Chernii Perizit szösszenetei, avagy grind

Triangulum

Fém, meleg akár a mocskos vér, felálltam a padról, kellemetlen volt. Bármikor jöhetett a mutató, mikor indulnom kellett, de már nem volt mit csinálnom magammal. Készen álltam, amennyire muszáj volt. Fel-le, körbe-körbe, cikkcakkban csatangoltam a kis szobában, a kezemben a fegyveremmel, járkálás közben felrúgtam a markolatát. Megijesztett a csattanása. Mennem kellett, gyorsan felszedtem a földről, és leraktam a fém padocskára, amin néhány másodperce ültem. Néztem egy darabon, majd továbbálltam. Szűk folyosó vezetett ki a szobából, az árnyak és a sötétség közre fogott, barátságosan vezetett ki a harctérre.
Nem ismertem az ellenfelem. Nem fontos. Milyen fegyvere van? Lejjebb vezettem a figyelmem, rezzenéstelenül néztem. Hosszúkard, kemény dió. Magas srác, ha ismerjük a sebességét lesz tervünk. Mikor kezdődik, elkezdődött? – tanácstalanul, zavartan nézelődtem. Se hang, se jel. Készülj. Fölemeltem a szemem magasságába a pengét, megfeszítettem a lábam, és vártam, hátha az ellenfelem nem annyira szerencsétlen, mint én. Körbelestem, még mindig semmi.
- Kezdjétek. – hangzott egy bariton hang valahonnan a fény függönyén kívülről. Engedelmeskedtem, a testem gépmódjára megmozdult. Ha azelőtt végzel vele, hogy állásba ülne, nyersz. Húsz méter, rövid vagyok, és nem vagyok elég gyors, hogy időben lezárjam. Megpendült a terem, fém a fémnek feszült, majd szétváltak. Nem jött össze, de nem álltam meg, a hezitáció az életembe kerülhetett volna (megfeledkezik róla, hogy megállítják a meccset, ha bárki is kritikus szituációba keveredik). Közelebb csúsztam a pengémet az övéjére tapasztva, kicsi vagyok, és megtanultam, hogy a belharcokat csak így nyerhetem meg. Nem szerencsétlenkedett, hátrálni próbált, logikus gondolat a magas emberektől, szakítani próbálnak. Rátapostam a jobb térdére, ennyi normál esetben elég lenne az eltöréséhez, elbíztam magam. Megfogja. Láttam a kardja mozdulását. Szúrás vagy vágás? Előbbi, a jobb oldalam irányába indította, ránehezedtem a lábára és elfordítottam a testem, hogy elsuhanjon mellettem a kardja, a pengém helyben maradt az előbbi pozícióján. Elemeltem a lábamat a térdéről s kitörésbe érkezve a fiú mellé betaláltam a két vállához, nem volt túl nehéz fegyverem, szóval kevés sérülést okozhatott, viszont a láncreakcióhoz elég volt. Éreztem, ahogy megmerevedik a válla, a sokkolás hatását jelezte a mozgása is. Ügyetlenebb, lassabb lett. Nem vártam ki a meglepettsége kifejezését, elhúztam a pengét egy vágás kíséretében, a kitörés pózból lendületesen visszaálltam, majd rávágtam a pengét tartó kezeire. Újabb sokk. A legnagyobb előnye egy sokkoló pengének a közelharcban van, ha egyszer sokkolod az ellenfeled, az után nehezen elkerülhető, hogy ne sokkoljon újra meg újra. Láncreakció. Ezután a meccset azzal próbáltam megnyerni, hogy kísértem a menekülni próbáló ellenfelem, a lábát rugdostam, a felsőtestét elektromossággal próbáltam kordában tartani. Nem volt elég ahhoz, hogy leterítse, de az elnyomására bőven jó volt. Az aurája nem bírta sokáig, és a kitartása sem. A két keze közé szúrtam a kardom, kockázatos volt. A keresztvas a kezénél volt, a hegye a talajban, lehúztam a kardját. Akar-e a fegyverével maradni? Nem, a kard kicsúszott a markából. Rúgtam egyet az ágyéka felé, erre megtántorodott, elég időm maradt a pengém fölhúzására. Sakk-matt, az elnyomó taktikák voltak a specialitásaim, mivel kicsi voltam és gyengének tűntem előnyt kovácsolhattam a hozzáállásból, az óvatlanságból.
