Blanche Legrand

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Blanche Legrand

Témanyitás  Blanche Legrand on Szer. Nov. 02, 2016 9:48 am

Emlékszilánkok #1
Anya

Mindig is volt benne egy olyan szeretet, amit sosem tudtam megmagyarázni semmivel. Talán pont azért szerettem annyira.

- Kincsem! – visszhangzott az emeletes épületben, fel a csigalépcső tetejéig, egészen a gyerekszobáig, de akit szólítottak, annyira belemerült a játékba, hogy elsőre nem is hallotta meg. Sokkal érdekesebbnek bizonyult az a néhány játékfigura, amiket a kezében tartva állította fel a saját történetét; jobbjában egy Ámokfutót szorongatott, baljában pedig egy baba táncolt úgy, ahogyan azt ő akarta.
Ez a két játékszer éppen hadakozott egymással már hosszú órák óta: a lány kardjával suhintott a Grimm felé, mely, ha támadott, a vadásznő minduntalan elugrott előle, kivédte a csapását pusztán az aurája erejével, és újabb sikeres csapást mért a vaddisznóra, folyamatosan gyengítve őt. Hangosan kiabált közben, élethűvé téve az egész jelenetet: a vadásznő csatakiáltása, a fenevad szenvedésének állati nyögései és vicsorgásai egyaránt az ő gyerekhangján csendültek fel, elnyomva a lentről felhangzó anyai szót.
- Kincsem! – érkezett ezúttal közelebbről, talán a lépcső feléről az újabb hívás, de még erre sem figyelt fel, helyette folytatta a kis játékát, teljesen beleélve önmagát a tündérmesék lehetetlenül szép világába, megfeledkezve a külvilág mindenféle zajáról és történéséről. Csupán ő és a bábui voltak, a meséje, amiben a fejéből váratlanul kipattant hőse szerepelt, ki legyőzi mind a saját, mind az egész világ szörnyetegeit, bátran küzdve meg még a legfélelmetesebb dolgokkal is, ami a földkerekségen csak létezhet. Nem tántoríthatta el őt sem pók, sem kígyó, sem csúszómászó, sem valamilyen undorító rovar, aminek láttán ő már sírva rohant anyjához.
A lassú lépteket csak a falépcső halk jajdulásai jelezték, melyek egyre közelebbről és közelebbről érkeztek, végül halkan megnyikordult az ajtó, ahogy a nő nagyobbra tárta azt. Csak mosolyogni tudott azon, ahogy gyermeke ilyen hévvel lendült bele a játék örömébe, ami noha elsőre agresszívnek tűnhetett, mégis volt benne egyfajta báj, ami elűzte ezt a kellemetlen érzetet.
- Kincsem – szólította meg újra, ezúttal már halkabban, akkor, amikor a kislány éppen levegőt vett, pillanatnyi csendességben ülve, azonban ez sem hatott: a lány folytatta a kiabálást, történetének megjelenítését. A nő halkan elnevette magát, megrázta a fejét, majd odalépett gyermeke mellé, és leguggolt.
- És a vadásznő Rose legyőzte ezt a nagyon-nagyon csúnya vaddisznó Grimmt, ami rátámadt a falura, veszélyeztetve az emberek életét. Vége a történetnek – fogta meg a lány kezét, vezetve a vadásznő szerepében tündöklő babát, hogy bevigye a végső támadást. – Most már mehetünk enni? – nézett le rá kedvesen és szeretőn.
- Nem is így végződik a történet! – ráncolta a homlokát a lány, szinte már haragudva anyjára, hogy ilyen hirtelen véget vetett a játéknak.
- Hát akkor hogyan, történetmondó Blanche? – mosolygott rózsás ajkaival anyja, sötétbarna, szinte már feketének ható tekintete majdhogynem nevetett. – Kíváncsian várom – tette még hozzá kihívóan, ahogy a kislány hezitált, gondolkodva a válaszon.
- Hát… Valahogy úúúgy… - pislogott fel rá félénken. – Ahogy te mondtad… - vallotta be aztán elszontyolodva, amint megpillantotta a nő önelégült, mégis játékos vigyorát. – Utállak, anyu – morogta elégedetlenül.
- Én is szeretlek, kincsem – kacagott fel, majd puszit adott a tejfehér fejre, a két macskafül közé.
- Mindig tudod, mit akarok… Ez így nem jó – nyafogott, közben ingerülten csóválta a farkát, füleit enyhén hátrahúzta, kifejezve, mennyire nem tetszik ez a számára.
- Mert talán hasonlóak vagyunk? – érdeklődött finom pimaszsággal, aztán gyengéden megfogta a kislány karját. – Gyere, menjünk most már enni. Finomat főztem – magyarázta, és ahogy Blanche letette a játékokat, kedvesen felrántotta őt a földről.

