saját útkeresése, az ösztönei előhívása, ami nem sokban segíti őt most – a lehetőségek sokszínű tárházának minden darabja sokat ígér, nem beszélve arról, hogy önnön idegenségéről.
Egy darabig kering a környéken, benéz ide, oda, aztán amoda, válogatva a lehetőségek közül, ám sehol sem bukkan Ceciliára, vagy kire. Ekkor újabb tűnődő percek következnek, aminek ismételten néhány furcsálló pillantás a következménye.
Tekintve, hogy ezúttal kifogyott az ötletekből, és lassacskán kezdi érezni lábaiban a gyors sétálgatás fáradalmait és fájdalmait, inkább előkotorja a fényképet zöld nadrágja zsebéből, amit… Ami nem is ott van. Érdeklődve pillant le, és mivel nem találja a képet, lila vékonykabátjának belső fészkébe nyúl, a következő pillanatban pedig mindenféle ijedtség, érzelmi változás nélkül húzza elő a fotót. Odaáll néhány járókelő elé, felmutatja nekik, hátha iránymutatásra lel, de ha kap is választ, az is csak félrevezető út. Egyik egy pékhez irányítja, mert annak a lánya így néz ki, egy másik a cipészhez vezényli, de egyikük sem az, akit keres. Megvakarja füle tövét, még néhány próbát tesz, de ezek is sikertelenek, amik finoman és lassacskán taszigálják őt a feladás határa felé.
Érdekes. Lehetséges volna, hogy még nem jutott el idáig? Akkor viszont messzebb kell mennie, és a magával hozott szendvicsek és az a néhány szem gyümölcs nem lesznek elegendőek. Viszont az égre nézve az a vöröslő égalj elkezdi nyugtalanítani. Lehet, vissza kéne térnie, és egy távolabbi utazásra felszerelkeznie?
Ahogy rója az utcákat, tervezve már a visszamenetelt egy sikertelen kutatási napot követően, átvág egy sikátoron, hogy mihamarabb a főútra térhessen, ahonnét könnyedén visszatalál az iskolába vezető ösvényre, a hely azonban nem olyan üres, mint ahogyan azt várta. Egy fiatal lány láthatóan sarokba szorult a körülötte álló három férfinak köszönhetően, egyelőre viszont még nem követtek el semmit.
Gyanús. Kiváltképp gyanús, ami pedig még gyanúsabb, hogy így, távolabbról elnézve a lány igencsak hasonlít a képen szereplő személyre.
Megkockáztassa? Miért ne?
- Amm… Fiúk, nincs kedvetek kicsit odébb menni? – érdeklődik nagy szemekkel, némileg közelebb lépve, de ösztönösen tartva a biztos, négy-öt lépésnyi távolságot, rosszat sejtve a felállásból. – Nem látom rendesen az arcát, és most nagyon-nagyon fontos lenne, ha megnézhetném magamnak. Vagy talán… - hajol kissé oldalra, közben visszagyűri a képet nadrágzsebébe. – Zavarok? Esetleg udvaroltok? – pislant párat. – Nincs kicsit késő hozzá? – rántja meg a kezét, maga elé emelve, mintha csak az órát nézné, noha nincs nála efféle szerkezet. – Hopp… Elfelejtettem, hogy nekem nincs is – egyenesedik fel. - De várjunk… Ennek nincs is köze az időhöz, ugye? – dönti oldalra a fejét. – Viszont akkor meg a hely nem épp jó. Meg a számok. Mind a hárman nem nyerhetitek el a kegyeit… Gondolom – bizonytalanodik el. – De azért egy kérdést engedjetek meg. - Egy másodpercnyi szünetet sem hagy, már folytatja. - Hé, te lány! Te vagy Cecilia vagy Cica vagy Cecile vagy Cersei vagy kicsoda?