Nem egy kislány voltam, aki egy papírmaséval próbálta megverni a bátyját, akin nevethettek, mert az visszatarthatják a homlokánál, egy harcos voltam és fegyverem volt, tudtam hogyan kell használni. Ők viszont mindig elfelejtették ezt, ez volt a hibájuk. Ránéztem a fiúra, bátyuska típusnak tűnt, mert úgy nézett rám, mintha tényleg az lenne. Nem akar bántani tudat alatt sem? Hiba a harcban. Megálljt parancsoltak a harcnak. Ennyi volt? Ez az ellenfél pocsékul teljesített. Fölszedtem a kardját. Rápillantottam, csak állt ott mint valami szerencsétlen, felegyenesedtem magammal húzva a fegyvert, elindultam átadni. Kinyújtottam a kezem, hogy elvegye. Egy ideig csak álltunk egymással szemben. Felnéztem a gondolataimból, se kép, se hang. Ennyire megviselte az, hogy megvertem? Mindegy is volt, nem akartam sokáig tartogatni neki a kardot nem voltam se hordár, se fogas, ami mindenfélét tartogathat. Megköszörültem a torkom és a padlóhoz ütögettem a kardja hegyét, nem ment bele annyira könnyen, szóval lehetett vele kopogni. Jól csináltam, felfigyelt rá, de még mindig nem látszott úgy, mintha tudná, mit akarok.
- Tessék. – szóltam hozzá a legkevésbé sem érzelmes hangomon és felé nyújtottam a kard markolatát. Láthatóan felfogta, hogy mit akartam, elvette az acélt. Menjünk vissza, ma nem lesz több program, aludjunk. Visszamentem az öltözőbe, mármint annak láttam, visszatoltam a katanát a helyére, pár mozdulat után a derekamat ölelte. Nem kellett a kezemben tartogatnom. Menet közben elgondolkoztam, hogy mi is lehetett a kardja képessége, ami nem nyilvánult meg a harcunk során. Mi lehet a haszna? Tovatértem a folyosón, megláttam a fiút, akivel az imént harcoltam. Miért?
- Szia, öhm, Latt Beck vagyok. Beszélhetnénk? – nemigen tudtam mit reagálni erre. Vállat vontam, bólintottam, láthatóan megnyugodott. Elindultunk, felvettem a tempóját.
- Nagyon jól harcoltál, pedig azt hittem, hogy van esélyem. – dicséret, kellemetlen volt, zavarba jöttem tőle. Lemeredtem a földre, éreztem a rózsás füleimet.
- Nem nagydolog, sokat gyakoroltatták velem, bárki képes rá. A fegyverem volt a győzelmem oka, lesokkolt. – szabadkoztam darabosan, nem illett össze a dicséret és én, a saját szememben nem. A földről visszanéztem rá.
- Néha gyakorolhatnánk... hogy is hívnak? – rávilágított a gesztus elmaradására. Chernii Perizit – feleltem gyorsan.
- Szóval tudsz néha gyakorolni velem? Szeretném jobban megtanulni a vívást. – folytatta, értetlenül álltam hozzá, néhány ránc szökött a homlokomra. Nem tanulta meg az Alsiusban? – Tudod, nagyon lusta voltam. Nem gyakoroltam túl sokat. – Ah, már értem. Bólintottam, sajnáltam a flótást. A végén emiatt halna meg terepen, nem tudnám elviselni, ha közöm lenne hozzá. Elvigyorodott, nem értettem mit akar még.
- Még valami? – vetettem oda jelezvén, hogy menjen el. Meglepődött? Nem biztos, mindenesetre elköszönt és elkanyarodott a következő folyosón. Folytattam az utamat a szobám felé, délután volt az óráimnak vége, és a franc sem tudja miért ide rakták a gyakorló harcot. Fáradt voltam, lefürödtem, pizsamába öltöztem és befeküdtem a fal mellé az ágyba, ami még mindig kényelmetlen puhasággal fogadott, mintha kényeztetni akarna. Elnyomott az álom, gyorsabban, mint hittem. Üres volt az álmom, mint az éjszaka, mint a sötétség. Nem emlékeztem semmire az ébredésnél, elaludtam majd fölkeltem semmi több. Örültem, hogy végül találtam egy embert, akinek talán pozitív emlékei lesznek rólam. Jó érzés volt, hogy talán kedvel, talán akár szeret. Motiváltabbnak éreztem magam, legalább a tanítására. Majd meglátom mi lesz.

Spoiler:

Szépen megírt napló volt ez, az írásképed olvastatta magát.
A történet is tetszetős volt, Chernii karaktere pedig teljesen hozta önmagát... Ki tudja, barátkozik a kis antiszocc?
Bárhogy is, a pontjait megérdemli... Adok neked 5-öt, mert tényleg tetszett.
Oszd szét belátásod szerint az erre megadott topikban.