***

Szerette az anyját mindig is. Imádta őt nézni, hallgatni a hangját, ahogyan beszélt, ahogyan énekelte az altatókat elalvás előtt, és bár nem volt nagyon tehetséges, az a szeretet, ahogyan azt tette, mindig egyensúlyozta enyhe hamisságát. Imádta az illatát, ami valamilyen soha meg nem szagolt virághoz hasonlított, de hogy milyenhez, maga sem tudta. Csupán annyiban volt biztos, hogy egy bimbózó, pompásan illatozó növény csodaszép szirmokkal, amit talán csak a legbátrabb és legmerészebb vándorok találhattak meg erdők mélyén egy csúfos, villámokat szóró, mennydörgő ítéletidőben, vagy éppen egy hegy tetején, ahol kegyetlen hóvihar dúl.
A hatalmas széken fordult hátra. Azon guggolt, apró kezeit a támla tetejére tette támaszként, fejét közel húzta hozzá, tekintete csak egy kicsivel volt fölötte, hogy még éppen láthassa a nőt. Mintha csak félt volna attól, hogy észreveszi, ahogyan nézi aranyszín, hátközépig érő hullámos haját, a barnás macskafüleket, a nagy, bundás farkát, a hozzá tökéletesen illő rózsaszín kötött pulcsit, az ugyancsak barna, térdig érő szoknyát, az alatta lévő vastag, fekete harisnyát és a fehér mamuszt, roppant magas és karcsú alakját, bár… Most nem mondaná annyira karcsúnak. A lábai meg a kezei semmit nem változtak, viszont a hasa… Az a kétszeresére, nem is, háromszorosára nőtt az utóbbi időben. Eleinte azt hitte, hogy meghízott vagy valami betegség az okozója ennek, aztán elmesélte, hogy ez az ára annak, ha a gólyától várják a gyereket. Fogalma sem volt arról, mi az összefüggés a kettő között, biztosan valami mágia, vagy legalábbis ehhez hasonlatos dolog lehetett benne. Nem kérdezett rá, mert talán tudtán kívül önnön mesevilágát is féltette egy véletlen folytán elkotyogott valóságdarabtól, ami súlyos károkat okozhatott volna.
Egyébként nagyon örült annak, hogy lesz egy kistestvére. Már régóta mondta mind anyjának, mind szinte állandóan dolgozó apjának, hogy vegyenek egy másik gyereket is mellé, vagy hozzanak valahonnét, lényeg, hogy adjanak neki legalább a születésnapjára egy testvért, mert egyedül kezd unalmas lenni. Rendben, ott az anyja, de neki is dolgoznia kell… A házimunkát nem fogja megcsinálni helyette senki.
Eleinte persze nevettek ezen, de ahogy folyamatosan noszogatta őket, úgy tűnt, behódoltak akaratának, és most készülődtek az apróság fogadására. Mondjuk anyja állítása szerint még hosszú időnek el kell telnie ahhoz, mire meghozzák az új családtagot, és ezt igencsak felháborítónak találta. Bezzeg azok az izék, amiket apa kap, megérkeznek másnapra! Hát hogy lehet, hogy a testvérét, ami sokkal, de sokkal fontosabb, azt nem hozzák ki hamarabb?
Mikor ezt elmondta szüleinek, akkor is nevettek rajta, bájosnak és kis butácskának tartották őt, aztán anyja mesélte el, hogy egy testvér elhozása bizony nem egy egyszerű feladat. Sokszor meg kell állni, gondozni kell, etetni, tisztába tenni, és ha sír, akkor is le kell pihenni, hogy a csöppséget kényelmes körülmények közt nyugtathassák meg – ezért ilyen lassúak a futárok, avagy a gólyák, mert mindenre figyelniük kell, hogy jó állapotban tudják átadni. És ezt elfogadta. Végső soron anyjának teljesen igaza lehetett ebben, ezek egészen jó okok voltak a késésre.
Hallgatta, ahogy a csapból folyik a víz, a tányérok összekoccannak, amint édesanyja lerakta őket egymás mellé a csepegtetőre. Nem szerette ezt a zsivajt, ugyanakkor a nő látványa miatt mégis mindig itt maradt, mert egyszerűen jó volt nézni, ahogyan a fehér bőrű, valamilyen csoda folytán rettentően puha kezek egyik tányérról a másikra vándorolnak.
Nem akart mellőle elmenni, noha a történetei állandóan vissza-visszacsalták gondolatait a mesevilág mélységei felé, valamiért azonban mégsem ment. Furcsamód annyira mégsem voltak hívogatóak.
Maradt. Maradt nézni őt csak úgy, mindenféle rendes, kézzelfogható indok nélkül.
Csak mert szerette.