Az éjszakai menekülés a szörnytől minden erőmet elvette. Lelkileg és testileg is teljes mértékben kimerültem, ennek köszönhetően pedig akaratom ellenére is elkövettem egy olyan hibát, hogy a város szélén álomba merültem.. azonnal. Az álmaim ismét Haru körül forogtak, mint a halála napja óta megannyi éjszakához hasonlóan. Egy hosszú, sötét folyosón követtem a fényt, ahonnan az ő hangját hallottam szüntelenül. Hívott magához és boldogan nevetett. Teljes erőmből futottam felé, de az út egyre keskenyebbnek tűnt, s a falak is minden lépésnél közelebb kerültek hozzám. Végül az utolsó pár méternél megszűnt a lábam alatt az út, és kétségbeesetten zuhantam le a mélybe. Haru büszkén nézett rám, mintha elégedett lett volna a küzdőszellememmel. Mintha nem is kellett volna, elérjek hozzá, csak bizonyítanom kellett azt, mennyire erős még bennem a belőle táplálkozó erőm. És erős volt. Ő pedig nyugodtan mosolyogva támogatott engem továbbra is a szívem mélyéről. Ezek után hogyan lehetnék én gyenge..? A nap erőszakos sugarai keltettek fel ebből a furcsa álomból jelezve, hogy még messze van az az idő, amikor megpihenhetek. Fáradtan támaszkodtam meg a talajon és felálltam. Végigmértem magamat. A cipőm szakadt volt és nagyon poros, valamint a ruhám is hasonló tulajdonságokkal rendelkezett. A kezemen több apróbb vágás-, és karcolásnyom volt fellelhető, amiket talán a tegnapi esti erdei túrám során szereztem. A hajam és az arcom.. említésre sem méltó állapotúak voltak. Csalódottan sóhajtottam egyet, de nem hagyhattam, hogy ez az egész vegyen a kedvemből. Ökölbeszorítottam a kezem, ezzel jelezve magamnak, készen állok az utam folytatására. Gyorsan előkapartam a táskám mélyéből a térképet, és megindultam a város bejárata felé. Különös volt számomra a látvány, amelyet a hatalmas falak, házak és a rengeteg ember idézett elő. Nem volt lehetőségem a civilizációnk ezen oldalát megcsodálni eddig még soha. Az árvaházban csak korombeli gyerekekkel és a nevelőnőkkel találkozhattam, a kórházban Haruval és az orvosokkal, a tanyán pedig a nagyszüleimmel. Rajtuk kívül sajnos nem nagyon volt lehetőségem megismerni a világot.. de most ennek is eljött az ideje. Szívem hevesebben kezdett verni, ahogyan zavarom egyre inkább nőtt a nyüzsgő város zaja és az emberek érdeklődő.. néhol undorral megtelt pillantása következtében. Tisztában voltam vele, hogy a külsőm nem éppen a legmegfelelőbb állapottal rendelkezett, de valamilyen szinten azért mégis kellemetlenül éreztem magam a sok gúnyos szempár, vagy a néhol összesugdolózó emberek miatt. Újabb mély levegőt kellett vegyek, hogy megnyugtassam magam. Remegő, fáradt kezemben ismét kihajtogattam a gyűrött, szakadt térképemet és megpróbáltam eligazodni általa. Sok negyeddel, kerülettel és zsákutcával kellett összetűzésbe keverednem, és ebből egyik sem a helyes irány felé vezetett. Végül rá kellett jönnöm, hogy a tájékozódás nem az én erősségem és meg kell, hogy kérdezzek egy helyi lakost a célom pontos helyéről. Először egy fiatalabb fiú felé kezdtem megindulni, ám amikor észrevette a közeledésemet, gúnyos grimasszal az arcán elindult az ellenkező irányba. Értetlenül álltam az utca közepén, és csalódottan egy újabb embert kezdtem keresni. Következőnek egy idősebb nő felé indultam meg szerény pillantásokkal, ám ő is hamar tovább állt, még a kérdésem feltevése előtt, de ledobott nekem a földre egy kevés pénzt. Minden bizonnyal azt gondolta, hogy koldus vagyok a nyomornegyedből.. ahogy talán a környéken itt mindenki. Újra a térképemre vetettem a pillantásomat, ám a következő pillanatban egy erősebb széllökés kikapta a papírt a kezemből, és magával vitte. Kétségbeesetten kezdtem utána rohanni, de a szél sokkal gyorsabb volt nálam. Több utcán át, több kanyart megtéve sikerült végre elkapnom az addigra már teljesen szétázott, szétszakadt, használhatatlan papír fecnit. Kimerült voltam, csalódott, reményvesztett és most még ez is megtörtént velem. A jól bevált mélylevegő vétel sem vált már be, ez pedig még keserűbbé változtatta a hangulatomat. Ahogyan körbenéztem, a házak és a körülöttem lévő néhány emberből levonva a nyomornegyedben lehettem. A térkép memorizálást már inkább meg sem próbáltam, csak elindultam egy tetszőleges irányba, ami kevésbé tűnt a nyomornegyed részének. Közben az idő is egyre sietősebbre vette a tempót, és a szép, reggeli, kék égből hamar vöröses-narancssárga szín jelezte, hogy a napnak mindjárt vége. Fáradtságom továbbra is leírhatatlan minőségben pompázott és nem kellett sok ahhoz sem, hogy a tegnapihoz hasonlóan összeessek a fáradtságtól. A nyomornegyed széléhez érve, valahol a semmi közepén, három különös férfi indult meg felém. Nem volt jó előérzetem. Az idegen férfiak szándékát úgy is megtudtam állapítani, hogy a városi emberekben nem igazán voltam ismert.