***

- Anyaa – rángatta meg a ruháját, a nő pedig érdeklődve pillantott fel olvasószemüvege mögül, lejjebb engedve a kezében tartott könyvet, majd ránézett az órára: este kilenc volt. Meglepetten fogta fel az idő rohamosan gyors múlását, és azonnal könyvjelzőt rakott arra az oldalra, ahol tartott.
- Fáradt vagy, kincsem? – érdeklődött, miközben letette a mellette lévő szekrényre a kötetet, és mikor visszafordult, a kislány bólogatott szemeit dörzsölgetve; még egy ásítást is elnyomott, nyomatékosítva kimerültségét. – Jól van, menjünk akkor – állt fel a puha fotelból, majd lehajolt a kislányért, és a könnyű, apró testet mellkasához emelve indult el felfelé. – Meg tudtad mosni a fogad? – pillantott le rá, kisöpörve egy fehér tincset az arcából.
- Ühümm… - bólintott egyet lassacskán a nő vállán, csöpp ujjaival erősen rászorítva a kötött pulcsira. – De az a csap még mindig olyan magasan van… - panaszkodott.
- Hát nem raktál oda széket? – vonta fel a szemöldökét.
- Deee, raktam… De attól még magas… - nyafogott tovább, anyja azonban mit sem törődött ezzel. Fáradt volt, természetes, hogy így reagált a kérdésekre. Még ő is mindent kritizál és negatívan lát.
- Akkor ügyes vagy – mosolyodott el, óvatosan szedve a lépcsőfokokat. – Szeretnél valamilyen mesét elalvás előtt? – kérdezett rá, ahogyan felért az emeletre, lépteit a gyerekszoba felé vezetve.
- Neeem… - felelt bágyadtan, mire a nő halkan felnevetett.
- Akkor miért kellek? – vigyorgott jókedvűen, egyértelműen imádva gyermekét.
- Egy jó éjt puszi miatt… Meg hogy maradj addig, míg… - Egy ásítás szakította félbe. - … míg el nem alszom… - fúrta fejét anyja vállába.
- Jaaaj, te – sóhajtotta fejét rázva, aztán benyitott a szobába, ám még mielőtt bárminemű sokkot kaphatott volna a benti látványtól, inkább becsukta azt. Csupán utána nézett körül, de azonnal megállapította, hogy rosszul tette: minden játék, ami ebben a házban csak felkutatható volt, itt, ebben a kis szobában terült szét, mi több, még az ágyon is hevert nem egy, nem kettő, hanem egy halom. Nagyon úgy tűnt, hogy Blanche a délután kiváltképp nagy kreativitást mutatott fel gyerekmesék kitalálása szempontjából…
És ezt bizonyára neki kell majd elpakolnia, holnap pedig kezdődhetett elölről. Fantasztikus!
Egyensúlyozva, óvatosan haladt lábujjhegyen a szétvetett játéksereg darabjai közt, ügyelve arra, nehogy véletlenül egyetlenre is rálépjen, letörve belőle egy kis darabot. Meg lehetett ragasztani, ugyanakkor nem akart sem ezzel szenvedni, sem azzal, hogy Blanche egész napos hisztit, ennek következtében némasági fogadalmat tart azért, mert kárt tett az egyik lényében. Történt már ilyen… Kristálytisztán emlékezett is rá, ennek megismétléséhez meg legfeljebb akkor volt kedve, ha a kislány nagyon rosszul viselkedett.
Végül, hatalmas kockázatokat követően, megérkezett az ágyhoz. Először Blanche-t fektette le arra a részre, ahová fért a kacattengerben, ráhúzva a takarót, közben leszedegetve a figurákat róla, utána, ahogy minden felesleges elemtől megszabadult, bebújt mellé, és csak remélni merte, hogy lánya hamar elalszik. Kényelmetlennek találta ez a kicsi gyerekágyat, és bár szeretett vele aludni, azt inkább a másik szobában, a franciaágyon tette volna a nagyobb méretek és kényelmesebb elhelyezkedés miatt.
- Aludj jól, kincsem – ölelte át a lányt egyik karjával, várva a pillanatot, mikor a gyermek már csak halkan szuszogott.
- Te is, anya – válaszolt halkan, belekapaszkodva az őt átfogó karba. A percek ezután csendesen teltek, Blanche helyezkedett egy kicsit, anyja csak behunyt szemekkel pihent, keresve azt a lehetőséget, mikor próbálkozhatott meg egy kibújni a kislány szorításából. Mikor úgy döntött, ideje lenne, fáradtan nyitotta ki a szemét, felemelkedni azonban nem tudott, hiába akart. Valami visszatartotta.
Meglepetten tekintett maga elé, és mivel a lámpát még nem oltotta le, jól látta a hófehér hajzuhatagot szétterülni a mellkasán, a rózsaszín fölsőbe csimpaszkodó ujjakat, és már ekkor tudta, hogy innen nem lesz menekvés felébresztés nélkül, hacsak nem valami égi megváltásnak köszönhetően. Tehetetlenül rázta meg a fejét, majd halvány mosollyal simított végig a kislány arcán. Jajgatni fog emiatt még másnap, de a gyermeke szeretetéért bármit megér megtenni.

avatar

Blanche Legrand

Hozzászólások : 14
Regisztrált : 2016. Oct. 30.

Karakterlap
Hovatartozás: Haven Akadémia
Valuta: 0 lien
Pontok:

Felhasználó profiljának megtekintése http://remnant.hungarianforum.com/t75-blanche-legrand

Vissza az elejére Go down

Re: Blanche Legrand

Témanyitás  Zwart Kaiser on Szer. Nov. 02, 2016 10:50 pm

Élvezetes emlékdarabkák voltak ezek, újfent csak szép fogalmazással, és remek érzelmi ábrázolással.
A címben megemlített "anya" témakört mind minőségre, mind mennyiségre szépen bemutattad karaktered gyermekkorából, legalábbis annak fényesebbik feléből.

Jutalomként kapsz tőlem 5 pontot, oszd szét tetszésed szerint.

avatar

Zwart Kaiser

Hozzászólások : 45
Regisztrált : 2016. Sep. 18.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Blanche Legrand

Témanyitás  Blanche Legrand on Hétf. Nov. 28, 2016 7:03 pm

Emlékszilánkok #2
Anyóka

Folyton furcsa érzés fog el, ha rágondolok, de nem tudom megmondani, miért. Lehet, mert hirtelen jelent meg, és ugyanilyen hirtelen, mégis feltűnés nélkül ékelődött bele nagymamaként a családunk hétköznapi életébe, mintha igazából mindig is ott lett volna.