- Szép estét szépségem! Elveszettnek látszol.. csak nem eltévedtél? Vagy nincs hol aludnod? Mi szívesen adunk neked szállást.. – kezd bele a kedélyes monológjába az első férfi.
- Oh, te  nagyon szép vagy. Nem illesz bele a nyomornegyed mocskos világába. Ha gondolod, nálunk otthon lefürödhetsz.. – folytatja a hízelgő, kötetlen beszélgetést a másik.
- Én nekem van hol aludnom. Az akadémiát keresem. Elég segítség lenne számomra az is, ha megmutatnák az utat. Nagyon szépen köszönöm. – válaszoltam lányos zavaromban, és próbáltam kisasszézni közülük, de a harmadik fiú elém állt.
- Tényleg nincs most ehhez sok erőm.. már tegnap reggel óta úton vagyok, és már nagyon fáradt is lettem. Minél előbb el szeretnék jutni oda, hogy megpihenhessek. – a harmadik fiútól közben eltávolodtam, de ezzel csak azt sikerült elérnem, hogy szorosan körbevegyen a három idegen.
- Oh, ezen is tudunk segíteni! Gyere át hozzánk, meghívunk egy finom kávéra. Melletted még egy keserű kávé is édesség válik.. – kacsint rám az első férfi, majd kéjes pillantást vet rám, és összenéz a másodikkal.
- Oh-oh, igen! A kávénk otthon csodálatos. Seperc alatt jobban fogod magad érezni. Aztán ha erőrekaptál.. játszhatnál is velünk..  – lépett közelebb hozzám, és éppen nyújtotta volna felém a karját, amikor egy idegen női hang megzavarta a „kellemes” pillanatot.
Egy fiatal faunusz lány volt, akinek egészen színpadias belépése volt, valamint a beszédstílusa sem volt utolsó. Megállította a nyomuló idegeneket, és rám pillantott. Megkérdezte, hogy én vagyok-e az a lány.. akit keres. Több nevet felsorolt, ami hasonlított a sajátomra. Egy pillanatig értetlenül bámultam az újonnan érkező különös szemeit, majd reagáltam rá.
- I-igen. Azt hiszem engem keresel. Cerise Au’Berran vagyok, és a Haven Akadémiába igyekszem. Te talán tudod merre van? – kérdeztem remegő testtel, s félénk tekintettel. Már nagyon sok mindenen mentem keresztül, már nagyon sok kellemetlen alakkal találkoztam.. imádkozom, hogy végre valami jó is sikerüljön az életemben. Könyörgöm… Haru, te is látod mennyire utál engem a Világ?

Mit ne mondjon, igencsak szórakoztató látványnak bizonyul annak a három személynek a morcos pofája, az pedig csak hab a tortán, hogy azt a személyt találta meg ezzel a mesés véletlennel, akit kellett. Ami meg a habon az epret jelenti, az nem más, mint azok a csábító fegyverek, amiket előrántanak borostás-szőrös barátaik - sok szép ígéretet hordoznak magukkal.
Széles vigyorra húzódik szája, hátrál pár lépést, megtartva a biztos távot, narancsos szemeit végig a pároson tartva, még véletlenül sem tekintve oldalra - még meg találják őt ebben az esetben támadni pillanatnyi védtelensége miatt. Farkasszemet néz hol egyikkel, hol másikkal, és bár külsőleg azt lehetne elsőre elmondani, hogy minden mozdulata feszült és óvatos, csak az utóbbi igaz ebből. Az izgatottság lángjai csillannak a narancsos színhártyán, és szinte tudattalanul veszi le magáról a kistáskát, amiben az aznapi étkének maradéka van. Egy nagyobb lendülettel félredobja, így nekivágódik a közeli falnak, de a kapcsok tartanak, így nem engedi ki a tartalmát.