A hó hullott hatalmas szemekben, tétován szállva alá az égből, szinte kihívóan mutogatva magát, közben tehetetlenül esve le az állandó fehérségbe borult földre. Ehhez a kellemes látványhoz már régen hozzászokhatott még ennél is kisebb kora óta, ugyanakkor még mindig gyermeki kíváncsisággal ismerkedett vele; még mindig csodálta, még mindig talált benne valami újat. Gyakran tűnődött azon, hogy vajon hogyan alakulnak ki, miként, na meg a legfőbb kérdés: csak itt esik ennyi? Vagy esetleg máshol is? És ha igen, ott is ilyen hideg van?
Gyerekfejjel nem volt könnyű felfogni, inkább gondolta valami varázslatos lény tettének és mókázásának, mint tudományos megfigyelésekkel megmagyarázható jelenségnek. Sokkal inkább hitt abban, amit kitalált: egy hótündér járja állandóan Atlas országát, hogy a megunhatatlan, gyereknevetéssel teli téli játékokat nézve és hallva sose búsuljon magányában. Hitt benne, és talán a mai napig váltig állítaná, hogy itt bizony mágia van a háttérben, igazi mágia, aminek megmagyarázhatatlanságát és csodáját próbálják beszuszakolni a tudományosság kemény, megmásíthatatlan falai közé, ha nem ért volna meg eléggé a kemény magyarázatok igazságának belátásához.
Már várta a kistestvérét, de akárhányszor kérdezett rá, állandóan azt a választ kapta, hogy még odébb van, adjon neki több időt. Ha tovább érdeklődött, hogy mégis mennyit, anyja mindig úgy felelt: sokat, mert nem egyszerű. Minduntalan emlékeztette önmagát azokra, amiket elmondtak neki; a szállítás nehézségei, a gondok, és igyekezett újra és újra elfogadni a késlekedést, ami mégis egyre türelmetlenebbé tette. Mivel már elég nagy volt, tényleg elkélt egy testvér, akivel játszhatott – anyát nem akarta állandóan zavarni, és valakivel meg akarta osztani a történeteit is.  Jó, erre is ott volt édesanyja, de már új füleket akart, akiknek tulajdonosai még nagyobb csodálattal és áhítattal hallgathatták az általa kitalált mesés eseményeket és legendákat.
Vastagon bélelt csizmájával rúgta a havat maga előtt szinte durcásan és hisztisen, csak mert egyedül volt, társ nélkül. Anya nem ért rá, megmondta, hogy először a házimunkákkal kell megbirkóznia – esetleg utána. Viszont utána meg többnyire olvasott… Abban sem akarta megzavarni, annyira már tudatos volt, hogy tisztában legyen azzal: neki is kell kikapcsolódás. Meg na… Be kellett vallania, hogy már unta ezt az állandóságot; hogy csak az anyja és ő, ha már apjára csak nagyritkán lehetett számítani. Kellett neki valami változatosság, valami, ami kicsit felforgatta a hétköznapjait, és talán inkább ez vezérelte abban, hogy ne a nőhöz forduljon mindennel, ami zavarta őt.
- Olyan unalmas ez így! – hisztizett a környék kopasz fái közt sétálva, ingerülten lendítve lábát egy kisebb buckába, mire néhány szemcsét felkapott a kellemesen fújdogáló, ugyanakkor csípős-hideg szellő. – Utálom. Nincs itt semmi… - tette karba kezeit, és letelepedett a hóba, az egyik kemény, világos, sötéttel csíkozott kérgű fa tövébe olyan ábrázattal, mintha az egész világ bántotta volna őt, és haragudott volna rá. - Játszani akarok… - morgott tovább dacosan, összehúzva szemöldökét és szemeit, majd végigfuttatta tekintetét a csendes tájékon. Mindig ez fogadta… Mindig-mindig, és ez már kiváltképp zavarta. Kellett neki egy új hang, egy új szólam, egy új jelenség, ami feldobhatta az egész környéket. Valami, teljesen mindegy, hogy mi, csak legyen - persze ez nem jött, hiába várt hosszú, örökkévalóságnak tűnő perceket. Idegességében felpattant, és ahogy újra belerúgott a hóba, az enyhe lejtőn egy kis, fehér golyó megindult, néhány centit gurult, némileg nagyobbá válva, aztán megállt hívogatón, csábítón. Eltűnődve figyelte az egymásra tapadó szemcséket, bundás kesztyűvel melegített kezeire pillantott, majd vissza a golyóra. És mi lenne, ha…?