- Nem hittem volna, hogy még játszópajtásaim is lesznek – vigyorog tovább, miközben elővenné Little Ladyt, viszont eszébe jut, mi is a küldetése, ami miatt lényegesen csökkennek a lehetőségei. Még így is tisztában van vele, hogy nem kéne megkockáztatnia folyószórójának elővételét, ugyanis könnyedén fenyegetőzhetnek azzal, hogy elvágják szerencsétlen, fogjul ejtett lány torkát, szóval más taktikát kell találnia. Na meg… Ott van az a nyomorult pisztoly is, ami miatt tényleg nem tehet mást, noha ez alapesetben nem izgatná túlságosan. Úgy lenne a viccesebb, mert ott van a lehetősége, hogy it,t helyben lepuffantják egy másodperc töredéke alatt - mielőtt ő húzhatná meg a ravaszt.
– De biztos úgy gondoljátok, hogy ez fair? – érdeklődik már-már nyájasan, lassan megemelve kezeit, mintha csak megadná magát. – Lehet, hogy kiképeztek, de két, ugyancsak képzett alak ellen, ráadásul egy tússzal ott… - bök állával a túloldalra. - … semmire sem megyek… - dönti enyhén oldalra a fejét, rajtuk tartva nevető szemeit.
Válaszként természetesen csak a cifrának tűnő, egyébként roppant egyszerű szavakkal díjazzák megszólalását, mi több, elhordják mindennek, amin továbbra is csak szélesen mosolyogni tud, annyira gyerekesnek találja az egészet. Meg egyébként is: mi mást kéne vagy lehetne tenni? Itt van előtte két fegyveres ürge, akik nagy valószínűséggel kicsinálják őt, ha nem elég ügyes – hát nem nevetnivaló? Hát nem mulatságos?
- Fiúk, megadom magam, jó? – tartja meg a gesztust boldogságtól csengő hangon, és ha a szavak nem szolgálnának elegendő bizonyítékként, akkor megemeli Little Ladyt, leveszi, de nem dobja el, csupán óvatosan rakja el, mint egy szent ereklyét. Ennek következtében a páros kap az alkalmon, a pisztolyos odatartja a fejéhez a csövet, és odataszigálja Cerise felé, míg a másik a golyószórón legelteti kezeit és szemeit.
Blanche arcán szélesedő vigyorral fogadja az ismeretlen lányt, egyáltalán nem aggódva a húzós szituáció miatt és annak következményein. Nyilvánvalóan a trió elkönyveli őt valamilyen idiótának ezen ábrázata miatt, vélhetően olyan bolondnak, aki azt se tudja, mit csinál a butaságokon kívül, az más kérdés, hogy ezzel tíz méteren belülre került az izzó pengés is…
Sötét boldogsággal villan tekintete.
- Fiúk, biztosak vagytok ebben…? – kérdezi halkan, nagyra nyílt szemekkel végignézve a társaságokon, emiatt a megszólalása miatt persze kap egy csípős pofont az arcára. Kénytelen hátrébb lépni egy kissé, hogy teljesen meg tudja tartani egyensúlyát, de ahogy visszanéz a másikra, megtartja a korábban felvett arckifejezést, mire egy penge szegeződik a torkához. A fájdalom, félelem vagy megbánás legkisebb jele sem látszik rajta még ennek hatására sem, szimplán a kielégíthetetlen vágy az efféle őrült élvezetekre.
- Nézzetek magatok mögé, kérlek… Az életetek múlhat rajta - kéri őket, és ahogy a társaság megteszi, apró, rengeteg, tűszerű, éles jégszilánkokkal találhatja szemben magát, amiket ahogy megpillantanak, azonnal száguldanak feléjük, szétszaggatva a finomabb szöveteket, belefúródva a húsba, ami bár elviselhető lenne, sok kicsi szúrásról már ezt nem lehet elmondani, főleg akkor nem, ha érzékeny pontokat is eltalál, mint például a szem és az ajkak környéke…
Bár súlyos sérülést nem szereznek ezek miatt, kellően elegendő ahhoz, hogy amíg egyikük fájlalja száját a belemélyedő szilánk miatt, addig keményen rúgja meg az oldalánál őt, puhaságának köszönhetően kellő kínokat okozva, hogy utat engedjen, vissza a fegyveréhez, persze magával rántva közben Cerise-t is, nehogy ismét fogolyként végezze, mert következőre ez a hirtelen támadt ötlet bizony nem fog beválni. A megrúgott ürge persze újabb kiáltást hallatva térdel le, és bár eldörren a másik kezében a pisztoly, golyója a falra pattan.