Nem, nem jó! Egyedül hóembert építeni sem vicces! Úgysincs se répája, se gombnak és szemeknek használható fekete kavicsa, ezek nélkül a hóember hogy lehetne bármikor az: hóember?
Dühösen dobta el magát, azonnal megbánva tettét, ahogy megérezte a gerincébe és fejébe hasító enyhe fájdalmat, amit még a vastag, fehér dunna sem enyhített, melybe kissé belesüppedt. Savanyú arckifejezéssel bámult fel az égre, miközben igyekezett visszatartani a gyerekként óriási kínokkal járó nyöszörgést és siránkozást – egyelőre sikeresen, de hogy teljes mértékben és véglegesen leküzdje ezen vágyát, rángatni kezdte kezeit és lábait, haragosan, mint aki mérges mindenre és mindenkire.
- Kistestvért akarok! – kalimpált, kiabálva azt, amire úgy áhítozott. – Jöjjön már meeheheeeg… - nyávogott tovább, majd hirtelen megelégelve az egészet, felült. Érezte a fenekénél a hideget, hiába vett fel jó vastag nadrágot, alá pedig egy vékonyabb harisnyát a melegítés céljával, de nem kifejezetten foglalkoztatta a felfázás lehetősége – sokkal nagyobb problémákkal kellett megküzdenie. Unalmában ide-oda söpörte lábait néhány percig ültében, aztán visszafeküdt, majd tudatosan indította karjait fel-le, hogy egy hóangyalt alakítson ki abból a káoszból, amit teremtett. Ha már semmi értelmeset nem tud ilyenkor csinálni… Akkor legalább valami széppel ajándékozza meg azt, aki erre jár. Az angyalok ugyanis szépek.
Halk hóropogásra figyelt fel, mire félbehagyta a tünemény készítését. Eleinte úgy gondolta, félrehallotta, vagy éppen hogy ő maga keltette ezt a zajt, és csak beképzelte, hogy máshonnét érkezik, ám mielőtt folytathatta volna saját, gyenge unaloműző szórakozását, újra megroppant a hóréteg. Felkelt, hatalmasra tárt szemekkel pislogott körbe, nem tudván, honnan származik a csábító nesz, és arra sem volt képes, hogy eldöntse, ez jó jel-e vagy sem.
Újabb ragadó ropogás. Talán egy lépés, de hogy ez egy állaté vagy valamilyen idegen személyé… Állat nem lehetett, nagyon ritkán látott erre, bár… Miért is ne lehetett volna? Talán egy őzike a környéken szaladgál, és azt hallja, de honnan…?
Feltápászkodott, körbefordult, nem érdekelve, hogy az angyalkáját most, a következő mozdulatokkal tiporja össze. Sokkal ígéretesebbnek tűnt az újdonság, vagy legalábbis az, ami annak látszott. Elindult egy véletlenszerű irányba, követve ösztöneit, megkerülve néhány fát, végigsimítva kesztyűs kezével azok durva kérgén, de nem talált semmit perchossznyi menetelés után sem. Meglepetten és csalódottan szemlélődött tovább, majd újabb zajokra figyelt fel, mire csillogó szemekkel fordult abba az irányba, ahol a tulajdonosát rejtőzködni vélte. Futni kezdett, és ahogy egy vaskosabb törzs mögé hirtelen befordult, nekiütközött valaminek.
- Ajjajaj… - hallatszódott az eddig meghatározhatatlan és ismeretlen akadálytól, Blanche pedig a hóba fenekelt; azt fájlalva nézett fel az idegenre. Ahogy megpillantotta annak sötétkék, melegnek és finom szabásúnak, selymesnek tűnő köpenyét, fejére húzott türkiz sapkáját, megijedt tőle.
Nagyra nyílt szemekkel vizsgálódott, megmozdulni sem mert, mert ennyiből már tudta, hogy ez az alak nem ismerős errefelé. Fogalma sem volt róla, kicsoda ez, de hogy a hangját sosem hallotta ezelőtt, hogy ezt a tartást sosem látta korábban, ebben biztos volt. Macskaösztönei súgták neki, hogy fusson, de lábai gyökeret vertek, támaszként szolgáló kezeivel sem mert egy centimétert sem elmozdulni, tekintetével meg már csak azért sem tudott elszakadni az idegentől, mert félt, hogy valami váratlannal áll elő.