Kellő távolságot elérve elengedi Cerise-t, és megfordul, az egyre halkabban jajgatókkal szemben.
- Kértek még, drágaságok? – vigyorog rájuk, megidézve újabb jégszilánkokat, melyek már jóval nagyobbak korábbi kistestvéreinél, kellő méretűek ahhoz, hogy ne akarjon az ember csak úgy harcba bocsátkozni ilyen távból. Persze ez nem tántorítja el őket: a harmadikuk megpróbálkozik Little Lady használatával – ó, hogy a mocskos ujjai rohadnának le arról a bársonyos, csodaszép fegyverről… -, ami meg... hát... nem igazán jön össze, hiába húzza meg négyszer-ötször a ravaszt, elvégre nem porral működik, hanem az ő erejével. Ezt persze Blanche nem tudja megállni nevetés nélkül: hasára szorítja kezeit, előregörnyedve kacag önfeledten és harsányan, és már-már a könnye is kicsordul, mintha egy kisgyereknek mondtak volna egy rettentően vicces történetet.
- Az égiekre, te komolyan azt hitted, hogy az működni fog? – vihog továbbra is. – Viszont most az én köröm jön, a sajátotokat eljátszottátok! – törölgeti meg jobb szemét, a következő pillanatban meg már megindítja feléjük a szilánkokat. Nem is kell több nekik, azonnal eliszkolnak újabb csodálatos szavakat hagyva a levegőben maguk után, mi több, még ígéretet is tesznek egy következő randevúra. Hát jöjjenek vissza, ez így is épp elég nagy szórakozásnak bizonyult, szívesen megismételné!
Elégedetten fújja ki a levegőt, ahogyan távoztak a bajkeverők, a szilánkok pedig gyakorlatilag eltűnnek a semmiben. Egy nagy lendületet véve fordul meg, és egy teljes kör megtételén kívül még annyit fordul, amennyi szükséges ahhoz, hogy a keresett lánnyal szemben legyen.
- Szóval akkor te vagy Cici, ugye? Blanche vagyok, a Haven Akadémiáról – mosolyog rá sokkal másabban, mint ahogy korábban tette: vidám és gyermeteg, szemeiből is eltűnt a sötét láng és vágyódás – egy egyszerű, kíváncsi kiskölyök maradt a helyén. – Asszem, vissza kéne vigyelek a lándzsás cicis-részeges néninek… - tűnődik egy rövid ideig fejét vakarva, de szóhoz sem engedi jutni társát, már témát vált. – Amúgy akkor ez vagy te, ugye? – kapja elő egyik zsebéből a képet, amin elméletileg és ténylegesen is Cerise szerepel, ám mielőtt a célszemélynek is megmutathatná, ő maga is vet rá még egy pillantást, hogy összehasonlítsa a vele szemben állóval, akinek csak a következő pillanatban nyújtja át a fotót önmaga felismerésének érdekében. – Nem tűnsz másnak, hacsak nem valami arcformázó képességed van… - válik enyhén gyanakvóvá ábrázata. – De mindegy, az már nem az én dolgom! Mehetünk? – érdeklődik, közben lép egyet a ledobott táska felé, amit magára vesz, és nyúlna a korábban letett Lady felé is, azonban nincs ott, ahol lennie kéne.
- HOL A LADY?! – sikítja, és alaposan szemügyre veszi a környéket. El kell telnie néhány másodpercnek, mire észbe kap, és homlokon csapja magát. – Az a… AZ A MOCSOK! Hogy… Hogy kapna egy fertőzést… - morogja, igyekezve elfojtani a dühét. – Leszedem az összes ujját, ha megtalálom, hogy merészelt hozzáérni az a… - vicsorog abba az irányba nézve, amerre menekültek. – Hé, Cici, nekem még van elintéznivalóm – fordul a lány felé. – Addig… Öh… Hát… Keress valami helyet, ami nem ennyire problémás,  nekem el kell mennem Ladyért – magyarázkodik gyorsan. – Anélkül nem megyek vissza! – jelenti ki határozottan, és azzal a lendülettel meg is indul, hogy kövesse a sebesült kutyaként menekülő triót.