Nem először rettegett így: eleinte a falubeliektől is anyja szoknyája alá próbált menekülni, hátha elbújhatott előlük, sőt, mindenre, ami új volt a számára, ugyanígy reagált. Viszont most az a védő szoknya nem volt itt… Tulajdonosa mosogatott, ha jól sejtette, és hiába indult volna el, nem ért volna haza időben: ez a boszorka biztosan elkapná, ha hátat fordítana neki.
- K… Ki maga…? – tette fel reszkető hangon a kérdést, tekintetében riadtság tükröződött. Az asszony megfordult, mire megpillanthatta aszalt gyümölcsökhöz hasonlító arcát: ráncokkal találkozott mindenütt rajta, amitől erősödött benne az öreg boszorka kifejezés tökéletességének gondolata, szemei azonban furcsa fiatalsággal csillantak, benne a világ összes bölcseletével. Haja ősz volt és göndör, de már kopaszodott – kevés szál lógott ki a kötött sapka takarásából, viszont még a takarás ellenére is könnyen meg lehetett állapítani, hogy itt-ott vannak hajhiányos foltok kerek fején.
- Nahát… Micsoda csöppség vagy! – lepődött meg magasra húzva sűrű szemöldökét, közelebb hajolva, mire még jobban megijedt. Halkan felsikoltott, majd hátrált, vacogva vizsgálva tovább a gonosz banyának hitt asszonyt, nem tudván, mikor szór rá valamiféle csúfos, feloldozhatatlan átkot.
- Ugyan már, nem kell tőlem félni! – csattant fel pajkosan, ami még megfáradt, rekedt hangján is tökéletesen érzékelhető volt, aztán elmosolyodott különös szeretettel. Az egyik nagymamájára emlékeztette őt, akit nem sokszor láthatott a lakóhelyek közti távolságok miatt. A másik meg… Ő is rettentően messze élt.
Azonnal megszerette ennek láttán, ugyanakkor még félt is tőle, bár már kevésbé. A különös ismerősség olyan mély hatással volt rá, hogy nem akart már megfutamodni - annyira. Tagadhatatlanul kíváncsi volt rá, meg akarta ismerni, tudni akarta, mégis miért itt, azonban még nem merte feltenni neki a kérdéseket csupán amiatt az apró félelem okozta gát miatt.
- Na, már nem akarsz menekülni? – vált szelíddé a gesztus, ami még kedvesebbé tette őt. – Mondd csak, mi a neved? – lépett hozzá újra közelebb, kissé meghajolva, hogy számára kényelmes távolságból megfigyelhesse a kislány arcát, a pisze orrát, világos bőrét, hatalmas szemeit, tejfelszín haját. A meleg sapka alól is látszódó füléről és kikandikáló farkáról tudomást sem vett; egy röpke pillanatra sem időzött el faunuszi kiegészítőin. Mintha úgy kezelte volna őt, akár az embereket: ugyanolyanként, fajtársként, _barátként_.
- No, mi az? Elvitte a cica a nyelved? – csodálkozott rá játékosan csillanó tekintettel, aztán jókedvűen kuncogva saját viccén, amin a kislány nem tudott jelen körülmények közt nevetni.
- B… Blanche… - mondta elhalón, mire az asszony még közelebb hajolt hozzá, amitől riadtan összerezzent.
- Nem hallottam tisztán, elmondanád még egyszer? – kérte bocsánatkérőn. – Az öreg test már nem olyan jó, tudod… - mosolyodott el ismét, ezúttal különös félénkséggel, majd óvatosan lépdelt közelebb hozzá, talán gondolatban mégis egy erdei állathoz hasonlítva őt, aki mindenféle hirtelen mozdulattól megijed és eliszkol. Nem mintha távol állt volna az igazságtól: egy gyors, gyanús cselekedet bőségesen elegendő lett volna ahhoz, hogy a jelenleg tehetetlen testet mozgásra bírja.
- Várjál csak… - szólt újra, mielőtt a lány felelhetett volna. – Blanche, ez a neved, ugye?
***

Elkísérte hazáig, és mint kiderült, édesanyja ismerte őt, de hogy honnan, ötlete sem volt rá. Látta a nő meglepett, mégis örömteli tekintetét, és szinte kiejtette kezéből az épp elmosogatandó tányért is, miközben az aszott arcon időzött szemeivel, amiknek egyszerűen nem hitt.
Miután kellőképp megfigyelte anyja döbbent vonásait, rátért a mellette álldogáló asszony figyelésére - ismét. Furcsán ráncosnak találta - a falubeli idősekhez hasonlította, de mégis sokkal másabbnak, sokkal fiatalosabbnak tűnt valamiért. Talán a pillantása miatt, ami egyszerre volt játékos és sokat tapasztalt, melyet nem fedezett fel mindenkinél; a többségnél szürke egyhangúságot talált, valami fenyegetőt, amivel nem akar sosem szembekerülni.
- Ki ez, anya? – kérdezte ezúttal már a nőt vizsgálgatva, de ő mintha meg sem hallotta volna. Letette a tányért, vissza a mosogatóba, hitetlenkedve lépett egyet a szélesen mosolygó öregasszony felé.
- De, kedvesem – biccentett egyet, válaszolva egy fel nem tett kérdésre. – Sivá vagyok, jól sejted.
Nem értette. Magyarázatokat akart, de érzékelte, hogy hiába kérdezne bármit is, nem figyelnének rá. Túlságosan sokkolónak bizonyult anyjának ez a különös viszontlátás, az asszonyhoz pedig egyelőre nem mert szólni. Volt benne még valami idegen – szoknia kellett ennek az új személynek a jelenlétét, tartózkodott még tőle, noha ő panaszkodott odakinn, hogy valami újra van szüksége…
Most megkapta.
- El se hiszem… - hüledezett, és jobbnak látta, ha inkább leül az egyik székre. Lassan kihúzta az egyiket az asztal alól, és óvatosan huppant le rá, tekintetét le nem véve az ismert-idegenről.
- Anyaaaa… - tette karba a kezét hisztisen Blanche, megelégelve, hogy nincs tisztában a mostani körülményekkel, a nő pedig felé kapta a fejét, megtartva döbbent vonásait.
- Mi az, kincsem? – érdeklődött.
- Ki ez a néniiii? – ismételte el a kérdést türelmetlenebbül, puffogva, bal lábára nehezedve, hogy a jobbal tudjon dobogtatni.
- Nos, hát… - Tehetetlenül pillantott vendégükre. – Még néhány éve… - kezdett bele, de Sivá enyhe ingerültséggel félbeszakította.
- Tizenhét éve volt már az, kedves – javította ki, enyhén hangsúlyozva, hogy már elrepült az idő a fejük felett rendesen. Savanykásan mosolyodott el erre a nő, és visszapillantott lányára.
- Szerintem még nem meséltem neked, hogy annak idején, nos… - kereste a szavakat elbizonytalanodva.
- Tanár voltam! – csattant fel, ismételten megszakítva az anya magyarázatát. – Néhány évig… - tette hozzá halkabban, nem túl büszkén, inkább csak mellékesen. - Mit félsz kimondani, Rosa? – zsörtölődött, és otthonosan indult el a helyiségben, pedig még egyszer sem járhatott itt. Köpenyét, mely egész idáig melegítette, felakasztotta az egyik fogasra, aztán helyet foglalt az asztalnál, szemben az édesanyával.
- Hát csak… Furcsa… - engedett meg egy halvány, fáradt mosolyt. – Nagyon régen volt – ismerte el. – Nem hittem volna, hogy mostanában fogsz megjelenni – vallotta be.
- Nem-e? Igazán? – Mintha megsértődött volna, de úgy igazi öregasszonyos modorral, ami egyszerre volt ijesztő és vicces. Blanche nem tudta, melyiket érzi erősebben; talán mindkettőt ugyanúgy. - Ahh, mindegy is – legyintett egyet az asszony. – Hogyhogy nem mentél tovább Atlas vadászképzőjébe? – érdeklődött kézfejére simított arccal, szinte már vádlón vizsgálgatva az előtte ülő szülőt, aki diákos megbánással hajtotta le a fejét.
- Más… jobban érdekelt… - mondta félénken, amitől a kislány teljesen megilletődött. Ennyire ijesztő lehetett a néni akkoriban? Mondjuk most is az, még csak le se tagadhatná…
- Amúgy… - szakította félbe beszélgetésüket, közelebb tipegve egy kicsit. – Azt mondta a néni, hogy utódot keres… Akkor téged keresett, anya? – pislogott rá a nőre, aki újabb megrökönyödéssel díjazta a kérdést, majd halkan elnevette magát.
- Nem, esélytelen – rázta meg a fejét, aztán Sivára pillantott. – Én már nem vagyok elég fiatal hozzá, hogy értelme legyen… Már ha a legendák és mesék igazat mondanak. – Volt a hangjában némi kételkedés, de nem tűnt igazinak. Inkább mintha piszkálni próbálta volna az öregasszonyt a mutatott hangnemmel, talán visszavágva az előbbiért.
Sivá összehúzta a szemeit, mely szinte villámokat szórt, a Rosán lévő széles mosoly pedig csak fokozta ezt.
- Milyen legendák? – sétált anyjához, türelmetlenül rángatva hosszú, bordó szoknyáját, de ahelyett, hogy ő válaszolt volna, az asszony ragadta magához a szót elégedett, pimaszkás vigyorral, ráncba borult arcán.
- Hajadon vagyok, csillagom, méghozzá télhajadon.
Spoiler:
Pontyokat kérek szépen Very Happy

avatar

Blanche Legrand

Hozzászólások : 14
Regisztrált : 2016. Oct. 30.

Karakterlap
Hovatartozás: Haven Akadémia
Valuta: 0 lien
Pontok:

Felhasználó profiljának megtekintése http://remnant.hungarianforum.com/t75-blanche-legrand

Vissza az elejére Go down

Re: Blanche Legrand

Témanyitás  Zwart Kaiser on Szer. Nov. 30, 2016 2:08 pm

Újabb nagyon szép kalandot olvashattam tőled.
Az öreganyó szerepe igazából már akkor is ürességet hagyott bennem, amikor az ET-det olvastam, ott feltűnt, de különösebb jelentőség nélkül ki is szállt a karaktere... Bár sejtettem, hogy valami ilyesmihez van köze. Smile
A fogalmazásod szép volt, akárcsak a helyesírásod is, nehéz belekötni igazából bármibe... Nem is akarok, adok neked inkább 5 pontot.
Használd egészséggel.

avatar

Zwart Kaiser

Hozzászólások : 45
Regisztrált : 2016. Sep. 18.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Blanche Legrand

Témanyitás  Sponsored content



Sponsored content


Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.